A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 11. szám
gés alkalmával elpusztult egy csehszlovák hegymászó csoport az Andokban, a Huascaranz-csúcs alatt, a Llanganuto-tó mellett.) — Poldo, Poldót hívjuk, vétel — igyekszünk magunkhoz térve kapcsolatot találni a Gumbaz-e-Szafedra indult fiúkkal. A rádióvevő sziszeg, hörög. Hívunk, átkapcsolunk, hangolunk, átkozzuk a rádiótechnikát — minden hiába. Ha útnak indultak, biztosan elsöpörte őket az a szörnyű jégtömb ... A veríték jéggé fagy a hátunkon. Újra keresgélünk, kapcsolunk. — Itt az első tábor, hallunk titeket, vétel. Végre. — Értem, adjatok jelentést, vétel. — Jól megtáncoltatott minket. Legalább nyolc ballos volt. Poldóék visszatérnek a táborba, a lavina elvitte a sátrukat. Ekkor esett le a legnagyobb kő — a mi szivünkről. A gonosz elem kitombolta magát, már érezni a nap erejét. Első lépéseink kissé bizonytalanok a Korpus-e-Yakchi csúcsa alatti jégfalon. A vasmacskák élével vágunk új és új talpalatnyi helyet a jégben. Hamarosan szinte öszszenövünk a heggyel, amely minden érintésnél magához szív, mintha ki akarná belőlünk szivni az életet. Minél magasabbra kapaszkodunk, annál inkább ellenkezik a szervezetünk. A mechanikus mozgást az akarat irányítja. Nagyszerű, izgalmas játék. Ketten vagyunk, de mintha egyek lennénk a kötél két végén. Ez a kötél a bajtársiasság köldökzsinórja. Együtt küzdünk, kölcsönösen aggódunk egymásért. A Gumbaz-e Szafed Esteledik már, amikor megállunk a Korpus-e-Yakchi éles, pengeszerü csúcsán. Alig fér el rajta egy ember. Az akarat hozott fel minket ide, hogy átéljük az újjászületés, a barátság, az emberiség erejének leírhatatlan élményét. A DÉLI FAL Bekövetkezik a nagy pillanat; a fiúk újra nekivágnak a Gumbaz-e-Szafednak. Vajon sikerül-e nekik? A rádióvevőket bekapcsolva tartjuk. Egy segélycsoport készenlétben. Estefelé a fal közepén megjelenik négy apró pont, négy törékeny élet a jégfalon. A reggel rossz időt hoz. A Noshak körül hózászló lebeg. Vad vihar tombol. — Másznak — jelenti izgatottan az összekötő. — A csúcs alatt egyre meredekebb a fal. O Az órák lassan telnek. Egész nap izgatott feszültségben élünk. A mászás maximális összpontosítást kíván. Egyetlen hibás lépés, egy apró lavina, és vége mindennek. A vihar nehezíti a mozgásukat. — Fölértek a csúcsra! Hurráááóáá! — visszhangozták százféleképpen is a környező sziklák. 1974. augusztus 7-röl és 8-ról ezt jegyezzük be expedíció naplójába: „Poldo Páleníček, Rudo Mock, Vlado Talarka, Juraj Zaťko megmászták a Gumbaz-e-Szafed déli falát. A TÖRTÉNET VÉGE Véget ért az izgalmas játék, amelynek veszedelmei és váratlan eseményei közepette az egyén csak egy közösség tagjaként tud helytállni. A hegyóriások jeges, hófödte falain olyan apró és tehetetlen lenne egyedül, akár egy hangya. Lépésről lépésre törtünk a kiválasztott csúcsok felé. Nem harcoltunk a hegyekkel, nem hódítottuk meg őket úgy, ahogy azt egyes dicsekvők szokták mesélni. Keményen harcoltunk önmagunkkal, hogy becsülettel helytálljunk. Az oxigénhiány testileg-lelkileg megkínzott. Ennek ellenére nap mint nap nekivágtunk a csúcsoknak, amelyeknek csupasz oldalairól lavinák dübörögtek alá, nem egyszer kellett áthidalnunk feneketlen mélységeket, visszafolytott lélegzettel a nehézkedési erő törvényeivel szembeszállva. Átéltünk nemegy örömet és félelmetes pillanatokat. A szüntelen feszültség csak a csúcsokon engedett fel kis időre, amikor odafönn megrészegültünk az óriáshegység tengernyi