A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-11 / 11. szám

NAGY LÁSZLÓ ENDRE Kopócs Tiborról már elmondhat­juk, hogy érett művész, remekül is­meri a festészet és a grafika mester­fogásait, de remélhető, hogy ezek nem válnak rutinná nála. A villámcsapásszerű ráeszmélés vagy hosszú töprengés, mérlegelés eredménye ez a látás- és ábrázolás­­mód? Nem kérdezem meg tőle, hi­szen a válasz bizonyára az lenne, hegy — ez is, az is. Grafikai alkotásait nézem. A művésszé érés, az alkotó mun­ka folyamatában már eljutott odáig, hogy meg tudja találni a helyes ará­nyokat. Ezekben a műveiben belső ritmus lüktet. Mindegyik lapnak megvan a maga sajátos ritmusa, fe­szültsége. De ugyanígy lírai rezdülé­sek is kiérezhetők az egyébként fe­szesen fogalmazott művekből. A szép­ség csábos varázsa magával ragad­ja a nézőt, s a művész mondanivaló­ja elgondolkoztatja. Lehet-e ennél többet nyújtani? Azt hiszem, aligha. Igazi, örök emberi értékeket mu­tatnak fel ezek az alkotások, de új­fajta, megfogalmazásban, technikai kivitelben, anélkül, hogy öncélú, erőszakolt modernkedésként hatná­nak. Kopócs egyik-másik grafikai lap­ján egyetlen tömör gondolat, egyet­len velős ítélet fejeződik ki, olykor szűkszavúan szinte érdes szigorúság­gal. Semmi túlrészletezés, sehol egyetlen mellékes mozzanat. A le­hető legtakarékosabb, legfeszesebb fogalmazással is élményt tud nyúj­tani, igazi műélvezetet. Le tudja köt­ni a néző figyelmét, megfelelő irány­ba lendítve képzelőerejét, fantáziá­ját. Egyszerűek, de lényegre törők ezek a képek. De vannak olyan grafikai alkotásai is, amelyek mosolygós, önfeledt de­rűt árasztanak, ahogy az embert s környezetét ábrázolja. Mély huma­nizmus árad ezekből a képekből, meglátszik, hogy a művész szenve­délyesen szereti a természetet, az embert és az általa teremtett vilá­got. S ezt remekbe tudja ötvözni, szintetikus egységbe olvasztani. Kopócs Tibor nem régen foglalko-MClÉSZET és humanitás Kopócs Tibor a műteremben zik portréfestéssel, de néhány alko­tásában már igazi művészi értékeket csillant meg. Ábrázolásmódja itt is sajátos, egyé­ni. Nem próbálkozik meg azzal, hogy átgyúrja, átformálja modelljét, vagy hogy akárcsak egészen jelentéktelen „plasztikai műtétet” hajtson végre rajta. Nem hízeleg, de nem is ka­­jánkodik. A Kopócs festette arcké­pen mindenki megmarad annak, ami az életben: az üres megmarad üres­nek, a szép szépnek, a bölcs bölcs­nek, az öreg öregnek, a jó jónak, a gyanakvó gyanakvónak stb. Tehát senki sem veszíti el egyéniségét, megmaradnak jellegzetes vonásai, anélkül, hogy karikatúraszerűen túl­ságosan kiugornának. Kopócs nem a fényképezőgép lencséjén át nézi s ad­ja vissza modelljeit. Nála fokozottan érvényes, hogy az arc a lélek tükre: ebben a tükörben igyekszik megmu­tatni az embert, kivetítve belső én­jét, mondhatnánk, jellemét. Őszinték, árnyaltak s olykor szinte intimen lí­raiak ezek a portrék; intim vallomá­sok nemcsak a modellről, hanem el­sősorban magának a művésznek lel­ki világáról. Nem vagyok műkritikus, csak egy­szerűen ember, aki szereti, becsüli a művészeteket, élvezetet talál mind­abban, ami észtétikailag szép. S mi­vel Kopócs képeit szépnek találtam, igyekeztem papírra vetni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek ezeknek az alkotásoknak a láttán merültek fel bennem. Remélem, sikerült. (Prandl Sándor felvételei) Érettségiző lány (tempera) ^ Bikabűvölő VI. egyre távolabb GÁL SÁNDOR VERSEI; halottaim földjén lépj ki novembereid mögül három kép ó-fejfák korhadó horhosába 1 egyre távolabb piros égaljak méhéből a papír fehérsége miként a folyó hó indul betemetni az éjszakát éjszakai mező miként a part támad nyírfa-erdejű világosság nézd lépésenként közelít 2 örvények óriás-árny halottaim eladott földjén jeges szélfúvás víztölcsérek sodornak itt vagyok mondod s egy kérdőjel-ember nem-járt utaimon egyre távolabb egy akácfa-göb tüskéit önmagába döfi te pedig állsz üzenet nélkül 3 estétől és tegnap s holnap között 3z áradás emlékében hajnaltól is a történelem irtásaira kipöndörítve Kiapadt folyó 11

Next

/
Thumbnails
Contents