A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-14 / 3. szám

Olvasóink közül bizonyára már sokan jártok Karlovy Voryban. Séta közben talán ellátogattak a művészeti galériába. ahol bepillanthattak a porcelángyártás történetébe. Kaolin-lelőhelyekben gazdag a karísbadi táj. Az első manufaktúra 1792-ben kezdte termelni a formás porcelán vázáikat, csészéket, étkészleteket. S tegyük mindjárt hozzá, nehéz, fáradságos munkával. A munkamenet gépesítése, a porcelánipar fejlődése, a nagy fordulat a februári győzelem után állott be. Ma korszerű gépsorokkal dolgoznak, de az igényes díszítések ma is, csakúgy mint régen, kézzel készülnek.

Az üzemlátogatás során Václav Kupéik, a Karlovy Vary-i Porcelánipari Tröszt 01-es üzemének technológusa volt kalauzom. Büszkén mutatta azt a saját tufáimányú félautomata gépsort, amelylyel gombnyomásra — a kaolin, kvarckő és földpát tartalmú masszából — tányérokat formálnak. De a csészék, kancsók fülét — minden egyes darabot

külön-külön kézbe fogva — sok-sok aszszony és lány illeszti helyére.

Dolgozóik 70 százaléka nő. Ebből a tényből már eleve problémák adódnak. A lányok férjhezmenés után hosszabbrövidebb időre kiesnek a termelésből. Az üzem bölcsődék létesítésével igyekszik segíteni munkaerő-gondjain.

— Évről évre nagyobb feladatok hárulnak ránk — mondja kísérőm. — Világszerte hódít a színes díszítésű porcelán. Ügy is mondhatnám, ez a divat, ehhez igazodunk mi is. Csakhogy sokkal munkaigényesebb az előállítása, mint az egyszerű, fehér porceláné. Darabban, tonnában kifejezve ugyananynyit, sőt többet kell gyártanunk, mint azelőtt. No de, ha az égető kemence össze nem dől — mondja nevetve — a tervet teljesítjük. A munkaerővándorlás ellenére olyan szocialista brigádjaink, törzsgárda tagjaink vannak, akikre mindig számíthatunk.

A dekorációs osztályon — ahol a porcelánkészítés leglátványosabb munkafolyamatát végzik — csak úgy munka közben váltottam pár szót az egyik brigád tagjaival. Zdena Hubková művezető elmondta, hogy kollektívájuk tizenegy tagú, körülbelül két évvel ezelőtt nyerték el a harmadik fokozatot.

— Vannak-e generációs problémáik?

— Viszonyunkra a kölcsönös megértés jellemző. Azt hiszem, ez érthető is, mert egyikünk munkájától függ a másik teljesítménye.

— Mint brigád milyen tettekkel jeleskednek?

— Nőkhöz illő feladatot vállaltunk.

Masároviüová Helena brigádvezető ellenőrzi a napi teljesítményt.

Négy éve, hogy patronálunk egy iskolai osztályt. Az idén már nyolcadikosok. Közös programunk gazdag, szeretjük a gyerekeket, úgy érzem, ők is minket.

— Miből áll ez a védnökség?

— Kisebb kirándulásokat, téli és nyári üdülést szervezünk számukra az üzem Nové Hámre-i üdülőjében. Hozzájárulunk a kirándulás költségeihez, egy-két brigádtag elkíséri őket, segítve ezzel a tanítónő munkáját. Az üdülőben magunk főzünk, mosunk rájuk. A gyerekek pedig ünnepélyes brigádgyűlések, nőnapi ünnepség alkalmából színes műsorral kedveskednek.

— Természetesen munkafeladatainkat sem hanyagoljuk el. — Kapcsolódik a beszélgetésbe Helena Masórovičová brigádvezető. — A kisgyermekes anyák gyakrabban hiányoznak a munkából, önhibájukon kívül — teszi mindjárt hozzá Helena asszony. — Ilyenkor mi idősebbek nagyobb terhet vállalunk, de miért is ne tennénk? Mi már átéltük azt a kort. Tudjuk, a kisgyermekek körül több a tennivaló, gyakrabban betegek, gyakrabban kell virrasztani, több a mosnivaló.

— Asszonyok vagyunk, gyakran esik szó a családról — mondja Jana Špíšková, miközben keze sebesen dolgozik tovább. — Nemrég született a második unokám.

— Már nekem is vannak unokáim, sőt nyugdíjas vagyok, de azért dolgozom tovább — így kolléganője, Vlasta Őtychová. — Nagyon örülünk, hogy olyan messziről eljött közénk, csak azt sajnáljuk, hogy nem értjük majd, amit ír rólunk.

— Az én fiam magyar lányt vett feleségül, ő majd lefordítja — mondja a brigádvezető.

— Nem kell olyan messzire menni tolmácsért — szól közbe Kupáik elvtárs. — Nálunk is dolgoznak magyarok. Épp az előbb láttam egyiküket.

A szomszédos csarnokban Bortňák Mária ugyancsak meglepődik, amikor az anyanyelvén kérdezem:

— Hogyan került ide, régóta él ezen a vidéken?

— Még kislány voltam, amikor 1956- ban szüleim jobb munkaalkalmat, megélhetési formát keresve Zseliz mellől ide költöztek.

— Mióta dolgozik az üzemben?

Kupáik Václav és Kopecká Milena azon töpreng jó lesz-e az ecset az aranymáz készítésére

— Majdnem húsz éve. Szeretem a munkámat. A tájat, az embereket is megszoktam. Családom ide köt, elégedett vagyok. Szépen berendezett kétszobás lakásunk van. Semmi sem hiányzik.

— Szép ez a tányér — mondom, miközben felemelem a legfrissebben festett darabot.

— Szép — bólint —, de a szép dolgokat nehéz készíteni. Munkaidő végére elfáradok. Naponta kétezer darab megy át a kezemen.

Utólag bevallom, a kíváncsiság vitt a porcelángyárba. Megfogott a kirakatokban látható, finom mívű porcelántárgyak szépsége. Tudni akartam, kik készítik és hogyan. Az első kérdésre némileg választ kaptam, a hogyan megválaszolásához szakkönyvet kellene forgatni. Az első kérdésre a választ kibővíteném azzal, hogy nemes szívű, jókedvű emberek készítik a karlsbadi porcelánt. A 01-es üzemnek nyolcszáz dolgozója van. Évente hárommillió tonna használati és díszporcelánt termelnek. Ennek több mint a fele exportra készül. A kisebb résszel a hazai piacot igyekeznek kielégíteni, hiszen itthon szintén nagy a kereslet termékeik iránt.

FISTER MAGDA

(A szerző felvételei)

4