A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 9. szám
Senkivel nem állt le beszélgetni. Akármilyen elővigyázatos is az ember, csak kicsúszik a száján olyan szó, amelyből a másik máris következtethet valamire. És mire lett volna jó a dolgokat félremagyarázá pletykások malomkerekét beindítani?- No már jössz is?- Korán keltél!- Mit vettél a városban?- Ejnye, de sietsz! Mindig más szájából hangzottak el a kérdések és megjegyzések. Igen szűkszavúan válaszolt rájuk. Persze, ha a folytonos elővigyázatosság nem motoszkált volna a fejében, akkor sem tudott volna fél órákat beszélgetni az úton, ahogy az asszonyok a boltból vagy a városból hazafelé tartva megszokták. Ugyanis még az autóbuszban eltervezte, hogy a következő járattal visszautazik. Nem egyedül, hanem az urával. A délutáni etetésig hazaérnek. Igaz, a hivatal félszemű embere azzal eresztette el, hogy másnap menjenek be, de mire lenne jó annyit várni? Addig ütik a vasat, amíg meleg. A fontos ügyeket nem lehet elodázgatni! Már az autóbuszban volt olyan érzése, hogy a késlekedés megbosszulhatja magát. Vagy úgy, hogy másnap a hivatal embere álmosabban, komorabban, tehát ingerültebb hangulatban ébredt volna, és már nem elégedett volna meg az ura jelenlétével és kézjegyével, de minden bizonnyal Herminkéjüket is követelte volna Kassáról meg a mostohafiukat is, Jenőt vagy úgy, hogy az urába vágott volna bele a mennykő, s egy hosszú őszi éjszaka után már másképp gondolta volna.- Hé? — taszította be a kapujukat, és a tekintetével végigsöpört az udvaron.- No! - hallotta kísértetiesen az ura hangját, mert őt magát sehol nem látta.- Hol vagy? - forgolódott tanácstalanul.- Mit gondolsz, hol? Az égben? Onnan szóltam le hozzád, Herminkém, az istenfádat? - dugta ki a fejét mérgesen a fásszínből. Amint később megtudta, kisbaltával ráütött az ujjára.- Ott vagy? - mondta csak úgy szokásból. - Fát vágsz? Vagy gyújtásnak valót készítesz?- Szecskát nem vághatok itt — mondta, és fordult volna be a fásszínükbe.- No csak gyorsan gyere elő. Nem is vagy kíváncsi, hogy mit intéztem a városban? — indult be a konyhába.- Hiszen tudom! Herminke nevére írattad a házunkat - jött ki porosán a fásszínből.- Csendesebben. Nem tudod tartani a szádat? - pillantott körül elővigyázatosan.- Azt akarod, hogy az udvarunkban is sugdolózzak? — porolta le ruhájáról a fűrészport. — Ki hallja itt, amit mondok?- Ha más nem is, hallhatja a sógorod, Frédi!- Aztán már az is baj, ha az öcséd hallja?- Nem kell mindent az ő orrára se kötni. Felhajt, és részegen megoldódik a nyelve. Kibeszél mindent — pillantott körül újra, de csak a falura nehezedő esőfelhőt látta, meg suhogást hallott az erdő felől. Egyébként egy lelket sem látott sehol. — No jól van. Úgy legyen, ahogy te akarod — állt meg mellette. — Gyere be utánam! — Itt vagyok. Mit akarsz? - kérdezte meg a konyhában. — Nem intéztem semmit - közölte a tényt. — Miért? — Mert te is kellettél volna. Téged is látni akar - szólt rá mérgesen, mintha az ura lett volna az oka a felesleges útjának. — Ki? — Az az ember, aki a házunk sorát intézi. — Engem? Mért? - rántott mogorván a vállán. — Biztosan nem a füledre kíváncsi. Szükség van az aláírásodra. — Az enyémre? — mérgesítette már a kérdéseivel. — Nem is a herkópáterére. No, öltözz át gyorsan! — pattogott katonásan a hangja. Megérezte, hogy a mézes-mázos szavaknak csak a hivatalban a helyük. — Öltözik az öregisten, én nem! — ellenkezett az ura. - Egyszerre olyan sürgős? Holnap is lesz nap meg holnapután is. — A hivatalnok azt mondta, hogy még ma menjünk vissza. Azt csináld hát, amit mondok. Lehet, holnap nem is lesz ott! — lódította, és a szekrényükből kiemelte az ünneplő ruháját. A csizmanadrágját és a nagykabátját ráhelyezte a szék karjára. — Minek ahhoz ünneplőbe öltözni? Nem esküvőre megyünk. Nem is templomba, Herminkém, az istenfádat — nyűgösködött az ura. — öltözz csak át, ne beszélj annyit! — Az istennek se öltözöm ünneplőbe — makacsolta meg magát. — Aztán miért? Csak a szarosban jó neked? — vegyült gúny a hangjába. — Nem vagyok pojáca, Herminkém, b . . .on meg az isten! Most vegyem fel a vasárnapló ruhámat. Ha meg visszajöttünk, vessem le a vasárnapló ruhámat. Mert abban mégse mehetek etetni az istállóba — zúgolódott. — Hát hogy akarsz jönni? - hagyta rá végül, mert eszébe villant, hogy majd az öltözködése miatt maradnak le a buszról. — Ahogy vagyok. Esetleg felveszem a szebb kabátomat — engedett az ura is. — Büdös ez a ruhád — szagolgatta körül. — A hivatalnok még azt hiszi, hogy szaros tehenet vezetek az irodájába! — Ahol én dolgozok, Herminkém, ott szar van. Nem üstben főtt lekvár. Szar, és nem is kevés — rántotta fel vállát megint