A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-11 / 11. szám

Richard Leakey harmincéves antropoló­gus már gyermekkorában is részt vett az ásatásokon. Felvételünkön annak az ősembernek a másolatával látható, amely - szerinte - kétmillió évvel ez­előtt élt Afrikában. Párizsban kitalálták, hogy a nyak­kendőt nők is viselhetik. De nem a nyakukon, hanem a frizurájuk köré kötve. Az új divatsikolyt persze nem nyakiggombolt ruhában mutatják be a manökenek. Kedvező szélre vár Ann Slavit, a bos­toni képzőművészeti iskola hallgatója, aki Fejtetőre állított világ című munká­ját az iskola melletti múzeum tető­gerincén helyezte el. Hogy a nylonból készült, gázzal töltött „alkotás" teljes­ségében érvényesüljön, egy kis szél is szükséges. Százéves a fülvédő. Feltalálóját, Chester Greenwood angol gentlemant éppen száz éve örökítette meg a felvétel, nagy horderejű találmányával a fülén. Manapság már nincsenek igazi telek, a fülvédö is kiment a divatból: a fiatalok nem is tudják, mi fán termett. # A csillagászok hatalmas alkoholfel­hőt fedeztek fel a Tejúton. Ez a felhő több alkoholt tartalmaz, mint amennyit az emberiség egész történelme során termelni (s meginni) tudott. Az alkohol­­felhő 30 ezer fényévnyi távolságra van a Földtől, átmérője mintegy 10 fényévet tesz ki. Alkoholtartalma folyékony álla­potban 1028 köbkilométer lenne. Azt egyelőre nem tudják a csillagászok, hogyan került a világűrbe az alkohol. Annyi bizonyos: nem a Földről... S szerencsére meglehetősen messze van. De miért éppen a Tejúton? Birma elefánt kiöregedett a „szakmá­ból", nem lép fel többé, de a Sao Paulo-i cirkusz nem vált meg tőle. Új beosztást kapott: az egyhónapos King oroszlánra vigyáz, mert a kölyök igen szeret csavarogni. # Egy jó humorú dán vállalkozó arra a megállapításra jutott, hogy a vám­nyilatkozatok kitöltése teljesen felesle­ges, a vámosok úgysem olvassák el. Bizonyságul hosszú időn át küldemé­nyeinek vámnyilatkozatába ilyesmiket irt: „Elhunyt tisztviselők", „Rózsaszínű télapók", „Használt hurrá kiáltások". Mindebből azért nem következtethetünk arra, hogy a dán vámosok figyelmetle­nek. Lehet, hogy egyszerűen csak vám­mentesek a „használt hurrá kiáltások"... A Csehszlovák Légitársaság modern sze­mélyszállító gépe mellett - mint képünk tanúsítja - „a bátor férfiak gépe", amellyel az első világháború előtt Kašpar mérnök repült valóban csak játékszernek tűnik... SZERETEK VARAKOZNI Fenntartás nélkül viszem gépjár­művemet a Wartburg szervizbe. Mert beveszik, ha viszem, ha megjelenek vele az előcsarnokban. Hétfőn reg­gel hatkor már ott vagyok. — Jó reg­gelt, uram! — Ezt a szolgálatos mes­ternek mondom, akinek az a felada­ta, hogy átvegye javításra a gépjár­művemet. Köszönés helyett azt mondja, hogy „pardon, egy kis tü­relmet”) és elmegy. Imbolygó alakja elvész a közeli és távolabbi csarno­kokban. Semmi az egész. Az a dol­ga, hogy elmenjen, visszajöjjön, má­sok gondjával-bajával is törődjön. Láthatom is újra körülbelül fél óra múlva. Feliéiegzem, majd kifújom a tüdőmbe szippantott levegőt. Mert a mester éppen csak mutatta magát. Megint eltűnt. A szerelőcsarnokok labirintusában. Amiért megsértőd­hettem volna, hogy már nem mond­ta: „pardon, egy kis türelmet”. De hát nem mindegy az nekem? Várok tovább, várok ismét körülbelül fél órát) s akkor váratlanul újra felbuk­kan, s felém tart. Átveszi a kocsit. Begördül vele a szerelőcsarnokba. — Szerdán jöhet érte — mondja az autóból. Nem tudok érte menni. Csak pén­teken este ötkor. Így sem kések el, a szerviz kilenckor zár. Zavartalan a csend az előcsarnokban. A szolgá­latos mester sehol. A kapus, a pénz­táros találgatja, vajon hol lehet? Ta­lán éppen vacsorázik. Talán éppen vizet vagy sört iszik. Talán elugrott a büfébe cigarettáért. Talán a rak­tárban keres valamit. Egy soha nem volt alkatrészt. Talán a szerelőcsar­nokban maga javít egy kocsit. Tel­nek a percek. Eltelik egy óra. Nem bosszankodom. Hozzászoktatott az élet a várakozáshoz. Csigalassúság­gal kúszik előre a percmutató az or­vosi rendelő ajtaja előtt, a húsüzlet­ben, a zöldségesboltban, a kocsmá­ban, kosárra várva az élelmiszerüz­letben. Miért lenne a szerviz kivé­tel? Milyen szerviz lenne az, ame­lyiknek az előcsarnokában várakozás nélkül bevennék és kiadnák a gép­járművet? A szerencsétlen tulajdo­nosok megrohamoznák, betörnék az ajtaját, s annyi gépjárművet présel­nének be a szerelőcsarnokba, hogy a mesterek, a segédek csak a kocsik tetején tudnának közlekedni. A