A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
Ezerkilencszázhetvennégy nyarán az ENSZ főtitkárának kezdeményezésére a jugoszláviai Ohridban nemzetközi szemináriumot rendeztek, hogy a küldöttek kölcsönösen tájékoztassák egymást a kisebbségi sorsban élő népekről, népcsoportokról; megvitassák problémáikat, gazdasági politikai és kulturális jogaikat. A szeminárium témája pontosabban a következő volt: „A nemzeti, etnikai és más kisebbségek emberi jogainak támogatása és védelme.“ Erről a szemináriumról s a szeminárium anyagáról tájékoztat bennünket részletesebben Kővágó László Kisebbség — nemzetiség c. tanulmányában, amelyet 1977-ben jelentetett meg könyvalakban a budapesti Kossuth Könyvkiadó. A hasznos és tanulságos könyvecskével érdemes közelebbről is megismerkednünk. Annál is inkább, mivel Kővágó László munkája több, mint egyszerű tájékoztató jellegű írás vagy beszámoló. A szerző alapos, körültekintő tájékozódás és tanulmányozás után tette közzé könyvét. Maga is mintegy hatvan nemzetiségi problémával foglalkozó munkát, számtalan kisebbségi lapot és hat ENSZ-kiadványt tanulmányozott át. Könyvében így hiteles alapokra és dokumentumokra támaszállam első éveiben ugyancsak sokszor fel kellett lépnie a nemzetiségi politika helytelen értelmezése ellen. Sajnos, a nemzetiségek ügyeinek megoldása sokáig csak vajúdó kérdés maradt. A probléma megoldásától még a második világháború után is világszerte vonakodtak. Az amerikai Roosevelt asszony például azt hangoztatta, hogy „nincs többé szükség a kisebbségi jogok kinyilatkoztatására“. A kisebbségekkel kapcsolatban sokáig az ENSZ sem tudott határozott állást foglalni. Végül az 1975-ös európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának VII. alfejezete tilosnak nyilvánítja „megakadályozni a csoport (kisebbség — kiemelés tőlem) nyelvének használatát a mindennapi gyakorlatban vagy az iskolákban, valamint publikációk kiadását vagy terjesztését a csoport nyelvén; könyvtárak, múzeumok, iskolák, történelmi emlékművek, szent helyek vagy a csoport más kulturális intézményeinek és objektumainak megsemmisítését vagy használatának megakadályozását“ . A könyvnek A nemzetiség és a kisebbség fogalma című fejezetében Kővágó megemlíti, hogy még maga a „nemzetiség“ fogalom is sokáig tisztázatlan maradt a köztudatban. A szerző rámutat arra, hogy a szovjet alkottunk, hogy a nemzetiségek száma a második világháború után szembetűnően csökkent. A háborút követő politikai szerződésekkel Közép- és Kelet-Európábán ugyanis (áttelepítésekkel) teljesen ki akarták kapcsolni a nemzetiségi kérdést, mert ebben látták a konfliktusok „forrásait“. A jelenkorban pedig a gazdasági-társadalmi fejlődés (civilizálódás, iparosodás, városiasodás) „kedvez az összeolvadásnak“. Gyakran esik szó az asszimilációról, az integrációról valamint a konszolidációról is. Az integráció ebben az értelemben azt jelenti, hogy egy nemzetiség beilleszkedik az adott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok közé, de közben megtartja a maga nyelvét, etnikai sajátosságait is, „tehát nem asszimilálódik“. Az adott társadalmi viszonyok között Kővágó szerint a nemzeti kisebbség az asszimilációt sem kerülheti el. A természetes asszimiláció az együttélés törvényszerű velejárója. Ez viszont évszázadokig is eltarthat, bonyolult és összetett folyamat, amelynek keretében