A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
A riporter elfogódottan nyúl a tollhoz ... Számtalan emlék és feljegyzés fekszik előtte: a három évtizeddel ezelőtti februári napok, a munkásosztály 1948-as döntő győzelmének krónikája. Tulajdonképpen e „forró napok" mindegyikével köteteket lehetne megtölteni, s most néhány szóval mondja el a februári győzelem históriáját? ... Nem tehet hát egyebet, minthogy felidéz néhány villanásnyi képet, jelentősebb fordulópontot e döntő fontosságú történelmi esemény mozaikjának egy-egy darabkáját. Hol kezdjük hát forgatni ezt a döntő fontosságú történelmi kaleidoszkópot? A kormány február 13-i tanácskozásának napirendjén az új társadalombiztosítási törvény javaslata szerepelt. A nem kommunista pártok minisztereit — különösen a nemzeti szocialistákat - azonban nem érdekelte a dolgozók szociális és érdekvédelmi ügye; ők a rendkívüli minisztertanácsot a belügyminisztérium s ezen keresztül a kommunista párt elleni támadásra használták föl. Ezért alighogy megkezdte aznapi munkáját a kormány, a nemzeti szocialista pártot képviselő igazságügyminiszter koholt állításokkal teli, agresszív támadást intézett a betegsége miatt távolmaradt Nősek belügyminiszter ellen; sőt, a kormány nem kommunista tagjainak szótöbbségével közvetlenül be is avatkoztak a miniszter személyes hatáskörébe. Aztán, mintegy fenyítésképpen, kijelentették: amíg a belügyminiszter nem tesz eleget a „határozatnak", nem vesznek részt a kormány további munkájában. A reakció támadása tehát megindult. E látszatsiker után ellenben az események más irányba fejlődtek. JIŔi RYVORA, prágai lakos, a februári események közvetlen szemtanúja így emlékezik: „A kommunista párt rendkívül józanul bírálta meg a helyzetet. Látta, hogy kormányválság következik, hogy a reakcióval való összecsapás már csak napok kérdése. Figyelmeztette a reakciót, hogy szükség esetén mozgósítja a szakszervezeti mozgalom szervezett munkásainak kétmilliós seregét. A CSKP álláspontját a kommunista sajtó eljuttatta az ország minden részébe, a párt készenlétben állott. A reakciós vezetők gúnyosan fogadták a kommunista intelmeket és meghiúsították a minisztertanács február tizenhetedikei ülését, három nappal később, február húszadikán pedig meg sem jelentek a kormány ülésén. Levélben közölték Gottwalddal, hogy csak az egy héttel korábbi kormányhatározat teljesítése után hajlandók a tanácsterembe menni. Gottwald azt felelte, hogy a belügyminiszter jelen van s megadhatja a szükséges felvilágosításokat; ezenkívül a nemzetvédelmi miniszterrel együtt fontos nyilatkozatra készülnek. Az összeesküvők azonban kitartottak álláspontjuk mellett és közölték, hogy délután benyújtják a köztársasági elnöknek a lemondásukat." Megtörtént a döntő lépés. A kommunista párt nem veszthetett egy percnyi időt sem. Mihelyt Klement Gottwald miniszterelnök hírül vette a szakadár miniszterek szándékát, hivatali szobájába azonnal estig tartó tanácskozásra hívta össze a CSKP KB elnökségét. Délután a hamburgi rádió elsietve világgá kürtölte, hogy tizenkét csehszlovák miniszter beadta a lemondását. A CSKP KB elnöksége az egész néphez szóló felhívás szövegén dolgozott. Este Praga üzemi pártszervezeteinek képviselői értekezletet tartottak a vysočanyi népotthonban. A gyárakban pattanásig feszült a helyzet, az utcákon hevesen vitatkozó csoportok gyülekeztek; egyelőre még fegyver nélkül, ám annál nagyobb harci kedvvel megalakultak a munkásőrség üzemi egységei. Húszadikán este a rádió, továbbá röplapok és újságok különkiadásai közölték a CSKP felhívását az ország népéhez; majd futótűzként terjedt el a mozgósítási felhívás híre is: Huszonegyedikén, szombaton délelőtt nagygyűlés lesz a prágai Óváros téren ... Az éjszakai órák és a csikorgó fagy ellenére az emberek csoportokba verődve olvasták a röplapokat, hallgatták a hangszórókat. A párt még az éjjel futárokat küldött Prágából az ország különböző részeibe, hogy hírül vigyék a CSKP elnökségének utasítását: minél több helyen szervezzenek tömeggyűléseket és együttesen hallgassák meg Gottwald másnapi beszédét. Kegyetlen faggyal és apró pelyhekben hulló hóval köszöntött be a nagy izgalommal várt február 21-e. MIROSLAV FIALA, a Praga-üzem népi milíciájának tagja és a februári események közvetlen résztvevője így emlékezik: „Ahol éjjel nem tarthattak, ott reggel, a műszak megkezdése után rendeztek röpgyűléseket. A felháborodás vihara tört ki arra a hírre, hogy a reakciós pártok meg akarják buktatni Gottwald kormányát; mindenütt egyhangú határozatokat fogadtak el a reakció ellen. Aztán tömegesen elindultunk az Óváros térre hirdetett nagy' gyűlésre. Forradalmi dalokat énekelve, lobogó zászlókkal vonultunk föl . . . Az Óváros téren járva még ma is meg-megállok azon a helyen, ahol akkor Gottwald elvtárs beszédét hallgattam . . . Amikor Klement Gottwald a tömeg felé lépett, magasra emelkedett a vörös és nemzeti színű zászlók, ott magasodtak a reakciós minisztereknek a kormányból való eltávolítását és új miniszterek kinevezését követelő transzparensek. így köszöntöttük vezérünket, akiben teljes mértékben megbíztunk. Gottwald elvtárs szókimondóan rámutatott, hogy a hazai reakció - a külföldi reakció támogatásával — döntő kísérletre szánta magát a Nemzeti Front kormányának és a népi demokratikus rendszer felforgatására, majd javasolta: Beneš elnök fogadja el az összeesküvő miniszterek lemondását s egészüljön ki a kormány olyan emberekkel, akik a nép ügyét fogják szolgálni. Beszédét állandóan viharos helyeslés szakította félbe, szinte remegtek az Óváros téi öreg palotái a hatalmas zajban. A népgyűlés befejezése előtt egy, a köztársasági elnökhöz induló 55 főnyi küldöttséget választottunk és határozatot hoztunk a CSKP és Klement Gottwald támogatására. Ezzel ért véget a nagygyűlés. Énekelve, menetoszlopokat alakítva tért vissza a több tízezer főnyi tömeg a gyárnegyedekbe. Ez a hatalmas összejövetel tanúbizonyságát adta 12
