A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
A sokszínű tájban gyönyörködve, a jó aszfaltúitól elkényeztetve észre sem vettük, hogy néhány kilométerrel Khanabád utón ismét eltűnt az út. Tengelyig belesüllyedünk a porba. Alaposan beleizzadunk, míg az autóbuszt kiszabadítjuk a mélyedésből. Nem tehettünk mást- szépen visszatértünk Khanabádba, ahol a szívélyes polgármester fedelet adott jármüvünknek. A hátralevő négyszáz kilométert Kazi-Deh faluig, utunk végcéljáig a tetőzötten megrakott teherautón kell végigzötyögnünk, szürke porfelhőben és kitéve a nap izzó sugarainak. ■ Kesem városkába éppen délidöbe érkezünk. Még körül se néztünk, amikor egy jól megtermett, egyenruhás rendőrtiszt nyargalt hozzánk lóhalálban.- Őexcellenciája Badakhsan tartomány kormányzója engedelmükkel szívélyesen meghívja önöket, fáradjanak el a városi kertbe, örömére szolgálna, ha elfogadnánk meghívását az ünnepi ebédre, amelyet az iskola alapkőletételének alkalmából adnak - tolmácsolja az őrnagy a kormányzó üzenetét. Soha jobbkor nem jöhetett ez a meghívás.- Kedves, rendkívül kedves számunkra őexcellenciájának szivélyes meghívása. örömmel elfogadjuk. Miközben beszélgetünk, tanácskozunk, turbános férfiak parádés perzsaszőnyegeket teregetnek a zöld pázsitra. A gyomrunkat ingerli már a sülő hús illata, nem ártana nekilátni.- Foglaljanak helyet - kínál vendéglátónk, mintha olvasna gondolatainkban.- Az evőeszközökről megfeledkeztek — mondom az őrnagynak.- Nem feledkeztek meg, uram. Ősi nemzeti szokásunknak megfelelően kézzel eszünk. Az ebéd nem mindennapi élmény volt, de bevallom, örültünk, amikor a vendégség véget ért.- A kormányzó úr aggódik, nehogy valami bajuk essen a Fajzabadba vezető úton, amely nagyon veszélyes. Azt ajánlja, béreljenek két kisebb taxit. Az itteni sofőrök jól ismerik az utat — tolmácsolja az őrnagy vendéglátónk szavait.- Szívesen megtennénk - válaszoljuk —, de bár pénzünk van, erre a luxusra nem elegendő. FÉLELMETES UTAZÁS A méreteiben minden képzeletet felülmúló hegység „kapujában" a hosszan húzódó hegyszoros szaggatott kőfalai szédületes magasságból ereszkednek alá a Oari-e-Kukca szurdokszerű völgyébe. A sziklák közt utat törő tajtékzó viz nem folyik: szilajul, zúgva, bömbölve vágtat, szétmorzsolva a köveket és mindent, ami útját próbálja állni. A kanyonban nyomorúságos ösvény vezet magasban a sziklák között. Bizony, félelemmel töltött el a gondolat, hogy a szédületes magasban alig kivehető nyomokon kell haladnunk. De visszatérés már nem volt. Egyre drámaibb lett a küzdelem. Kilométereken át úgy haladunk a szakadék felé lejtő úton, hogy valamennyien a kamionnak mindig a magasabban álló oldalára kapaszkodunk, hogy saját súlyúnkkal próbáljuk kiegyensúlyozni a kocsit. Az egyik sofőr minden figyelmét összeszedve kormányoz, mig a másik a teherautó előtt szalad és mutatja, az út bal, vagy jobb oldalán kell-e haladni. Ha félrehúzza a száját és kimered a szeme, tudjuk, hogy az egyik kerék a szakadék fölött lebeg. Ilyenkor gyorsan áthelyezkedünk. Ha kezét az égre emeli, kopaszodó fejére csap, azzal álljt parancsol. A veszély kevés beszédet engedélyez. A kamion ilyenkor a pillanat töredéke alatt megáll, hátrál. A félelemtől a lélegzetünk is elakad, csak a keselyűk nem zavartatják magukat, jó lakomára vágyakozva követnek bennünket. Néhány rémült vándorral is találkozunk.- Milyen messze van még Fajzabad? - kérdezzük.- Gondolom, úgy öt órányira - igy az egyik.- Van az egy nap is - szól a másik, égre emelve kezeit.- Ilyen hatalmas autóval soha nem jutnak el oda — vigyorog a harmadik, de máris azon rimánkodik, vegyük fel a kocsira.- Allah legyen veletek, elég nekünk a saját bajunk. Megyünk, többet gyalog, mint a kocsin. Az út makacsul egyre emelkedik és egyre kevésbé nevezhető útnak. A Kara-Kamaron, a hírhedt Feketesziklán kapaszkodik a szerpentin, de egyszerre csak mintha megszűnt volna az úttest, vagyis jobban mondva a kocsinyom.