tömegének, alattunk emelkedő csúcsainak látványától. Napjaink szüntelen munkában teltek el. Nem volt nap, hogy expedíciós naplónkba be ne jegyezhettük volna valamelyik csúcs megmászását. Jó csokorra valót gyűjtöttünk össze: — Korpus-e- Yakchi (5698 m), tizennégyen jutottunk fel a csúcsára. — A „W 84” jelzésű csúcsot (5695 m), amelyre négy társunk mászott fel, elneveztük „Az Afgán Köztársaság kikiáltása első évfordulója csúcsának. — A Korpus-e-Yakchi tarján elért névtelen csúcsnak (5200 m) a „Barátság-csúcs” nevet adtuk. Erre is négyen jutottak fel. — Ketten mászták meg a Kotal-e-Janubit (6000 m), ugyancsak ketten a 6607 m-es Aszp-e-Szafed-et. Négytagú csoport jutott fel a Gumbaz-e-Szafedra (6800 m), két társunk a Roch-e-Daroszra (5690 m). Kilencen nrásztuk meg a Noshakot (7492 méter). Csúcsán kitűztük a csehszlovák — és ígéretünkhöz híven — az afgán zászlót. Kísérőnk, Glom Khajdar jóvoltából visszaindulásunk előestéjén elkezdtek bázistáborunkba szállingózni Kazi-Deh falu lakói. Kedves, jólelkü emberek, akiknek segítsége nélkül nem sokra mentünk volna. A sok viszontagság közt kialakult az együvé tartozás érzése, és ez nagyon sokat jelentett, de — véleményünk szerint — a hegycsúcsokon iiónoló szellemek is kegyesek voltak hozzánk. így valamelyest már muzulmánoknak tekintettek minket, tiszteletet éreztek irántunk. Mi is megőrizzük ezeknek a derék férfiaknak az emlékét, akik óvatosan vitték nehéz málháinkat a jegesvizü hegyi patakon át, velünk együtt élték át az örömöket és nehézségeket. Köszönet nektek, jó emberek, tasakor. . . Szálem alejkum, béke veletek — vész el a gépkocsi motorjának zúgásában Kazi-Deh valamennyi lakójának jókívánsága a búcsú pillanatában. Fordította és átdolgozta: L. GÁLY OLGA KALANDOS KIRUCCANÁS (Az alábbi történet egy valóban megtörtént eset alapján íródott. Tulajdonképpen nem tartozik az úgynevezett „nagy ügyek" közé, mégis figyelemre méltó. Előfordul benne magánlaksértés, betörés, lopás, fosztogatás, házastársi hűtlenség, hamis tanúvallomás és egyéb bűntett is. Gondolom, lényegtelen, hogy a vádlottak lakhelye alapján körzeti illetékesség szerint melyik bíróság tárgyalja az ügyet. Lényegtelen, mert az eset tanulsága általános érvényű.) ... A hétvégi házikó ajtajához csak egy szűk gyalogösvény vezetett. Kocsival már nem lehetett följutni oda. Csillagos, csöndes, nyugodt este volt. A zsiguli néhány lépésnyire a gyalogösvény alsó végétől állt meg. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle. A harminc év körüli asszony Katalin volt; a nyurga, csinos férfi pedig régi munkahelyi kollégája — és újdonsült főnöke. Ahogy kiszálltak a kocsiból, Katalin megbotlott valamiben. A férfi utána kapott és csak rövid ölelés után engedle el. — Lám, még a botladozás is jó valamire! — nevetett föl vidáman Katalin, aztán az elfogyasztott italtól kissé csillogó szemekkel és enyhén bizonytalan léptekkel belekarolt lovagjába, hogy könnyebben följussanak a nyaralóhoz vezető meredek ösvényen. Némán lépdeltek' egymás mellett. Szótlanul is értették egymást, mindketten ugyanarra gondoltak. Hogy legszívesebben fönt lettek volna már a dombtetőn, a házikóban . . . — Egy hónapja nem járt itt senki. Alaposan ki kell majd szellőztetni és egy kicsit a port is letörlöm — szólt Katalin, amikor megálltak egy pillanatra, hogy kifújják magukat. — Csodás pedantéria — ékelődött a férfi és magához szorította a karjaiba simuló asszonyt. A nyaralóhoz érve Katalin táskájából előkerült a