A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-14 / 3. szám
Mandli Imre A magyar tannyelvű iskola tornaterme a választási programmal kapcsolatban? Nagyobb problémáink nincsenek, csak a Z akcióval kapcsolatban merülnek fel, néha-néha, mivel nincs az állami tervben és így az építéshez szükséges anyagokat a terven felül kell beszerezni. Ez sok utánjárást igényel és bizony nem minden esetben lehet azonnal a szükséges anyagokat megszerezni. A terv szerinti munka ezért elhúzódik, és ez késlelteti az átadási határidőt is. Hogyan jellemezné a városrész fejlődését 1948 februárja óta? Most pozsonypüspöki (1972 óta) mint városrész a bratislavai II. körzethez tartozik. A felszabadulás előtt elmaradott község volt, poros utakkal, kis üzletekkel, csatornázás, közművesítés nélkül. Gyalog vagy biciklin jártak a városba. A fejlődés főleg 1948 februárja után indult meg. Megalakult a szövetkezet, majd püspöki határában Farkastorokban felépítették az egyik legnagyobb üzemet, a Slovnaftot. 1500 püspöki lakos talált itt munkalehetőséget. Mit jelentett és mit jelent önnek 1948 februárja? Sokgyermekes családból származom. Apóm sokszor volt munkanélküli. így hát a kapitalizmus korát nagyon jól összetudom hasonlítani a mai szocialista életünkkel. Kőművesnek tanultam. 1948-ban mint fiatal CSISZ-tog kerültem az ifjúsági vasút építéséhez. Ott ismerkedtem meg a párt politikájával. Nagy hatással volt rám az a forradalmi lendület, alkotni, építeni akarás, a nemzetköziség összetartó ereje, ami az egész akkori életünket jellemezte. Ezek az emlékek ma is bennem élnek. 1948 februárját soha nem lehet elfelejteni és ennek szellemében végezzük a munkánkat ma is. (ozsvald) Prandl Sándor és archív felv. A szlovák iskola tornacsarnoka Új üzletek a téren Az elmúlt esztendő utolsó heteiben sokat töprengtem azon, vajon létezik-e valahol a világon Tyúkszemszabványosító Kutatóintézet? Jóelőre tudtam, hogy ilyen intézmény nem létezik, de azért csak kitartóan töprengtem a dolgon, mert ugyebár Sóhivatal sem létezik, az embert mégis gyakran küldözgetik oda. Ugyan ki ne tudná, miért is beszélek a Sóhivatalról, amikor heteken keresztül a fél ország másról sem beszélt, mint a sóról. De nemcsak beszéltek, sorakoztak, sőt verekedtek, üzleti közelharcokat vívtak érte, s már úgy nézett ki, az emberek cukor helyett sót aggatnak majd a karácsonyfára — elvégre kell egy kis változatosság. Azt sem volt alaptalan gyanítanom, hogy az egész sóhisztéria hátterében a manapság nagyon divatbajött aszfaltsózási rögeszme lapul. Arra gondoltam, hogy a „csináld magad“ mozgalom példájára egy „sózz magad“ mozgalom van szerveződőben, de aztán ezt a gyanút is elvetettem, mert láttam, hogy só híján senki sem vásárol hóekét. Indultam a boltba, hogy megvegyem a mindennapi töltöttkáposztához szükséges hozzávalókat, amikor utánamkiáltott a feleségem, hogy sót is hozzak. Meg vagy te őrülve, — mondom neki, már téged is elkapott ez a kispolgári sóhisztéria?! Szájtátva, értetlenül bámult rám a feleségem, mert a .sómizériáról addig mit sem hallott. Majd kijelentette, hogy az emberek meg vannak őrülve s érezzem családfenntartói kötelességemnek a mindennapi betevő sófalat megszerzését, magyarán: álljak be én is lázas őrültnek, illetve álljak be sóért a hoszszú sorok valamelyikének legvégére, mert vegyem tudomásul, hogy egyetlen csipetnyi só sincs a házban s az ilyen helyzetben a szomszédasszony is könynyebben adja kölcsön a lányát, mintsem egy csipetnyi sót. Megnéztem .hát a sótartót. Üres volt. Hát igen, így jár az, aki nem halmozza a készleteket. No és mit tehet ilyenkor egy példás férj? Vagy elutazik a tengerhez, hoz néhány liter sós vizet, aztán a fürdőszobában berendez egy laboratóriumot, hogy a tengervízből egy kis konyhasót desztiláljon a családjának; vagy beáll ő is az üzlet előtt kígyózó sorba. Mondanom sem kell, számomra az utóbbi választás maradt. No de inkább komolyra fordítom a sót, — akarom mondani a szót. Azt gyanítom, hogy a munkájukat rosszul, lelkiismeretlenül végző emberek az elsőszámú hisztériás sóhalmozók. Azok, akik saját magukból kiidulván, valahogy emígyen gondolkodhatnak: ha én rosszul dolgozok a magam posztján, akkor nyilván a sóbányász is rosszul dolgozik a sajátján. Márpedig nekem jobban dolgozni nem akaródzik, s mert lehet, hogy a sóbányásznak sem akaródzik — ezért én ravasz leszek és előrelátó, ami azt jelenti, hogy henye, dologtalan, látszat-termelő napjaimra biztosítom magamnak a mindennapi betevő sóadagot, sőt többet annál. Tévednék talán? Meglehet. De ha az eleve csöpögősnek készült vízcsapra, az eleve késve indított vonatra, az eleve munkaundorral világrajött elárusítóra, az eleve packázó és bürokrata hivatalnokra gondolok, akkor bizony én a munkaerkölcsre szoktam az okokat levezetni. S ilyenkor aztán hiába tanácsolják a cinikusok, a Sóhivatalba nem megyek. Mert tudom, hogy az erkölcs és a munkaerkölcs problémáit nem ott, hanem mindenkinek saját magában, legbelül kell megoldania. Ezért aztán külön öröm a számomra, hogy Sóhivatal valóban nem létezik. RESZELI FERENC 3
