A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
MŰTERMI VALLOMÁS A múlt év végén rendezték meg Josef Kilian prágai festőművész kiállítását, a bratislavai Mirbach-palotában első ízben mutatva be képeit a szlovákiai közönségnek. Pedig Josef Kiliánnak 1946-tól kezdődően már egy tucatnál is több kiállítása volt: Prágában (több alkalommal), Teplicében, Lounyban, Üstí nad Labenben, České Budéjovicében, legutóbb pedig délcsehországi szülővárosában Sobéslavban. Külföldön Zürichben és Tokióban láthatta képeit a közönség. Magam is több kiállítását láttam Kiliánnak, akit a prágai Magyar Kultúra és a Cseh írók Szövetsége egyik közös rendezvényén ismertem meg személyesen, igaz, nem mint festőművészt. Művészeti, irodalmi, kulturális, egészségügyi és szociális jellegű munkaértekezleteken, ünnepi összejöveteleken, emlékesteken vagy műsoros rendezvényeken szokott megjelenni mint e kiterjedt munkaterületért felelős funkcionárius, olykor mint a fővárosi pártbizottság küldöttségének tagja Josef Kilian festő, érdemes művész, Prága főpolgármesterének helyettese. Olyan ember, aki szeret dolgozni és alkotni, de szerepelni nem. Például a Pííkopyn levő Slovanský dűm nagytermében rendezett, műsoros esttel összekötött egyik díszünnepségen az erkély legeldugottabb asztalánál ült, de nem azért, hogy feltűnés nélkül távozhasson; végig ott maradt, majd lement, hogy elismerését fejezze ki s köszönetét mondjon az előadóművészeknek és a rendezőknek. Ekkor kértem meg, hogy fogadjon, hogy meglátogathassam, de ezúttal nem a városházán, hanem a műtermében. Meg is állapodtunk, megadta egy belvárosi ház legfelső emeletén levő lakásának címét s az időpontot. Útközben kissé irigykedve foglaltam össze magamban, amit tudtam róla: decemberben lesz hatvanéves, de mennyivel fiatalosabb az arca, a termete, a mozgása . . . Egy világváros képviselőtestületének vezető személyisége. A Munka Érdemrend tulajdonosa. Festményei nemcsak a Fővárosi Képtár és több csehországi galéria, hanem dán, osztrák, svájci, amerikai, japán, kanadai és más képtárak gyűjteményeiben is szerepelnek. Előbb a műtermen át az erkélyre vezetett, nem a képeit, hanem Prágát akarta megmutatni. Valóban pompás látvány a soktornyú város innen nézve, de én már kérdezek is: — Milyen érzés, hogy festményeit nemcsak itthon vásárolják a képtárak, de annyi országba eljutott sok közülük? Komolyan, meggondoltan válaszol: — Erre tagadhatatlanul nagy szüksége van a művésznek. Engem azonban nem boldogít a tudat, hogy sok képem múzeumok és képtárak letéthelyein vár bemutatásra. Jobban örülök, ha képeimet egyszerű emberek veszik meg, hogy lakásukban teremtsenek vele ízlésüknek, elképzeléseiknek, belső világuknak megfelelő légkört. Furcsa véletlen, hogy Dél-Csehországból csupa ilyen magas termetű embert ismerek. Méreteiben a tágas műterem is méltó hozzá, de számára — látom — szűknek bizonyul. Képek az állványon, a falakon, a polcokra és az Josef Kilian ^ .Evezős-nyolcas a Moldván Rybová Lhota. asztalra rakva, a padlón egymás mögé sorakoztatva . . . Vajon mikor futja az idejéből a legfontosabbra, az alkotásra? Amikor titkárnője a városházán tíztizennégy pontból álló napirendet szokott összeállítani a főpolgármester-helyettes számára, ami gyakorlatilag reggeltől estig igénybe veszi az idejét. — Hétköznap kora hajnalban, meg aztán szombat-vasárnaponként dolgozom, lestek. Ezt a szabad időmet senki kedvéért sem vagyok hajlandó feláldozni. Két felnőtt fia és egy lánya, sőt már egy unokája is van. Szeretettel beszél róluk. Jóságos tekintete ellenére is borongásnak tűnik az arca, szigorúnak és zárkózottnak tartanám, ha nem ismerném. Csak olyankor derül mosolyra, amikor családjáról, barátairól beszél. Meg is kérdezem: — Miért van az, hogy olyan ritkán mosolyog? A képei itt körülöttünk inkább derűt tükröznek, mint bánatot. A bánat, a borongás hangulat senkinek sem veleszületett állapota, akkor sem, ha művész az illető. Szóba kerül kora ifjúsága, a harmincas évek sötét korszaka. — Első komoly olajfestményem egy lehajló, bánatában is fenséges füzet ábrázolt — mondja a művész, aki akkortájt már Prágában tanult, előbb a lakberendezési mesteriskolában, majd az iparművészeti főiskolán. — Amikor 1939. november 17-én a németek bezárták a cseh főiskolákat, három évre Sachsenhausenbe zártak. A fasiszta megszálláshoz, a háborúhoz és a koncentrációs táborhoz kapcsolódnak legmélyrehatóbb élményeim. A felszabadulás után Josef Kilian visszatért Dél-Csehországba, ahol a tanulmányai során szerzett tudással s a szülőtáj adta ihlettel nyúlt fiatalsága megannyi kedves témájához. — Rájöttem, mily szép és hálás tárgy a tipikus cseh táj, mennyire tele van vidámsággal, szinnel, költészettel és ellentéttel. A Lužnice, amelynek partján szülővárosom, Sobéslav áll, a Blata nevű tőzegláp és más természeti szépségek többet adtak nekem, mint sokaknak külföldi tanulmányutak. Megtudom, hogy a művész nemegyszer járt külföldön, hivatalos kiküldetésben, kiállításai alkalmával, nyaraláson, de tagadólag válaszol, amikor idegen földről hozott vázlatok, képek után érdeklődöm. Josef Kilian nem utazó festő, aki néhány napos ott tartózkodás után tucatszámra hoz haza tengerpartot vagy más jellegzetes tájakat ábrázoló képeket, vázlatokat. Nála tovább 'art, amíg kapcsolatot talál a témához, így volt Prágával is. A városnak előbb csak déli részeit kedvelte meg, mert ezek mintha szülőföldjének tájaira emlékeztetnének fekvésükkel, aztán fokozatosan nyerték meg szívét más városrészek is, a Petiin, a Kisoldal, a Hradzsin, a Prokop-völgy és a Sárka ezernyi szépségével, — A prágai hidak festője lettem, de sokszor ragad meg más motívum is a Moldván, csónakok, hajók, folyóparti mozzanatok — mondja a festő és képeket mutat Prágáról, nem dicsekvéssel, hanem rajongással. — De nem tagadhatom: újra meg újra visszatérek a szülőföld nyújtotta témákhoz, azt hiszem, sohasem tudok felhagyni azzal, hogy dél-csehországi tájakat örökítsek meg, ennek a vidéknek szépségeit, ember alkotta kultúráját dicsőítsem ecsetemmel. SZÁNTÓ GYÖRGY (A szerző és Antonín Vodák felvételei) Időzített boldogság A színház már alakulásakor egyik fő feladatának tekintette a hazai magyar drámaírás ápolását, hazai magyar szerzők darabjainak gondos bemutatását. Az elmúlt negyedszázad alatt nemegy színművet mutattunk be Egri Viktortól, Lovicsek Bélától, Szabó Bélától, Dávid Teréztől, Gál Sándortól, Kmeczkó Mihálytól és Siposs Jenőtől. Dávid Teréz darabjai, az emlékezetes (és 1976- ban felújított) Dodi, A Vidor család. Az asszony és a halál, a Bölcs Johanna és főleg az Időzített boldogság nemcsak a színház, hanem a magyar drámaírás sikerét is jelentették. De lássuk a MATESZ bemutatójának sajtóvisszhangját. „A szereplők közül Németh Ica alakítása tetszett a legjobban . . . Lőrincz Margit, Bugár Gáspár és Tóth László vérbő játékkal hozták a szövegből adódó figurákat" — állapítja meg Lovicsek Béla a Hét 1972. december 1-i számában. A Nőben (1974. jan. 9) L. Gály Olga foglalkozott Dávid Teréz darabiával, annak országos sikerével: ..A Magyar Területi Színház ha úgy mentem utána, mint ami természetesen a miénk, hiszen hazai magyar drámaíró alkotása. Nyitrára. a szlovák bemutatóra már szorongó várakozással: Ugyan megtalálja-e az utat a szlovák közönség szívéhez is? Most pedig a brnói cseh nyelvű bemutatón is régen túl vagyunk, öszszegzően mondhatom: Dávid Teréz Időzített boldogsága akár vígjátéknak, akár paródiának variálták — minden tormájában és mindhárom nyelven átütő sikert aratott. . Nos, színházunk az elmúlt huszonöt év alatt fogta fel a ..hídverés" feladatát, mert, hiszen ha hazai magyar szerző művét állítjuk színpadra, lehetőséget nyújtunk arra, hogy azzal a cseh, szlovák, ukrán színházi szakemberek is megismerkedhessenek s aztán, ha megtetszik, szintén műsorra tűzzék. Ez történt az Időzített boldogság esetében is: a MATESZ után szlovák és cseh nyelven HUSZONÖT ÉVES A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ NAGY sikkrvoltI ■■■■■■■ül is bemutatásra került. Nagy László felvételén Lőrincz Margitot, Bugár Gáspárt és Pőthe Istvánt látjuk a darab egyik vidám jelenetében. SIPOSS JENŐ 15
