A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-11 / 11. szám

- Otthon sincs semmi különös.- A fiad, Pistike, már megszelídült? — terelte újabb témára a beszélgetést.- Meg a büdös kölyke.- Megtetszett neki a tornaijai ruházati üzem. Onnan nem szökik el ugye?- Nem, egye meg a fene a büdös inasát? örül, mert magyarul tanítják a mesterségre!- Ügy jó, úgy érti meg - mondta, és megint elkapódott a figyelme a régen voltra, iskolás korára. Bizony, ha neki más nyelven magyarázott volna a tanítója, annyira nem boldogult volna vele, hogy a végén megfőzte volna tintalevesnek!- Maga mondjon valami újságot — hozta vissza Jenő a gyermekkorából.- Mit mondhatok én?- Hogyan folyik az életük az új házban?- Elbeszélte azt már apád neked nem egyszer - terelte el ilyenformán házukról a figyelmét.

Kérdéséből ugyanis arra következtetett, hogy Jenőt tulajdonképpen a ház érdekli, nem a közérzetük vagy az életük folyása, tehát a félelmét is megalapozottnak tekintette. A hivatalból kiszivároghatott a végzésük híre (majd tíz év után!), megszimatolhatott valamit. És most fizetni akar a kiegyenesített kaszája élével!- Apám? - szólalt meg mellette Jenő, s ö hirtelen felocsúdott a gondolataiból. — Nem beszél semmiről. Azt szeretné, ha mindig én mondanám. Mert szerinte a vasutas világjárt ember! Egye meg a fene azt a vasutasságot! Nem mond a házról semmit. Egyszer mondott annyit, mikor ezt-azt kérdeztünk tőle, hogy áll és kész!- Ö olyan - jegyezte meg, és sietősre fogta a lépéseit. A fele utat már megtették, de a faluból még semmi zaj nem jutott el hozzájuk. Csak a kutyák vakkantgatását hallotta.- Minden ember olyan. Az asszony tudja igazán dicsérni az új házát, hogy milyenek a szobák, szárazak-e már a falak, elég tágas-e a konyha? - hadarta olyan gyorsan, mintha ráijesztettek volna, de ő oda sem figyelt, a feltevése foglalkoztatta.- Az igaz - helyeselt neki, de csak azért, hogy mondjon valamit. Ne vegye észre, hogy fél. Nem az erdőtől, nem a sötéttől, hanem tőle.- Régi igazság, hogy a férj hordja a kalapot, de azért az asszony rendelkezik mindennel, egye meg a fene - nevetett a bölcsességén, vagy inkább azt akarta elhitetni vele, hogy teljesen alaptalan a gyanúja. El akarta altatni az éberségét!- Már ahol — mondta, és megütötte fülét a berekedt hangja. Rögtön tudta, nem a forrás hideg vizétől, hanem a félelemtől rekedt el.- Mindenütt - hajtotta egyre a magáét. - Nálunk is, maguknál is. Pénzzel, mindennel az asszony rendelkezik. A házzal is!- Ezt honnan veszed? — rekedt el még jobban a hangja, és riadtan pislantott oldalra, a mostohafia feje fölé, nem lendült-e még felé a kasza éle. Bizonyosra vette, hogy Emőke halála után minden kiszivárgott, és Jenő már mindenről tudott.- Vehetem akárhonnan! Egyik házasság olyan, mint a másik, egye meg a fene. Legalább is szerintem - húzogatta, ráncigálta a vállát a kaszanyél alatt. Ez volt az apjától örökölt legrosszabb szokása.- Aztán miért firtatod ezt? Mit akarsz kihozni belőle? — vált hirtelen idegesen türelmetlenné meg bátrabbá, mert a falu legszélső házaitól már csak néhány lépés választotta el őket.- Semmit. Egyáltalán semmit. Azért hoztam elő, mert magától mindenről többet tudhatod meg, mint apámtól! A házról is.- Pedig én se mondhatok többet. Ház, aztán ház. Készen áll tizedik éve. Ennyit mondhatok én is — akart pontot tenni a beszélgetésük végére, de Jenőbe mintha belebujt volna az ördög. (Csak az tudta volna legalább megfejteni, miért nem nyisszantotta le a fejét, vagy miért nem támadt rá haraggal?!)- Szép ház - tért vissza a mostohafia arra, amiről ő már hallani sem akart. - Mindenki megnézi, aki elmegy előtte. Eternit tető, szép nagy ablakok. Az alap jó terméskő. A Tornaijáról hozatott tégla is jó. Nem beszélve a zsíros malterról. Apám nem sajnálta belőle a meszet, egye meg a fene. Nem lesz gond vele száz év múlva sem! — hadarta Jenő az ostornyéllámpák erős fénye alatt, s 'ő legszívesebben nyakonvágta volna, vagy lekapta volna válláról a kaszát, és elvágta volna a torkát, amiért annyira aprólékosan érdekelte a házuk sora. De csak annyi megjegyzést tett:- Milyen jól tudod. Inkább választottad volna a kőművesmesterséget, mint a vasutasságot. De te a süsümesterséghez ragaszkodtál! — vágta meg szóval.- Mert maguk is így akarták. Mindig azt hajtották, hogy az állami alkalmazott, teszem az útőr, soha nem cserélt volna senkivel. Minden hónapban megkapta a fizetését, öregségére meg nyugdíjat folyósítottak neki. Maga járta ki a sok tojással, tejfellel, túróval, hogy felvettek a vasúthoz. Vagy már elfelejtette?

