A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 11. szám
JOZEF OŠKVAREK: TÁBORVERES 6 A megtépázott völgy utolsó küszöbe már eléri a négyezerháromszáznyolcvan • métert. Bázistáborunkat elég barátságtalan, de mégis a viszonylag legbiztonságosabb Helyen kezdtük építeni. Az első napok sok szenvedéssel jártak. A szokatlanul ritka és tiszta levegő légszomjat, szédülést, fülzúgást, általános gyengeséget és rosszullétet okozott. Hozzá kellett szoknunk a magassághoz. A völgyet körülzáró hegycsúcsok bizarr kulisszájából is kiemelkedik a Noshak. A magányos kúp mintha roskadozna a jég és hó terhe alatt. Csúcsa ott meredezik vagy háromezer méter magasságban táborunk fölött, s mintha hófehér üstöké a sötétkék eget érintené. Ám mikor a „kínai szél" fúj, a csúcs körül a felkavart hó zászlaja lebeg. Tiszteletet ébreszt az emberben. Észak felől az eljegesedett Gumbaz-e- Szafed tapad hozzá. Hatezernyolcszáz méteres magasságából meredeken zuhan kétezer méterrel alacsonyabbra az a széles jégfal, amelyet első ízben akar megmászni ember. LAVINAOMLÁS A Korpus-e-Yakchi, magyarul Jégsündisznó, valójában egy 5698 méter magasban az égbe fúródó tüske. Először megpillantva csaknem felkiáltottam: „Ennek a tüskének a csúcsán megállni — az lenne az élmény!” Már több mint két órája bolyongunk a jéghegy útvesztőiben, óvatosan kikerülve a szakadékokat, ezeket a kellemetlenül ránk tátongó sátáni bendőket. Az éjszaka csendjét csak a csákányok pendülése vagy az éjszaka befagyott pocsolyák vékony jégrétegének pattogása töri meg. Ahogy öregszik az éjszaka, úgy növekszik a hideg is, könyörtelenül bekúszik cipőnkbe, az ingünk alá, zúzmara lepi be az orrlyukainkat. Igazi decemberi reggel a nvár közepén! — Ha fel akarunk kapaszkodni <s Sündisznó jeges falán fel kell tennünk a macskákat — szólal meg František első ízben azóta, hogy elhagytuk a bá zistábort. A csipkés fogazatú csúcsok mögül már felvillantak a felkelő nao első su garai, lassanként áttetsző bíborvörös fénnyel vonva be az éaboltot. A Nos hak és az Asp-e-Szafec ezüstös saokó lángoló fényben parázslónak. Ez a virradat bűvös pillanata. A magasban mór ragyog a nap, a katlanok mélye azonban még szürkésen ásitozik. Talán sehol sem várja jobban az ember a virradatot, mint a hegyóriások között, ahol az éjszaka beálltával szinte meghal és reggelre kelve újra feltámad . . . — Üdvözlégy új nap, vajon mit hozol nekünk? — akartam patetikusan felkiáltani, de torkomra fagyott a szó. Megrázkódott, felhördült a hegy. Egy alattunk levő hatalmas tömb elvált a hegyoldaltól, és rohanva gurult lefelé, akár egy kivágott fatörzs. A csendes reggelt betöltötte az elszabadult lavinák szörnyű robaja. A borzadály minket is jéggé dermesztett. A völgyben már jó ideje siri csend uralkodott, elült a hó kavargása a Gumbaz-e-Szafed szemben 'evő falón, de mi még mindig letaglózva állunk s mintha valaki kalapáccsal verne agyunkba a gondolatokat: Gumba: e- Szafed, reggel velünk egyidőben kellett oda indulniuk a fiúknak, Poldónak. Rudónak, Vladónak, Durónak . . . csak nem ismétlődik meg a huascarami tragédia?. . . (1970. május 31-én a földren-Búcsúztatnak a segítőtársak Az ébresztőóránk — a kakas A természet játéka a jégcsúcsok között