- Vége! Befejeztük! - adjuk meg magunkat szinte megkönnyebbülten. Maroš azonban nem adja fel. Centimétereket halad előre, s ha kell, vissza. De bármennyire igyekszik, egy darab mindig hiányzik az úttestből. Minket is fellelkesít Maroš kitartó ereje. Egy pillanat múlva már nehéz kalapálástól visszhangzik a hegyszoros. Csak úgy szikrázik a fekete kőzet. Utat törünk, még ha egy hétig kell is itt kínlódnunk. Egyébként mi mást tehettünk volna? ■ Csak legyőztünk a Kara-Kamart, lélegzünk fel, amikor már biztonságos úton haladunk. Micsoda öröm, hogy megint csodálhatom a tájat, hogy egyáltalán létezem. Hiszen nemegyszer hajszálon múlott az életünk. A hívő muzulmán azt mondaná: Allah jó, Allah kegyes! Nem vagyok hívő, így nem Ítélhetem meg, mennyi része volt Allahnak a nehéz helyzet megoldásában. Egy bizonyos: Zaťko Maroš és Halász Lojzi, a mi amatőr sofőrjeink bátor szíve és acél idegei nélkül most nem élnénk. És dicséretet érdemel a mi zöld hétszázhatos Škoda kocsink is. A megtett sok ezer kilométer során elég sok gépkocsival találkoztunk. De akármennyire is megerőltetné egy európai ember a fantáziáját, aligha tudná elképzelni, milyenek ezek a különös alkotmányok: kívülről mesebeli figurákkal, sárkányokkal, boszorkákkal, madarakkal telepingálva színes égőkkel és csengőkkel teleaggatva, akár egy túldiszitett karácsonyfa. ■ Afganisztánról általában azt mondják, hogy Ázsia köldöke. A valóságban földrajzilag Badahsan nevezhető annak, még inkább nyugati kiszögellése: Mahan. Innen kezdődnek a Pamir és a Hindukus hegyláncai. Ez egyébként az egyik legszegényebb tartománya Afganisztánnak, csupa kopár hegy, szakadék, csak itt-ott látni tenyérnyi termőföldet. Ipara, útjai nincsenek. Hihetetlen az elmaradottság, a nyomor, kevés az orvos. Ez a helyzet most javulóban van a Szovjetunió gazdasági és szociális segítsége nyomán, amiről tovább haladva, a Fajzabadba vezető utunkon magunk is meggyőződhettünk. Magában Fajzabadban szovjet orvosok egész kolóniája dolgozik. (Folytatjuk) Fordította és átdolgozta: L. GÁLY OLGA KESERŰ BOLDOGSÁG íl A Boeing 707-es óriásgép Melbourneben ért talajt. Az első néhány napot szállodában töltötték, addig, amíg nem találtak egy albérleti szobácskát. Erika az első napokban nem bírt betelni a csodálattal ebben a számára teljesen új világban. Angolul nem tudott, így nem válthatott szót senkivel, de bőre élvezte a tűző napsütést, a száraz forróságot; szemével alig győzte habzsolni a rengeteg új látnivalót. Az óceán csodás partvidékét, a belváros nyüzsgő forgalmát, a tarka kirakatokat, a pazar szállodákat. Kíváncsi volt és boldog, alkalomról alkalomra alig várta már, hogy a megbeszélt helyen és időpontban Hubert karjaiba szaladjon. Hubert? Mintha egy kissé megváltozott volna... Nem viszonozta olyan viharosan Erika ölelését, a hangja, a beszédmodora is mintha egy csöppnyit ingerült lett volna. „Az ördögbe is, törve beszélem a nyelvüket, mégsem akarnak sehol munkát adni. Ma is hat helyen jártam . ..“ zsörtölődött Hubert, miközben céltalanul lődörögtek Melbourne fő sugárútjainak egyikén. Egy héttel a megérkezésük után, látszólag megoldódtak gondjaik. Egy közvetítőiroda segítségével szerény albérleti szobácskához jutottak és Hubert munkát is talált. Persze, nem az elképzeléseinek megfelelőt — egy fuvarozási vállalat fölvette segédmunkásnak —, de fizetéséből legalább a szűkösen berendezett kis szoba heti bérére és a legszükségesebb élelem megvásárlására futotta. Hogy ne kelljen állandóan egyedül lennie, Erika is szívesen munkába állt volna. Hubert ellenben erélyesen viszszautasította honvággyal küszködő felesége szándékát: „A férjed vagyok! Kötelességem hát, hogy eltartsalak. Tökéletes nyelvtudás nélkül különben sem mész semmire. Először tanulj meg angolul, aztán meglátjuk ...