vé­gén kénytelenek lennének bezárni az ilyen szerviz kapuját a nagy tumul­tus miatt. Várakozásom hatvanadik percében megjelenik a szolgálatos mester. A szerelőcsarnok másik végéről jön, a világ végéről. Nincs nála nyugod­­tabb, kényelmesebb ember. Rám vet egy pillantást, illetve a pillantásával kérdezi: mit akarok? Mondom, hogy a megjavított gépjárművemet. Előke­resi a kiadásához szükséges iromá­nyokat. S küld a pénztároshoz. Kifi­zetem a javítási költséget, és vissza­megyek az előcsarnokba. Lesem a szolgálatos mestert, mikor tűnik fel az udvar homályából a kocsimmal.. Leshetem. Mereszthetem a szemem. Nem látom sehol. Ügy veszett el a szemem elől, mint mikor a gyöngy­halász alámerül. A különbség csak annyi, hogy az esetleg egy marék gyönggyel jön fel a tenger mélyé­ből, az én mesterem viszont az au­tóm nélkül mutatja magát. Sejtel­mesen, homályosan, mint egy távo­li csillag. Átmegy az egyik csarnok­ból a másikba. Aztán tíz perc múlva visszamegy. És megint sokáig nem látom. A csarnok úgy nyeli el, mint éhes cápa az áldozatát. További egy óra telt el. Ez még nem sok, magyarázom magamnak. Lehetne több is, ha történetesen reg­gel. vagy délben jöttem volna a ko­csimért. Milyen jó, hogy este jöttem. A szerviz kilenckor bezár. Nem vá­rakoztathatnak éjfélig. A szolgálatos mester újra mutatja magát. Kijön az előcsarnokba, és int nekem. Kecses mozdulattal adja értésemre, hogy tudja, itt vagyok, várok, és legyek nyugodtan, ne féljek, amíg őt látom. S nem felém tart, hanem egy éppen most érkező gépjármű gazdájához. Az ő kocsiját veszi át, viszi be a sej­telmes, rejtelmes szerelőcsarnokok dzsungelébe. Nagy zörejjel kinyíl­nak, becsukódnak a kapuk. Megint csend borul rám, a szerelőcsarnokra, az előcsarnokra, a kapukezelőre. A szolgálatos mestert mintha elnyelte volna a föld. Nem látom sehol. Már a másik szerelőcsarnokba sem megy át. Mit csinál vajon? Mivel tölti az idejét? Lassan egy újabb óra telik el. Száznyolcvan perc a drága idő­ből. Ha az idő pénz, mennyi ez va­jon? És ki téríti meg a várakozó­nak? Ilyen hülyeségekre gondolok. Töltöm az időt. Közben megjelenik a szolgálatos mester. Az én iromá­nyaimmal a kezében. Elmúlt már nyolc óra, amikor köz­li velem, hogy az önindítót nem tud­ták megjavítani. Nincs hozzá alkat­részük. Aztán int a fejével, hogy kö­vessem. Izgalommal eredek a nyo­mába, hiszen a szerelőcsarnokba ide­gennek belépni tilos! Meg azért is eredek izgalommal a nyomába, mert láthatom az autóm. Persze ő másért hívott. Azért, hogy rossz az önindító. Meg kell tolni a kocsit. S ki tolja meg, ha nem a gazdája? Beül, tolom, dülled a szemem, s az autóm meg­sajnál, begyül. Otthagyom. Rohanok vissza az előcsarnokba. Várom. Nem jön. Mi történt? Megyek vissza a sze­relőcsarnokba. Szerelnek. A szolgá­latos mester a hibás lámpákat javít­ja. Két fiatal segéd az ajtókat. Fél óra múlva kilenc. Sziszifuszi munka kezdődik. A kocsinak ki kell mennie a szerelőcsarnokból. Szerda óta kész. Várja a gazdáját. Az akkumulátor azonban nincs tekintettel az igyeke­zetre. Teljesen kimerültén bámul a világba. így elvinni a kocsit nem le­het. A szolgálatos mester azt ajánl­ja, hagyjam itt, jöjjek érte másnap reggel. Addig feltöltik az akkumulá­tort. Hallgatok rá. Másnap reggel me­gyek a kocsiért. A soros szolgálatos mester azzal fogad, hogy „pardon, legyek egy kis türelemmel, mert az akkumulátor üres”. Mondom neki: de hiszen a tegnap esti szolgálatos mester azt mondta, hogy feltöltik az akkumulátort reggelig. A felelet váll­­vonogatás. Nem tudja, mi történt. Az egerek nem rághatták el a kábele­ket. A tegnap esti négy órára rá­adásnak további egy óra a várakozá­si idő. Az új szolgálatos mester tölti az akkumulátort. És előállítja a ko­csit. A szokásos átvétel. A hűtőszek­rény műanyagtartályára elfelejtették visszacsavarni a tetejét. Vitatkozás. Kölcsönös gyanakodás. A mester azt állítja: anélkül adtam be a kocsit. Én azt állítom, hogy azzal. Szombat, vasárnap eltelte után hét­főn folytatódik a vita. A soros szol­gálatos mester nyilván únja már a háborgatást. Meglát, eltűnik a sze­relőcsarnokok labirintusában, és hoz­za a műanyagtartály tetejét. — Lássa, kivel van dolga! — mondja, és fa­nyar mosollyal faképnél hagy. Én pedig boldogan távozom. Mert hiszen a mester tudta a kötelességét, és visszaadta a kocsimról hiányzó al­katrészt. Mert hiszen megjavították gépjárművemet. Most már csak meg kell tolni és begyül... MÁCS JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents