A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
Századunk első felének kitűnő tollú kommunista publicistája, a fasizmus elleni kérlelhetetlen harc elkötelezettje, Julius Fučík 1903. február 23-án született Prága Smíchov nevű városnegyedében, proletárcsalád gyermekeként. Édesapja a vasesztergályos szakmát tanulta ki, ám nagy vonzalmat érzett a színészi pálya iránt, s később tagja lett a plzeni Városi Színháznak. Az ifjú Fučík íráskészsége már a plzeni gimnáziumban kezdett kibontakozni: diáklapot szerkesztett. 1921-ben beiratkozott a Prágai Károly Egyetem bölcsészkarára. Óraadásból tartotta fenn megát, sőt egy ideig kőműveseknél dolgozott, hogy megélhetését biztosítsa. Az egyetemen Zdenék Nejedlý professzor művészettörténeti előadásait hallgatta, irodalomelmélettel és irodalmi kritikával foglalkozott, cikkeket, irodalmi kritikákat írt a kommunista lapokba, elsősorban a Rudé Právoba. Később a Rudé Právo szerkesztője lett, 1929-ben pedig František Xaver Salda, a modern cseh irodalmi kritika megteremtője, miután a burzsoá csehszlovák kormány a kommunista lapokat betiltotta, átadta neki a Tvorba című folyóiratot. Fučík lett tehát vezető szerkesztője a Tvorbának, amelyből magas színvonalú és tartalmas osztályharcos lapot alakított ki. A csehszlovákiai munkásság küldötteként 1930-ban illegálisan a Szovjetunióba ment és négy hónapon át ismerkedett a fejlődő, egyre nagyobb sikereket elérő szovjet társadalom életével. Benyomásait és élményeit riportsorozat formájában írta meg. amely könyvalakban V zemi, kde zítra již znamená včera (Ahol a holnap már a tegnapot jelenti) címen jelent meg. A riportkönyv iránt igen nagy volt az érdeklődés, hiszen autentikus élménybeszámoló formájában ismertette meg a cseh és szlovák olvasókat a virágzásnak indult szovjet-ország fejlődésével, a valósággá vált, testet öltött szocialista társadalommal, az újtípusú szovjet emberekkel, sztahanovistákkal és élmunkásokkal, városok és falvak, gyárak és kolhozok életével. 1934-ben másodszor is a Szovjetunióba utazott és bejárta az egész országot. Élményeiről, tapasztalatairól V zemi milované (A szeretett országban) című riportkönyvében számolt be, nagy lelkesedéssel tájékoztatva azokról a gyors ütemű és nagyszabású változásokról, amelyek néhány év előtti ott-tartózkodása óta végbementek. A tisztelet és a csodálat hangján szólt az egyszerű szovjet emberekről, akik hangyaszorgalmú munkájukkal évszázadok mulasztását és lemaradását hozták helyre. bizonyítva a szocialista társadalmi rend életképességét és óriási fölényét a kapitalista társadalmi renddel szemben. A müncheni árulás után Fučík egy Domažlice melletti kis faluban élt és a cseh költészet néhány kimagasló egyéniségének költészetét tanulmányozta. Tanulmányt írt Jan Neruda, Karel Havlíček-Borovský és Karel Jaromir Erben életművéről, hogy e szerzők példamutató írói magatartása által kortárs-nemzedékének alkotóit buzdítsa. A harcos Božena Némcová címmel remek tanulmányt írt a cseh irodalom egyik legnépszerűbb alakjáról, a közkedvelt és népszerű Nagyanyó szerzőjéről, akinek írói munkásságát, példamutató írói és emberi magatartását és helytállását igen pozitívan értékelte. Ez a tanulmány máig is irányadó az irodalomtörténészek és kutatók számára Božena Némcová munkásságának értékelésében. Amikor Fučík tudomására jutott, hogy a Gestapo hajszát indított ellene, Prágába költözött és ott rejtőzött el. Horák professzor álnéven egyik fő szervezője lett az illegális kommunista mozgalomnak és az illegalitásban is szerkesztette és kiadta más kiadványok mellett — a Rudé Právót. 1942. április 24-én a Gestapo letartóztatta és egy éven át a prágai Pankrác börtönben tartotta fogva. Innen Németországba szállították és 1943. szeptember 8-án a plötzenseei börtönben kivégezték. A pankráci börtönben írta meg Reportáž psaná na oprátce című világhírű könyvét. (Első magyar kiadásának címe Üzenet az élőkhöz, a másodikénak Riport az akasztófa tövéből volt.) Fučík gondolatait kis cédulákra írta fel, s ezeket egy Kolínsky nevű börtönőr — aki Fučíkot papírral és ceruzával is ellátta — csempészte ki a börtönből és megbízható barátainál helyezte el. Amikor Gusta Fučíková, Julius Fučík felesége kiszabadult a német fogságból és megkapta a teleírt lapokat, kiderült, hogy összefüggő műről van szó. Megjelentették könyvalakban, s ez csakhamar az egész világon ismertté vált. mintegy ötven nyelven jelent meg körülbelül háromszáz kiadásban. A könyvért Julius Fučíkot „in memoriam“ 1950-ben a békevédők varsói II. világkongresszusán Varsóban nemzetközi békedíjjal tüntették ki. Szalatnai Rezső A cseh irodalom története című könyvében így jellemzi Fučík művét: „Egyszerű, világos, tárgyilagos hangú, őszinte írásmű. amilyen maga az ember volt, aki írta. A német elnyomásról írt cseh irodalmi művek közül ez a legmúlhatatlanabb. Fučík semmi jelét nem adja annak, hogy az élet és irodalom kettéváló matéria. Közvetlenül a valóságból jön a hangja, s meggyőző erővel szól, tehát művészettel. Pedig az olvasó meg-megáll és arra gondol, hogyan írta az ékezeteket, s pláne a jelzőket? S a hóhér kopogására várakozó fogoly nem reszket, Fučík az élet rajongó szerelmese. Műve személyes üzenetként fordul mindenkihez. Érthető, hogy rendkívüli hatással volt világszerte a kommunista tudat kialakítására. Hisz az írót kommunista hite tartotta ébren.“ A Riport az akasztófa tövéből elsősorban a fasiszta erőszakról szóló megrázó dokumentum. Leírja a Gestapo hóhérainak vérengző módszereit és feltárja az egész fasiszta ideológia aljasságát. Ám ugyanakkor a könyv a véráldozatokból születő új világnak is apoteózisa és Fučík határtalan optimizmusának kifejezője. Fučík hitt a fasizmus vereségében, az igazság és a szocializmus győzelmében. Ezt a hitet fejezik ki egyszerűségükben is gyönyörű szavai: „Az örömért éltem, az örömért halok meg. Nem illik síromra a gyász angyala.“ (Peéry Rezső fordítása.) Bár Julius Fučík elsősorban publicistaként szerepel a köztudatban, mint irodalomkritikus és irodalomtörténész is jelentős munkásságot fejtett ki. Kritikusi egyénisége már egyetemi tanulmányainak első éveiben kibontakozott. Mint kritikus nem került a formalista tendenciák uszályába, amelyek a harmincas években a haladószellemű irodalmárok egy részére is befolyással voltak. Fučík a realista művészet mellett foglalt állást a dekadens művészeti irányzatokkal szemben. Kritikusi éleslátása és hozzáértése már akkor megmutatkozott, amikor — rámutatva Jirí Wolker költészetének haladó voltára és esztétikai érettségére — bebizonyította, hogy Wolker jól sikerült balladáival kialakította a Karel Jaromír Erben által megteremtett hagyományokra épülő cseh proletárköltészet új stílusát. Julius Fučík számos írásában, tanulmányában fellépett a kispolgári álkultúra ellen, amely oly nagy előszeretettel majmolta a nyugat-európai dekadens irányzatokat, és hangsúlyozta a népi hagyományokra épülő nemzeti kultúra jelentőségét és elsődlegességét. Nagyra értékelte a cseh klasszikus irodalom kiváló alkotásait is, elsősorban Božena Némcová és Jan Neruda életművét. Az olvasóközönség elsősorban a már fentebb említett Fuéík-műveket ismeri, pedig halála után a folyóiratokban és újságokban megjelent jelentősebb írásait is összegyűjtötték. A cseh írókról szóló tanulmányaiból, Csehszlovákia iparvidékeiről és munkásságáról írt riportjaiból, politikai jellegű publicisztikájából, színi kritikáiból és irodalmi glosszáiból újabb, több mint tíz kötetnyi sokrétű, sokszínű és sajátos életmű állt össze. Amikor most, születésének 75. évfordulóján a cseh nép nagy fiára, nemzeti hősére, a harcos szellemű kommunista újságírás világszerte ismert és tisztelt nagy mártírjára emlékezünk, jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a cseh és a szlovák irodalom annyi más kiválóságával együtt ő is őszinte barátunk volt nekünk, magyaroknak. Rokonszenvének több írásában és abban a felszólalásában is jelét adta, amelyet 1931. szeptember 29-én a sarlósok mozgalmának bratislavai kongresszusán mondott el. Felszólalásából kitűnt, hogy elítél mindennemű elnyomást. Néhány hónap múlva lesz 35 esztendeje, hogy a hitleri fasizmus terrorja elhallgattatta Fučíkot, a cseh nép élő lelkiismeretét, a fasiszta barbárság ellen folytatott kérlelhetetlen harc bátor katonáját. Fučík derűlátása azóta indokoltnak bizonyult: az általa megálmodott világ, a béke, a szabadság, az igazi demokrácia, a szocializmus* győzelmes világa azóta örvendetes valósággá vált. De a fasizmus itt is, ott is — a neofasizmus formájában — fel-feiüti a fejét. Ezért ma is időszerű a nagy antifasiszta harcos intelme: „Emberek, legyetek éberek!“ SÁGI TÓTH TIBOR CSONTOS VILMOS: Tél volt akkor is Tél volt akkor is — február, 5 nyögte fagyát a föld. A bujdosó csillag-sugár Még messze tündökölt. A szomorúság asztalom Mellé ült, s faggatott: Kedvemet miért altatom, És miért hallgatok? Dolgos kezem mely tettre nőtt, Bénán mért lógatom? Zsibbadtan bennem az erőt Elveszni mért hagyom? Meg-meg vonagló néma szám Nem akart vallani, Pedig már tudtam: éjszakám Hajnalt fog bontani! Már éreztem, hogy ajkamon Új, vidám dal ered, S erőmet is vissza kapom, Csillag, ha gyűlsz, — veled! — S felgyúltál, ragyogtál, mire Február véget ért. Zsibbadt testem ereibe Éltető szenvedélyt Csiholtál és bukfencet hányt Vérem, úgy lobogott, És megfojtottam a homályt, Mely makacsul fogott. Tüdőm kitágult, úgy szedett Tiszta, friss levegőt, A szemem gyújtó lényt evett, S a csontom új erőt! És szóra nyílt, új szór'a szám, Halld, te csodálkozó: A fagyos, havas február Volt a csodát hozó: Meleget adott, fényt adott, Erőt, s új életet, Kigyújtotta a csillagot, S fényében élhetek! Régi prágai utca (Luzsicza Árpád rajza) 11
