A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 11. szám
Szklabonya (Sklabiná) — Mikszáth Kálmán szülőfaluja. Kicsi a falucska, amely nagy magyar írót adott az emberiségnek: egymás szeretetének, egymás megbecsülésének ma is aktuális, maradandó példáját. Megállók a ház előtt, melynek falán felirat hirdeti, hogy ,,ltt élte át — szülei házában Mikszáth Kálmán gyermek- és ifjúkorát 1852— 1872." Aztán kezdődik a „játék”. Játék? Az, méghozzá meglehetősen gonosz kis játék: megjátszom a tudatlan fővárosi turistát, s megkérdezem az erre sétáló fiatalasszonyt: — Bocsánat, meg tudná mondani, ki volt az a Mikszáth? Tudom, egy kissé rosszindulatú az így feltett kérdés, ám mindeddig úgy gondoltam, hogy Mikszáth Kálmán szülőfalujában nem felesleges. Idősebb kollégámtól hallottam, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor megkérdezte Szklabonya lakóit, ki volt Mikszáth Kálmán, Ezt az épületet talán még megismerné az Író A Mikszáth-ház kérdésére senki sem tudott kielégítő választ adni, a sok között csupán egyetlen ember akadt, aki azt mondta, hogy Mikszáth „valami íróféle ember volt”. Nos, azóta sokat változott a világ, sokat változott Szklabonya is. A fiatalasszony, akit ilyen kurtán-furcsán „leszólítottam”, olyan csodálkozva néz rám, mintha valami idegen bolygóról csöppentem volna Mikszáth szülőfalujába. — Mikszáth Kálmán nagy magyar író volt — mondja —. Itt született, ebben a faluban, de magyarul írt, ezért — sajnos — nemigen ismerjük a műveit. A magyarok azonban nagyra értékelik, s alig múlik el nap anélkül, hogy a szomszédos Magyarországról ne látogatna el ide valaki. A Mikszáth-házból egyébként hamarosan Mikszáth Múzeum lesz, de egyelőre nem lehet bemenni, mert az építkezés még folyik. Ha nagyon érdekli a dolog, menjen a hnbre, a ház kulcsa ugyanis az elnöknél von . . . De ekkorra már a ház udvara is benépesül. Fehérköpenyes asszonyok jönnek elő csodalátni, azaz megnézni, ki lehet az az ember, aki Szklabonyára jött, és nem tudja, ki volt Mikszáth Kálmán. Csak akkor nyugszanak meg valamelyest, amikor magyarul szólok a kollégáimhoz: szóval, csak „ugratás" volt az egész. De most már rajtam a sor, hogy elcsodálkozzam: hogy kerültek a fehérköpenyes asszonyok a Mikszáth-ház udvarára. Talán ők is restaurátorok? Hamarosan kiderül, hogy az épület hátsó traktusában egyelőre még a szklabonyai szövetkezet üzemi konyhája működik. A fehérköpenyesek tehát nem mások, mint a szövetkezet szakácsnői. Ebédre is meghívnak bennünket, meghívásukat azonban — sajnos — jtem fogadhatjuk el, ment a falu fölött súlyos hófelhők sorakoznak, s bizony, sietnünk kell, ha nem akarjuk megvárni az autósok rémét, a hóvihart. A házba most még nem érdemes bemennünk, VARGA ERZSÉBET A pince vajon kit szolgált? csupán az ablakokon pillantunk be: létrák, állványok, festékesdobozok nagy összevisszasága. Ebből alakul majd ki tavaszra Szklabonya büszkesége, a Mikszáth Múzeum. Hogy valóban Szklabonya büszkesége lesz-e, egyelőre nem tudhatjuk bizonyosan, a lakosok viselkedése alapján azonban sejthetjük. Talán nincs is olyan ember a községben, aki be ne lesett volna már az épülőszépülő Mikszáth-ház ablakán, aki figyelemmel ne kísérné a restaurációs munkálatokat. A szövetkezet szakácsnői egyébként nagy — és jogos — felháborodással mutatják az udvar végében álló ólakat, s a körülöttük lármás baromfi kát: — A szomszédos háztömbökbe beköltöztek a lakók, a ty úk j a ikat- libáikat azonban nem vitték be magukkal. Ide telepítették őket, mert ez volt az egyetlen gazdátlan udvar a közelben. Igazán ideje már, hogy ezt a szörnyűséget kitakarítsák a Mikszáth-ház udvarából . . . Az udvaron különben is nagy még a rendetlenség. A sok lim-lom között egy szekér- vagy hintó-maradványon akad Mikszáth Mariska sírja meg a szemem. Lehet, hogy Mikszáthéké volt? — tépelődöm hangosan, s bár nem vártam, választ is kapok: — Lehet, de nem biztos, mert Mikszáthék után más lakta a házat, egy földesúr.. . Lehet, de nem biztos. Azt sem állapíthatjuk meg hát, ki használta a régirégi, korhadó gerendára erősített, rozsdás satut, amely most a pince oldalához támasztva árválkodik. Talán a pince is a Mikszáth-családot szolgálta? S ki építette az udvarra a kemencét? Vajon ráismerne-e a házra Mikszáth Kálmán, ha valami nagy-nagy csoda folytán itt teremne, erre járna? A házra — nehezen bár — bizonyára ráismerne. A környék azonban már kevésbé lenne ismerős számára. Hiszen a felszabadulás óta eltelt évtizedek Szklabonyára is rányomták a maguk bélyegét. Megszépült, megújult a nagy magyar író szülőfaluja. Az egész községet bejárjuk, de csak egy-két házat találunk, amelyről sejteni merjük, hogy talán még az író is megismerné, mert egyszer — nagyon régen — már látta .. . De húga, Mikszáth Mariska sírját megtalálná a temetőben, ide néznek szülei házának ablakszemei. „A kis fehér ház . . . közvetlenül a temető mellett épült. . . összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, oly kísérteties minden” — írja Mikszáth a Galandáné asszonyom című elbeszélésében, s mi tudjuk, hogy ezeket a sorokat csak a szklabonyai házról írhatta; hiszen az a valaki, akihez az édesanyja mindig közel szeretett lenni, ma is itt nyugszik, sírfelirata pedig arról tanúskodik, hogy Mikszáth Mariska volt „édesanyjának legnagyobb öröme”. Ennyit hozott hát magával Szklabonyáról, ennyit ad tovább az újságíró, akit cudar hóvihar hajszolt hazafelé, s aki hamarosan újra ellátogat Mikszáth Kálmán szülőfalujába: hogy megismerkedjék a Mikszáth Múzeum anyagával, hogy lélekben nőjön, gazdagodjék . . . (Prandl Sándor felvételei) 15
