A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-25 / 9. szám

HÁZI SAKKOZÓGÉP. Mindig kész­séges, türelmes partnert kínál a szenvedélyes sakkozóknak egy ame­rikai cég. A géppel a következőkép­pen lehet játszani: A játékos felállítja az összes figurát — mindig ő játszik a fehér bábukkal, így az övé az első lépés. Kiinduló helyzetbe állítva, a gép „tudja", hogy az egyes mezőkön milyen figu­rák vannak. A játékos betáplálja első lépését, a számítógép pedig vá­laszol rá. A figurákat természetesen a játékos mozgatja. A játék során a gép elraktározza memóriájában a figurák helyzetét, ami bármikor ellenőrizhető. A beépített program megfelel a sakk szabályainak. Ha a játékos csal vagy nem tartja be a szabályokat, a számítógép „felborít­ja a táblát“: törli a korábbi lépése­ket, visszaáll kiinduló helyzetébe, tehát a partit nem lehet folytatni. JOHN HUNTER 250 évvel ezelőtt, 1728. február 13-án született a skóciai Long Valdeawoodban John Hunter an­gol sebész, a kísérleti morfológia és sebészet egyik megalapozója. 1748-ban Londonba költözött és megkezdte orvosi tanulmányait. Elsősorban az anatómia és a se­bészet érdekelte. 1760 és 1763 kö­zött az angol haditengerészet szolgálatában állt, mint hajó­orvos. Londonba való visszatéré­se után belefogott a komoly tudo­mányos munkába. 1767-ben a Royal Society tagjai közé válasz­totta, s ugyanakkor kinevezték az angol katonai kórházak fő­felügyelőjévé. ö volt a St. George (Szent György) kórház első sebé­sze. 1785-ben megalapította a lon­doni anatómiai múzeumot. John Hunter mint anatómus elsőként foglalkozott a méhlepény funkciójának kérdéseivel, a szem­festék és a szemmozgató izmok szerepével. Mint sebészt elsősor­ban a veleszületett sérvek problé­mája érdekelte. A vér természe­téről, a gyulladásokról és lőtt se­bekről című művében elsőként fejtette ki azt a gondolatot, hogy a vér a szervezetben védő felada­tokat is ellát. Egy egész könyvet szentelt az emberi fogaknak. Hunter élesen elítélte az ún. vitalisták tanítását, mely szerint a szerves és szervezetlen anyag között egy természetfölötti erő­nek kell megteremtenie a kapcso­latot. Korának sebészeivel ellentétben azt a nézetet vallotta, hogy csak ott és csak akkor kell operálni, ahol és amikor az már elkerülhe­tetlen. 1793. október 16-án halt meg Londonban. — ez — GYORSVONAT RIGÁBÓL. Az ER 200 jelű villanyvonatot a rigai vagon­gyárban készítették. A szerelvény 200 km/óra sebességgel haladhat. Egyebek között ezzel a jármüvei vett részt a Szovjetunió a Moszkvában megrendezett „Vasúti közlekedés ’77“ kiállításon. „SZABADTÜDŐS" MERÜLÉSI REKORD Fantasztikus 100 méteres merülési rekordot állított fel a francia Jacques Maillol sportbúvár a múlt év nyarán Elba-sziget mellett a Paretti-i vízen. A 48 éves búvár Sanghajban szüle­tett, Marseilleben lakik és merülési kísérleteit Olaszországban végzi. Maillol 1975-ben 86 méter, majd ugyanabban az évben 9? méter me­rülési rekordot állított fel szabad­tüdős merüléssel. A 100 méteres mélység régóta kísértette a francia sportembert, aki hosszú tréningsoro­zat, jógagyakorlatok után szánta rá magát erre a kísérletre. A francia sportember egy függő­legesen lehorgonyzott acélkábel mentén ereszkedett le 34 kg-os kézi ballaszt segítségével. A ballaszt a kábelen csúszott, ezt fogta a búvár. A merülés bizonyos fokozatok be­tartásával ment végbe az embólia veszélye miatt. A merülés és a fel­szállás 3 és fél percet vett igénybe. A szabadtüdős merülés során a bú­várt légzőkészülék nem segítette. Teljesítményét akár a hivatásos gyöngyhalászok is megirigyelhetnék. vízlepárlás napenergiával. Évezredek óta szippantja fel a Nap az utolsó csepp harmatot is a Kara- Kum-sivatagból. Most — „kárpótlá­sul“ — a Nap látja el ivóvízzel az embereket. Szovjet-Közép-Ázsiában — Ovez-Sihben — napenergiával mű­ködő vízlepárló berendezést helyez­tek üzembe, amely édesvízzé változ­tatja a sivatag keserű, ihatatlan vizét. A TÉRHATÁSÚ KÉP | 2. ■ A hologram a felvételnél használt fénnyel átvilágítva a puszta térben (nem a filmvásznon) létrehozza a lefényképe­zett tárgy „életnagyságú”, 180 fokos szögben tökéletes térhatású képét. (El­ső pillanatban úgy tűnik, mintha ma­gát a tárgyat látnánk, csak jobban megfigyelve derül ki, hogy fiktív képről van szó.) Tehát a reprodukált hologra­mon jobb oldalról a tárgy jobb olda­la, bal oldalról a bal oldala, felülről nézve a teteje látszik. A világhírű ma­gyar tudóst a holográfia területén szer­zett érdemei elismeréseképpen 1971- ben fizikai Nobel-díjjal tüntették ki. A holográfia két görög szó — a holos (teljes) és grafo (rögzítés — ösz­­szevonósából keletkezett. Gábor Dénes eredeti célkitűzése az elektronmikroszkóp tökéletesítése