(Folytatjuk)

meg gyorsan, és mindent elkövetett, hogy legyőzze a félelmét.

— Nekem is van még dolgom otthon, de egye meg a fene! Azért nem szaladok. A munka úgyis megvár! — hadarta, de azért igyekezett utolérni őt.

— Honnan kerülsz elő, hogy egész nap nem láttalak? — kérdezte, és szaporábban lélegzett az ijedtségtől.

— Az erdésznek kaszáltam felében. Itt ne, nem messze az egyik tisztáson. De egye meg a fene az olyan kaszálót! - Nemcsak hadart, gyorsan is evett. Káromkodni azonban soha nem hallotta. Ha csak az „egye meg a fené"-t nem veszi káromkodásnak. Nem szakadt mindenben az apjára.

— Jó volt a fű? — érdeklődte meg, amikor egy darabon már egymás mellett lépegettek, de csak azért, hogy találgathassa: vajon valóban az erdésznek kaszált-e, vagy csak ezzel palástolja, miért lépett ki utána kaszával az erdőből.

— Elég tűrhető volt. A kaszálása nehéz, legyengíti az embert, hogy ott egye meg a fene — hadarta el gyorsan.

— Azért kaszáltál soká!

— Hát, bizony — csavargatta a nyakát.

— Rád esteledett, akárcsak énrám - élt tovább a gyanújával.

— A keveset már nem akartam otthagyni. Azért jöttem volna holnap? Felőlem ott ehette volna meg a fene! — lélegzett fel, hogy a nehéz kaszáláson már túl volt.

És mint a szekér, ha kátyúba került, elakadt a szavuk. Percekig mentek szótlanul egymás mellett. Mintha hirtelen megharagudtak volna egymásra. Neki villa, gereblye nyomta a vállát, s az a csecses korsó húzta le a kezét, amely közvetlen elindulása előtt még a forrás vizében bugyborékolt.. Mostohafiának meg kasza villogott a feje fölött. Minden zötyögő lépésénél felé billent, . .

Egészen besötétedett!

Neheztelt magára, amiért nem érzékelte az alkonyatot. Amiért teljes sötétedésig a réten maradt. Az ura már káromkodhatott egy jó sort, és joggal találgathatta: hol az istenben van olyan sokáig?

Csak egy pillanatig terelődött figyelme az urára, máris a dűlőúton tudta magát, Jenő oldalán. Az volt számára a borzasztó, hogy váratlanul lépett ki utána az erdőből. Méghozzá a legkedvezőbb időben, amikor már egy lélek sem volt rajtuk kívül a mezőn. Mintha reggeltől estig lesben állt volna rá, mint Bőd Lajos, a vadász a szarvasbikára. Az a Bőd Lajos, aki talán a tenyerénél is jobban ismeri a vadak járását.

