A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-11 / 11. szám

latok a könyvtárban

es a Képes történelem, fgy élt . . . sorozatokat. Megnőtt az érdeklődés a csillagászat és a tudományos' fantasztikus irodalom iránt. //

Évente többször rendeznek a társadalmi szervezetekkel közöser íróolvasó találkozókat is.

Míg beszélgetünk, közben megérkeznek a délutáni napközibe járó alapfokú magyar iskola tanulói. Havonta egyszer eljönnek, hogy közösen ismerkedjenek meg o könyvtárral, meghallgassanak egyegy mesét, versikét. A tanulók közül többen régi ismerősei és állandó olvasói a könyvtárnak. Szívesen elmondják, mit olvasnak, melyik könyv tetszett és miért.

Mikor a kérdések-feleletek zaja egy kicsit elcsitul s a gyerekek könyvespolcokon levő könyveket nézegetik, egy kis zömök kölyök áll meg mellettem és meghúzza a kabátomat:

— Bácsi, kérem, én nem szeretek olvasni! — ezt úgy mondja kópésan, kicsit kíváncsi ravaszkodással, és örül, hogy a többiek mélységesen megdöbbennek a nagy vallomáson. Tágra nyitott szemmel várja válaszomat.

— Hány éves vagy? — kérdezem.

— Hat. És már járok iskolába! — vágja ki büszkén.

— Akkor még van időd, hogy megszeresd a könyveket — nyugtatom meg.

Kint hull a hó. Bent Méry Andorné Petőfi téli verseit mondja el a csendben figyelő gyermekeknek.

Mikor távozom, újra Vörösmarty kérdése jut eszembe: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?"

Ha majd sok ilyen „Példás könyvtárunk" és könyvtárosunk lesz, akkor azt hiszem, hogy igennel felelhetünk majd a költőnek.

(Prandl Sándor felvételei)

A LÄNYA

megalakult a földművesszövetkezet. Szegénységünket mi sem bizonyítja jobban, mint a belépési nyilatkozat, amelyen az áll, hogy négy tyúkot adtunk a közösbe, mert egyebünk nem volt. Azt mondják az unokák, hogy mama, minek ezt emlegetni. Mást sem tud, mint a múltról beszélni. Azt hiszik, hogy mindig így volt.

mint most. Mind a huszonegy unokám vagy már kitanult és a saját lábán áll, vagy még diák. Unokáim közül öt éppen a katonaidejét tölti. A fiatalasszonyok gyermekgondozási segélyt kapnak. Nem úgy, mint amikor én neveltem a gyerekünket. Egy a hátamon volt, egy a kapát húzta utánam, egy meg a föld végében sírt. Azért kell ezt emlegetni, hogy megbecsüljék a mostani életet, hogy jobban lássák a különbséget.

Magas, barna fiatalember lép a szobába.

— A kenyérért jöttem — szól Berta asszonynak.

— Az unokám, Czaban Sándor — mondja Matild néni. — Az egyetlen, aki nem tanult ipari szakmát, mégis érti a mesterségét: sertésgondozó a szövetkezetben.

— Milyenek az eredményeik? — kérdezem a vendéget.

— Az elmúlt hónapokban 66 dekagramm volt a legnagyobb napi átlagos súlygyarapodás. A takarmányfogyasztás is a mi csoportunknál a legkevesebb. A tavalyi felvásárlási tervet 40 mázsával túlteljesítettük.

UNOKÁJA: CZABAN SÁNDOR

— Mennyit kell dolgozni naponta?

— Napi öt órát mindenképpen, ezenkívül minden ötödik napon egész nap én ügyelek az állományra. S természetesen ha oltás, szállítás vagy mérés van, szintén ott kell lennem. Ha jól utána számolok, legkevesebb nyolc órát biztosan dolgozok naponta.

— Mivel tölti a szabad idejét?

— Kedvenc időtöltésem, hogy úgy mondjam, a hobbym, a labdarúgás. S a falusi sportélettel kapcsolatos tennivalók. Tanácstag vagyok, ott is a testnevelési és sportbizottság elnöke. Tavaly például volt iskolai, ifjúsági és felnőtt labdarúgó csapatunk. Ez a község lélekszámút, az 1330 főt tekintve, szép eredmény. A mi csapatunk nyerte el legutóbb a helybeli egyesült földművesszövetkezet által alapított vándorserleget.

Czaban Sándor Matild néni felnőtt unokája, még sokáig mesél a faluról, önmagáról. Kézilabdapálya építését tervezik, a faluszépítési akció keretében, amiből természetesen ő is kiveszi részét. Aktív tagja az ifjúsági szervezetnek. Odaadó, lelkes fiatalként építi a jövőt. Egyre inkább megmutatkozik, hogy nem hiába mesél annyit a nagymama a múltról, az akkori keserves életről, ez az unokája, de biztosan a többi is, okult belőle. Vagyis — jó az öreg a háznál.

FiSTER MAGDA (A szerző felvételei)

13