általában nem csupán „egyoldalú, hatásról“ van szó. A nemzeti kisebbségekre nézve veszélyesebb az erőszakos asszimiláció, amikor is az adott állam „adminisztratív eszközökkel“ elnyomja a nemzetiségükhöz ragaszkodó embereket, betiltja (vagy kor-KISEBBSÉG' NEMZETISÉG kodik; megállapításai, kijelentései is megalapozottak. A szeminárium anyagán kívül az olvasó természetesen sok más problémával is megismerkedhet, számos kérdésre választ kaphat. A könyvben többek között ilyen fejezetcímekkel találkozhatunk: A kisebbségi kérdés történetéhez; Marx, Engels, Lenin és a nemzetiségi kérdés; Az ENSZ és a kisebbségi kérdés; A nemzetiség és a kisebbség fogalma; A kisebbség fajtái és típusai; Asszimiláció, integráció, konszolidáció; Állam és nemzetközi kisebbségvédelem stb. A kisebbségek problémáival kapcsolatban a szerző ezt mondja a könyv bevezető tanulmányában: „E kérdések nem újak, de rendkívül időszerűek. Egyrészt azért, mert a kisebbségi kérdés a második világháborút követően egy időre szinte eltűnt a nemzetközi jog témái közül.“ Ezért tartja szükségesnek a problémakör történelmi áttekintését, a gazdasági-politikai háttér tisztázását. Megemlíti, hogy a XIX. század elején Oroszországban, Törökországban, valamint az Osztrák- Magyar-Monarchia területén egyre erőteljesebben jelentkezett a nemzetiségi kérdés. Ezt elsősorban az új politikai határvonalak kialakulása idézte elő. A kisebbségi kérdés nemzeti vonatkozásban először a napóleoni háborúk után került napirendre. Persze, ez korántsem jelentette a kérdés tisztázását. A szerző Engelst idézi, aki talán elsőként lépett fel a nemzetiségek jogainak védelmében s erélyesen követelte a felmerülő problémák reális megoldását, elítélte az egyes államok nacionalista politikáját. Szerinte „szerencsétlen egy nép, ha más népet leigázott“, s „nem lehet szabad az a nép, amely más népet elnyom“. Olvashatunk a könyvben Lenin ■ emberi magatartásáról is, akinek a szovjet mány világosan leszögezi, mi a nemzet, a nemzetiség, a nemzeti kisebbség. A Szovjetunióban például nemzetiségnek számít a nemzet (orosz, ukrán, örmény, grúz stb.) fejlettségi szintjét el nem érő népcsoport (hantimanysi, komi stb.); a nemzeti kisebbség pedig a határon túl élő nemzetnek a Szovjetunió területén élő csoportja (pl. lengyel, magyar, német, finn stb.). A tanulmánykötet következő fejezetében Kővágó László a kisebbségek fajtáival, típusaival ismertet meg bennünket. A szerző szerint van: nyelvi kisebbség, vallási kisebbség, bevándorolt kisebbség, törzsi kisebbség, nemzeti kisebbség, faji kisebbségű etnikai kisebbség, valamint őslakos kisebbség. A csehszlovákiai magyarok a nemzeti kisebbség csoportjába tartoznak. A kisebbségi típusok osztályozásánál Kővágó Zvara regionális igényű tipologizálását veszi alapul, ezt tartja a legmegfelelőbbnek. Eszerint vannak olyan csoportok, amelyek ősidők óta az adott területen élnek, de nem tartoznak sem az adott területen élő többségi nemzethez, sem pedig a határon túl élő nemzetek valamelyikéhez. A második csoportba azok a kisebbségek tartoznak, amelyek más etnikum közé ágyazva élnek, s telepítéssel vagy valami elől való menekülés következetében jöttek létre (ilyenek például a magyarországi szlovákok). A harmadik típust a határ menti nemzeti kisebbségek alkotják, amelyek etnikailag a határ túloldalán élő nemzethez tartoznak. Kővágó könyvében