az indulat. — Egy szeme van csak a hivatalnoknak, de azzal is lenézhet! — Felőlem lehet két szeme is. Lenézhet mind a kettővel. Nem törődöm vele. Ha nem vak, láthatja, hogy ne püspöki hivatalból járulok a színe elé. A papok nem járnak csizmában. Se büdös ruhában! — Tudom. Csak úgy mondtam. Ne húzd fel rögtön az orrod - csendesítette, de egyelőre eredménytelenül. — Azt gondolod, téged nagyságos asszonynak nézett a fél szemével? Kettővel se láthatott volna másnak, csak jó nagy segges falusi asszonynak - morogta az orra alá, mert az igazat megvallva, soha nem szerette felvenni az ünneplő ruháját, amelyben úgy kell ülnie, mint egy szobornak, és folyton arra kell ügyelnie, hogy a csibukjából ne pattanjon ki rá a tűz, hogy ne szóródjon rá a hamu. — No jól van. Ne öltözz át. Legyen neked igazad. De a szalmát rázd ki a kapcádból - hagyta abba vele a felesleges évődést, s mire az ura felvette a rendesebb ingét és a kapcájából kiszórta a szalmát, faliórájuk mutatója a tizenegyre ugrott. Mehettek az autóbuszmegállóhoz! Nem kellett sokáig várakozniuk. Szoronganiuk sem kellett az autóbuszban. Csak az a néhány falubelije, akikkel ismét összetalálkozott, meg a sofőr csávóIgathatta a fejét, és találgathatta, vajon mi lehet a futkosása mögött? Alig ért haza a városból, már megy is vissza. És nem egyedül, hanem az urával. Ahogy zötyögtek, közeledtek a kisváros legszélső házaihoz, úgy nőtt palástolhatatlanul az öröme. Még néhány perc, és ott állnak az urával a hivatal embere előtt, megtörténik, amire vágyott. Aláírásukkal hitelesítik azt az okmányt, amely Herminkéjüket egyedül tünteti fel örökösnek. És ha pirosra gyúlt arcán parányi felhők is megjelentek, azért, mert már csak a hivatalnoktól tartott. Hogy majd sérelmesnek veszi, és egy szájelhúzással a rosszallását is kifejezi, amiért nem igazodtak ahhoz, amit mondott: - Holnap jöjjenek be mind a ketten! Ki ismerheti ki magát a pantallós, nyakkendős emberekben. Egyszer így mondják, másszor úgy. Egyszer kedvesek, szinte már gyanúsan készségesek, másszor meg, különösen akkor, ha elfelejtik, hogy a hivatal van a népért és nem fordítva, harapósak mint a kutyák, s a legegyszerűbb dolgokból is zűrzavaros bonyodalmakat kevernek. Sajnos, az ilyen hivatalnok, aki bal lábbal kel, nem akaszt az ajtajára figyelmeztető táblát, hogy emberek, vigyázzatok, nem a legjobb kedvemben vagyok. így aztán a polgár nem tudja mihez tartani magát. Az ő félszemű hivatalnokára nem mondhatott rosszat. Mikor az urával bejutottak hozzá, már nem is ásítozott, felébredt egészen. Azért igazán nem neheztelhetett rá, amiért legalább őt nem ismerte föl, amiért újra megkérdezte tőle: — Szlovákul, magyarul, néni? — Ügy kedves, ahogy reggel. És hogy ne erőltesse az eszét, rögtön mondta neki, ő az, aki nemrégen a szép új házuk miatt járt itt. — Ja, igen, igen. Annyi a munka, annyi az ember, az ügyfél. Elnézésüket kérem — mentegetődzött a hivatalnok, s igazított a nyakkendőjén. - Miről is volt szó? — A lányunkat, Herminkénket akarjuk az új házunk örökösének. Azért jöttünk, hogy aláírjuk azt a nyilatkozatot. Ahogy mondani tetszett. Ez itt az uram! — mutatott az emberére. — Én lennék az — szólalt meg először, mióta az udvarukból kiléptek, s szerényen lehajtotta a fejét. — örvendek — hajolt meg előtte a hivatalnok, s ment az irattárhoz. - Szabad a nevét? — Cséplő Károly - mutatkozott be az ura. — Köszönöm. És egy kis türelmet kérek — mondta a hivatalnok, s valóban gyorsan megkereste a házukról szóló okmányokat. Aztán már simán ment minden. írógépbe tette a papírt, gondosan teleírta, kézjegyükkel hitelesítette, s végül ráütötte a pecsétet, és a saját nevét is odafirkantotta. Köszönömért! Teljesült a vágya. Nyugodtabban végezhette volna munkáját a ház körül, a mezőben, mert ősz utolján otthon is, a szövetkezet földjén is van mit csinálnia a parasztasszonynak, összeszedi és elégeti a krumpliszárat, csomóba rakja a kukoricakórót, tisztítja a répát, felássa a kertet. Azonban a megszokott mindennapi munka nem kötötte le annyira a figyelmét, hogy meg is nyugodott volna. Alig telt el néhány nap a nyilatkozatuk aláírása óta, s a tűzhely körül, az udvaron, az istállóban, a boltban, Frédi egyetlen mindenes szobájában, ahol a padlót nem linóleummal, hanem szövetdarabkákkal borították be, de még a templomban, a zsoltárok éneklése közben is egyre csak az motoszkált a fejében, nem hordott-e össze hetet-havat azon a papíron, hogy végül (ahogy az ura mondaná!) maga a jóságos úristen se igazodhasson el rajta! Nem csupán a nevüket akarta-e ilyen ravasz módon megszerezni, a saját kézírásukat, hogy aztán annak a kezére játssza a szép új házukat, akinek akarja? (Folytatjuk) 10