volt. Ez a szándéka nem járt sikerrel, fel­fedezésével azonban nagy lehetőségek előtt nyitotta meg az utat. A holográ­fia segítségével — úgy tetszik — meg­­szenkeszthetővé válik a teljes térhatású színes elektronmikroszkóp is. Gábor professzor első kísérleteinél csak átlátszó és áttetsző tárgyak képét sikerült rögzíteni, mégpedig úgy, hogy a fényforrásból kiinduló referens fényt keverték a tárgyon áthaladó fénnyel. Gábor Dénes a kísérletek során üveg­lapra festett szöveget használt, ennek képét rögzítette a fényérzékeny réteg­re. Az üveglapot egyszínű (koherens) fénnyel világította meg. Mivel a fehér fény (a villanyégő vagy a Nap fénye) csak színszűrés és keskeny résen törté­nő átbocsájtás után válik gyakorlati­lag koherenssé, Gábor Dénes meglehe­tősen gyenge fényt használhatott, s ez nem tette lehetővé, hogy fényt át nem eresztő tárgyak hologramját is elkészít­se. Kísérleteinek eredménye azonban előrevetítette annak lehetőségét, hogy a holográfia, előbb-utóbb, ha megfe­lelő koherens fényforrást találnak, szé­leskörű alkalmazást nyerhet. A holográfia érdekessége, hogy a fényképezéssel ellentétben nem a tárgy egy-egy pontját rögzíti a film egy-egy pontjára, hanem az egész visszavert és interferált hullámfelületet. Ennek meg­felelően a hologram nem kép, hanem sötét és világos sávok összessége a fényérzékeny rétegen. Koherens fény­forrás segítségével átvilágítva előtűnik a sötétből az eredeti tárgyra kísértetie­sen hasonlító, tökéletesen térhatású kép. A hologram annyira pontos mása az eredetinek, hogy szemmel alig kü­lönböztethető meg tőle. Csak tapintás­sal állapítható meg, hogy amit mi test­nek véltünk — megfoghatatlan. A ho­logram egyik érdekessége, hogy meg­felezve és a fél lemezt átvilágítva újra kialakul a térhatású kép, csak kisebb intenzitással és kevésbé élethűen. El­méletileg a hologram egy rrégyzetmilli­­méternyi darabkáját átvilágítva is ki­alakulhat az a kép, amelyet a több négyzetdeciméteres lemezre rögzített felvétel alapján tökéletesen reprodu­kálhattunk. Gábor Dénes kísérleteit — megfelelő koherens fényforrás híján — abbahagyta. Érdekes viszont az a tény, hogy Albert Einstein már 1919-ben be­bizonyította, hogy megszerkeszthetők a nagy koherenciájú fényforrások, csak éppen senkinek sem sikerült ez. A hat­vanas évek elején aztán megszülettek az első lézerek, melyek majdnem töké­letesen koherens és monokromatikus fényt bocsátanak ki, s ezzel a holográ­fia is elmozdulhatott a holtpontról. Gá­bor Dénes 1947-ben félbehagyott kísér­leteit a hatvanas években az amerikai Emelt Leith és Juris Upatnik, valamint Jurij Gyenyiszjuk szovjet kutató foly­tatta. Az eredeti kísérleteknél a tárgyon át­haladó képhullám és a referens fény, tehát a háttérhulfám közösen tette meg az utat a fényérzékeny rétegig. Hogy már az út közben ne keletkezhessen in­terferencia, az amerikai tudósok félig áteresztő tükörrel kettéválasztották a lé­zer sugarát: a háttérhullám közvetle­nül, a képhullám a háttérhullám sávján kívül eső tárgyról visszaverődve érkezik a fotolemezre. A két hullámfelület ta­lálkozása — interferenciája — rajzolja ki a hologramot. Jurij Gyenyiszjuk nevéhez fűződik az ún. vastagréteges hologram elkészítése. Ö a Lippmann-módszer felhasználásá­val és egy szellemes elrendezési mód­dal jutott el világraszóló felfedezésé­hez. A fényérzékeny lemezt a fényfor­rás és a tárgy közé helyezte, s a leme­zen áthaladó ill. a lemez mögötti tárgy­ról visszaverődő hullámfelület találko­zásából kialakult állóhullómzás rögzíti a tárgy képét. Ez a hologram a Lipp­­mann-fényképhez hasonlóan interferen­cia sávszűrőként viselkedik, ezért az ed­dig ismert hologramokkal ellentétben nemcsak a felvételnél használt lézerrel, hanem közönséges fehér fénnyel is rep­rodukálható. Hosszú ideig néhány meg­oldatlan probléma gátolta a holográ­fia elterjedését. Kezdetben csak a szi­lárd lézereket ismerték, emiatt csupán egyszínű hologramokat tudtak készíteni (rubinlézerrel, piros színű hologramo­kat). A színes fényképezés elve alapján a hologram bármely színe előállítható a három alapszínből: a kékből, zöldből és a pirosból. A hatvanas évek derekán megszülettek az első gázlézerek, ame­lyek segítségével — a felhasznált gáz összetételétől függően — különböző színű koherens fényt tudtak előállítani. A hélium-neon lézer vörös fényt, az ar­gon lézer pedig kék illetve zöld kohe­rens fényt állít elő. E kétfajta fényfor­rás lehetővé tette színes hologramok készítését is. A frontáttörést a felületi hologram megjelenése hozta. Ezt már nemcsak fehér fénnyel lehetett repro­dukálni, de a reprodukáló fény hullám­hosszát növelve a térhatású képet na­gyítani is lehetett. OZOGANY ERNŐ 18

Next

/
Thumbnails
Contents