kulcs. Amikor azonban egy biztos mozdulattal a zárba illesztette, meghökkent: — Mit jelentsen ez? Ügy látszik, valaki kicserélte a zárat. . . Hiába próbálta újra meg újra, a zár nem nyílt. — Ugyan mutasd! -— vesztette el türelmét a férfi és kivette Katalin kezéből a kulcsot. De ő sem boldogult a zárral. — Tévedésből bizonyára valami más kulcsot hoztál. Egyszerűen összekeverted őket — szólt feddőleg és föladta a kísérletezést. — Pedig ez az! Biztos, hogy ez a nyaraló kulcsa. — Látom — vált gúnyossá a férfi hangja. — Értsd meg, ismerem ezt a kulcsot! Százszor is a kezemben volt már.' Otthon is mindig ugyanarra a helyre akasztjuk — válaszolta kissé durcásan Katalin. Újra a zárba illesztette a kulcsot, csak azért is megpróbálta még egyszer, hátha sikerül kinyitnia az ajtót. — Ekkor azonban — bentről — egy kétségbeesett lányhang lepte meg őket: — Nyissák ki! Eresszenek ki innen, az istenért eresszenek ki! Idecsuktak azok a stricik, már reggel óta itt rostckolok . . . Katalin és a férfi meghökkentek. — Reggel óta? És ki zárta be ide? — kérdezte riadtan Katalin. — A srácok! Mert nem hagytam, hogy megerőszakoljanak. Hárman voltak, de én csak egyet ismerek közülük. Azt is futólag. A nyaraló előtt dermedten álló férfi most hirtelen fölmérte a helyzetet. Néhány lépéssel arrébb vonta az ijedt arcú asszonyt. — Gyorsan menjünk innen! Ki tudja mibe keveredünk . . . — Nem hagyhatjuk itt védtelenül ezt a lányt. Jelentenünk kellene a rendőrségen — ellenkezett halkan Katalin. — Persze, már csak az hiányzik nekem! Tanúvallomás, kihallgatás, esetleg bírósági tárgyalás . .. Tényleg csupán egy botrány kell most nekem! Éppen most, hogy alig egy hete igazgatóhelyettes lettem. — De az a lány ... És a nyaralóban is idegenek, bizonyára betörők jártak. Tennünk kellene valamit . . . — Nem, szívem! Te tégy amit jónak látsz, de engem légy szíves kihagyni az egészből. Ha akarod hazaviszlek, ha nem, hát sajnálom, de én indulok . . . — szakította félbe emelt hangon Katalint a férfi. Katalin tétován, kissé durcásan félrehúzódott és várt. Amikor azonban látta, hogy új főnöke és barátja — akivel oly szépen eltervezték ezt a mai estét és már az egész délutánt is együtt töltötték — elindul lefelé a gyalogösvényen, ő is a nyomába eredt. A férfiben forrt a méreg. Amikor ügyesen, fürgén megtért a kocsival és leértek az üres nyaralókkal teli domboldalról, nem bírta tovább türtőztetni magát: — Tudod, szeretem ha vidám vagy, magam szokta lak kérni rá; de azért kevesebbet kellene innod — fakadt ki hirtelen. — Kínos dolog, ha valaki nem találja meg a saját nyaralóját. . . Katalin hiába próbálta bizonyítani a saját igazát, az újdonsült igazgatóhelyettes hajthatatlan maradt. És reggel, amikor egy kicsit zúgó fejjel fölébredt, sajátmagának is valahogy furának, valami érthetetlen félreértésnek tűnt az előző esti kalandos kiruccanás. De belenyugodni, természetesen, mégsem tudott. § § § Pár nap elteltével, csaknem egy teljes hónapra kerekedett szolgálati kiküldetését befejezve, hazaérkezett Katalin férje: Tibor. Persze, akár a napnál is világosabb, hogy felesége nem számolt be neki furcsa kimenetelű kalandjáról. Mintegy észrevétlenül azonban rávette Tibort, hogy tegyenek egy kis kirándulást, miközben- kiszellőztethetnék a nyaralót, megnézhetnék, mi újság a házikó körülötti kertben? . . . Tibor ellenvetés nélkül ráállt az ajánlatra, úgyhogy rövid készülődés után elindulhattak. (A történet befejezése lapunk következő számában.) 17