“ Erika arca elszomorodott, már-már könny szökött a szemébe. „Neked is könnyebb sorod lenne, ha ketten keresnénk... Olyan munkát találok, ahol nem kell vagy csak alig kell beszélni" — próbált érvelni, de hiába. Hubert homlokán összefutottak a ráncok. „Mondtam már. hogy a férjed vagyok és ezekben a dolgokban én döntök!... No, ne duzzogj! En is egyre jobban beszélem már ezt az átkozott gombócnyelvet, rövidesen valami jobb munka után nézhetek. £s akkor majd miénk lesz a világ, meglátod!" 4. Erika egy napon elhatározta, hogy titokban szembeszegül Hubert akaratának: amíg férje munkában van, ő is megpróbál állást találni. Négy napi keresés után egy gyárban vették föl alkalmi munkásnőként. Amikor este bevallotta Hubertnek, hogy állást talált, az önérzetében mélyen megsértett férfi durva, hangos jelentet rendezett, de aztán kénytelen-kelletlen belenyugodott a valóságba. Ősi igazság, hogy a baj általában sohasem jár egyedül... A sors úgy akarta, hogy erről Erikának is meg kelljen bizonyosodnia. Alig dolgozott néhány hete, tulajdonképpen még az első fizetését sem kapta meg amikor észrevette, hogy teherbe esett. Tudta: korán jött ez a terhesség, gyerekeket majd csak akkor szerettek volna, ha anyagilag egy kissé összeszedik magukat. Természetesen, az üzemben azonnal eltanácsolták őt és Hubert is rosszkedvűen, már-már sértő közönnyel fogadta a családi „örömhírt“. Minden újra a régi, unalmas kerékvágásba zökkent. Naphosszat otthon volt vagy a város utcáit járta. A kirakatok, a nyüzsgő forgalom, a távoli messzeségbe simuló óceán, minden ami néhány hónapja még az újszerűség varázsával hatott, most egyre inkább idegenné, ellenszenvessé vált számára. £s Hubertben — akiről az elmúlt nyáron a világ minden kincséért sem tudott volna lemondani — most egyre kevesebb öröme akadt. Attól a naptól fogva, hogy bevallotta: gyerekük születik, egyre barátságtalanabb, kíméletlenebb, durvább lett vele szemben. Erikát különösen az bántotta, hogy Hubert őt okolta a történtekért; azért, hogy ilyen alkalmatlan időpontban, a tervezettnél sokkal korábban lett állapotos. Mintha erről egyedül ő tehetne ... A magány, a folytoson egyedüllét s a bizonytalan szorongás óráiban szívében egyre fájóbb honvágyat érzett. Csigalasússággal múltak a szülés előtti hetek és hónapok. Aztán végre letelt a kilenc hónap és a világrajöhetett a gyerek. Fiú. Fiú! Ezzel talán kiengeszteli majd Hubertet... £s hogy még jobban a kedvében járjon, apja után a „trónörökös" is a Hubert nevet kapta. Az egykor oly végtelenül figyelmes — most már — idősb Hubertnek aznap éppen halaszthatatlan elfoglaltsága akadt, úgyhogy csak másnap jött be a kórházba. öt percre, aztán továbbsietett. 5. Nyolc teljes esztendő telt el így. ök ketten már régen csak látszatboldogságban éltek, Erika pusztán kötelességből szerette a férjét. A közelmúltban új álláshoz jutott Hubert szinte kínos pedantériával ügyelt arra, hogy házassága — a kívülálló szemével — makulátlannak tűnjön. Valóságban azonban régen pokol volt már az életük. Erikának például sohasem volt szabad tudnia: mennyi a férje havi jövedelme, nem szabad őt a munkahelyén keresnie, nem volt szabad odatelefonálnia és ezzel netán zavarnia férjét, társaságba sem járhattak együtt és a pénzzel sem volt szabad gazdálkodnia. Ha olykor-olykor föllázadt a sorozatos tilalmak ellen, férje kíméletlenül ráförmedt: „Hallgass! Enned van mit, aludnod van hol, a többivel ne törődj!" £s akárhányszor pénzt, új ruhát vagy egyéb apróságot kért férjétől, szinte mindig csak arról kellett megbizonyosodnia, hogy Hubert nem tartja őt többre egy megbízható szolgálólánynál — és gyerekei anyjánál. Mert a kis Hubert után, házasságuk első éveiben, két további gyerekük is született. (Vége következik.) 17 EMBEIU SORSOK