— Mi újság a vasútnál? - kezdte újra félelmét legyőzve a beszélgetést, mert azt még mindig jobbnak találta, mint a hallgatást, amely csupán arra lett volna jó, hogy mostohafia a szándéka kivitelezését latolgassa.

— Semmi. Mi lenne? Egyik nap olyan, mint a másik, egye meg azt is a fene - hadarta megint a szavakat, s ő akkor, nagy félelmében még a veleszületett beszédhibáját is csupán az idegességének tulajdonította. Vagyis annak, hogy tudta, mit akar, csak nem merte elkezdeni.

— Hát otthon?

Két héttel Emőke halála után, F talán ugyanazon a napon, amelyiken felakasztotta magát, úgy bukott le a nap az erdővel borított magasabb hegy mögött, hogy észre sem vette. Jólesett az árnyék, amely nyári délutánokon elég korán ráheveredik a földekre, és felvillanyozza, sőt az erejét is megsokszorozza a hőségtől elbágyadt parasztasszonyoknak — a kórházi ágyon is csők ezzel tudta megmagyarázni akkori tompultságát.

Szerencsétlenségére éppen a falutól legtávolabb levő földjükön, a magukén, vagyis a háztáji egy részén, a csúnyán vakondtúrásos rétjükön (mit összekáromkodhatott az ura, míg kaszálta!) gereblyélte össze, rakta boglyába a szénát. És olyan kedvvel forgatta a villát, rángatta lábához a gereblyét (megrészegítette volna a szénaillat?), hogy boglyázás közben még az új házukra leselkedő veszedelmet sem vette halálosan komolyan.

Mélyen tüdejére szívta a jó erdei levegőt, a széna és a vadvirág illatát, és mintha olthatatlan szomjúság gyötörte volna, a cserépkorsó csecséből elég sűrűn szívogatta magába a rétjük csátés mélyedésében megbúvó forrás vizét, amely mintha a félénk vadakra lett volna tekintettel, majdnem az erdő szélén bugyogott fel a földből.

Annyira belefeledkezett a munkájába, hogy nem törődött semmivel. Nem hallotta, de nem is érdekelte, ki ment el rétjük végén szekérrel vagy traktorral a dűlőúton, ki tolt maga előtt gumikerekű kézikocsit, amely akkoriban már annyira divatba jött kétlábú vontatójával a háztáji földeken, mint az araboknál a szamár.

Bizony, ott még a gyermekek is azon nyargalásznak. A férfiak meg úgy letyefetyélnek a Nílus partján vagy a Nílus vizével elárasztott földjeiken, hogy le sem szállnak róla. Mintha az a fehér lepedő, amelyet náluk Demeter Sándor nyári éjszakákon a temetőben borít magára, amikor a tűzoltó-szolgálatos cigányokat ijeszteni akarja, seggükkel együtt a szamár hátához nőtt volna!

A kórház világos falai között, a szemét vakító fehérségben sem tudta egészen biztosan az okát: miért nem érzékelte az alkonyatot és a sötétedést. Mikor betetézte a legutolsó boglyát is, és fogta a gereblyét, a villát és a csecses korsót, akkor vette észre, hogy az orránál alig lát tovább. Akkor ijedt meg talán még jobban, mint amikor a Kárpátoknál elpusztult öccsével az a lidérces álma volt. Mert akkor szólt utána váratlanul a mostohafia.

És ő mintha villanyvezetéket érintett volna a kezével, úgy rázkódott meg. Jenő húsz-harminc lépésnyire volt tőle. Szúrásra gondosan elkészített kasza villogott a vállán (lehet ijedtségében látta úgy!). Az alacsony, vékonyka ember termete akkor este a Góliáténál is nagyobb volt. — Ez nyilván azért lépett ki utánam az erdőből, hogy ezen az elnéptelenedett mezőn elmetssze a nyakam! — mondta félig hangosan magának, és megnyújtotta a lépéseit.

— Ne siessen már úgy! - szólt utána másodszor is a mostahafia, de nem állt meg, csak csendesített a menésén.

— Én sietek, te meg, úgy látom, ráérsz — jegyezte

10