arról is olvasha-CSÁKY KÁROLY látozza) azok nyelvét, kulturális intézményeit, iskoláit stb. A kisebbségek jogainak védelméről szólva a szerző állami és nemzetközi kisebbségvédelemről beszél. Megemlíti, hogy a kisebbségek helyzetének megoldása és annak hogyanja az államok szuverén jogkörébe tartozik, de ír arról is, hogy az ohridi szemináriumon elhangzottak olyan nézetek, javaslatok is, amelyek „bizonyos részletkérdésekben helytelenítették azt, hogy a kisebbségi kérdés az államok* kizárólagos belügyének minősül“. A nemzeti kisebbségekre vonatkozólag ugyancsak értékes dokumentumokat közöl Kővágó a könyv Adatok a kisebbségi kérdés áttekintéséhez című fejezetében. Megemlíti, hogy az ENSZ már hosszabb idő óta „igyekszik egységes kérdőívek alapján adatokat összegyűjteni a kisebbségekről és problémáikról, de igyekezete mindeddig nem vezetett eredményre“, mert az érintett államok nem küldenek megbízható és elfogadható adatokat, válaszokat az adott kérdésekre. Ebben a fejezetben olvashatunk az egyes államok népszámlálási módszereiről is. Megtudhatjuk, hogy például a Szovjetunióban népszámláláskor figyelembe veszik az állampolgárok származás szerinti nemzetiségét, Magyarországon pedig csak arra kell választ adni, ki milyen anyanyelvű. Magyarországon az 1970-es népszámlálás adatai szerint az összlakosság 1,5 %-a nem magyar anyanyelvű, de „a nemzetiségi művelődéspolitika mintegy 3 %-nyi magyarországi állampolgár német, horvát, szlovén, román, szlovák nyelvi és kulturális szükségleteivel számol“. Kővágó László könyve mindnyájunk számára hasznos tanulmány lehet. Ott kellene lennie asztalunkon, hogy tájékozottabbak legyünk a bonyolult nemzetiségi kérdésekben. LEVELEZŐ LÍRA Ha a kedves olvasó csak egy kicsit is szemmel tartja a napjainkban megjelenő verseket (elolvasnia nem muszáj), egy dolgot okvetlenül észre kellett hogy vegyen: a lírai költők elkezdtek egymással levelezni. A versek elején, a cím alatt, igen gyakran olvasható a „megható“ ajánlás: „Szeretettel X-nek, vagy Y-nak.“ (E szokás alól még e sorok írója sem kivétel!) Igenám, csakhogy én megvizsgáltam, melyek azok az indítékok, amelyek költőinket ilyen „levelezésre“ nógatják. Ebben az esetben ki kell zárnunk mindenféle anyagi érdekeltséget. Ady Endre még írhatta Hatvány Lajosnak, hogy „aki hideg szeretetével is több volt hozzám bárkinél, hívőbb és jobb“, mert ekkor Hatvány báró elővette a pénztárcáját, s Adynak egy időre elmúltak mindenféle anyagi gondjai. Ady még azt is teljes hittel és őszinteséggel írhatta, hogy „E versek mind-mind a Léda asszonyéi“, mert ezek után Léda asszony elvitte Adyt Párizsba. No de ki ad nekünk pénzt azért, mert egy-egy versünket neki ajánljuk? Például ha azt írjuk: „E versek mind-mind az Irodalmi Alapéi“, vajon akkor az Irodalmi Alap sürgősen elvisz minket Párizsba, Moszkvába vagy Rawalpindibe? Nem, nem. Ki kell jelentenem, hogy mi nem vagyunk ilyen anyagiasak. Ha mi egymásnak ajánljuk a verseinket (pl. Zs. Nagy Lajos szeretettel Batta Gyurkának), akkor abban reménykedünk, hogy ha nem is fizet érte, hiszen ő sem gazdagabb, mint mi vagyunk, de legalább a „címzett“ elolvassa. Talán ott motoszkál bennünk a sanda gyanú, hogy a kedves olvasó kutyába se vesz bennünket.) Természetesen minden rossz azért mégiscsak jó valamire: hiszen csak így születhetett meg a levelező líra ...! ZS. NAGY LAJOS 14
