A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
Szabó Rózsi (Anya), Várady Béla (Sógor) és Kovács József (Apa) az előadás egyik jelenetében Egyszerre két okból is öröm a Magyar Területi Színház košicei (kassai) Thália Színpadának január derekán látott legújabb bemutatója. Az egyik: a színház két-három esztendei műsorpolitikai és művészi törekvéseinek eredményeképpen megszületett az első, nagyszínházi bemutatót is megért jellegzetesen csehszlovákiai magyar témájú színmű s témaválasztásában így a hazai magyar drámairodalom is felnőtt a hazai magyar költészet és próza mellé. A másik öröm: a tehetségét, rátermettségét most bizonyító Kmeczkó Mihály személyében színházunk új drámaírót avatott. Remélhetőleg kellően világos lesz a következő hasonlat: a szárnyaikat bontogató, ifjú zeneszerzők első opuszaikban nyilvánvalóan törekednek ugyan az önálló, a sajátos zenei felfogásmód megvillantására; általában azonban e korai zeneműveknek mégsem ez a legfőbb erényük, hanem az, hogy arról tanúskodnak: szerzőik ismerik a hangszerelés és a szerkesztés alaptörvényeit, amit bátor kedvvel próbálnak alkalmazni. Azért illik ez a rövid bevezető Kmeczkó Mihály néhány irodalmi színpadi összeállítását követő első színházi bemutatója elé, mert darabjának erényei és fogyatékosságai sok tekintetben hasonlítanak az ifjú zeneszerzőkéhez. És pedig annyiban, hogy a tökéletes színpadismeret és dramaturgiai látásmód hiányában, a részletek útvesztőiben itt-ott bizony el-elkallódik a fő mondanivaló. Igaz, Kmeczkó Mihály szinte zavarbahozóan széles, mondhatnám parttalan mederben hömpölyögteti színművének cselekményét, ám ez inkább hátránya, mint előnye az epikus szerkezeti elemekre épülő darabnak. A színlap tragikomédiának jelzi ezt a színjátékot, valójában több is, más is, mert ezerféle színi hatást ötvöz egybe. A színpadi történet néhány szóban MINT FÜ FÖLÉ AZ ÁRNYÉK összefoglalható: a családi körből már másfél évtizede kiröppent Miklós a születésnapján hazalátogat. A családfő, Harcsa János azonban épp ezen a napon hal meg s ezzel a család elvesztette támaszát, azt az embert, aki jelenlétével morálisan és szerkezetileg is összetartotta ezt a furcsa gyülekezetét. A halál pillanata mindenkit önmaga életére döbbent, megrendültén és kutatólag fordulnak egymás felé. Meggyötrik és megsajnálják egymást, acsarkodnak és szeretetet követelnek. Magatartások, indulatok, idegrohamok kis robbanásaiból áll össze a jelenetek sorozata, a két felvonás, hogy a megtisztulás fájdalmáról szóló záró dalban összegeződjék a gondolati tartalom s az írói ítélkezés. Kmeczkó tehetségének bizonyítéka, hogy dialógusai beszéddé-dallá, azaz hangokká transzponált történésekké alakulnak. Nem akciókkal jellemez, hanem gesztusokkal, szavakkal s főképpen reagálásokkal. Ebben a játékban úgy mondja mindenki a saját nézeteit, hogy tulajdonképpen csak magára figyel, illetve önmaga gondjára akarja figyelmeztetni - és figyeltetni - a jelenlévőket. Az eset, ami a csoládot színvallásra készteti, az tulajdonképpen az apa halála. De a szavak, a jellemvilágok gyengéire, hazugságaira, kisszerűségére, az ilyen életmód és családi közösség távlattalanságára figyeltetnek föl. A szerző mindvégig szenvedélyesen kutatja az emberi és történelmi igazságot, sajnos azonban olykor túlzsúfolt, túlságosan bonyolult s már-már elvontnak tűnő dramaturgiai módszerekkel. Az ősbemutató előtti nyilatkozatainak egyikében Kmeczkó bevallotta: a Harcsa család sorsának alakulását továbbra is figyelemmel szeretné kísérni s ezért drámatrilógiát tervez . . . Véleményem szerint a történet folytatásához a színpadi megelevenítés más módszerét kellene választania, mert ez az összetett, a múltat a jelennel keverő dramaturgiai stílus az írói látást is bizonyos korlátok közé szorítja. Különösen annak tudatában mondom ezt, hogy a cselekmény — s ezzel a tervezett trilógia — azzal indul, hogy a családfő az első képben meghal. Míg azonban a prózairodalomban vagy a hangjátékokban az időpont és a cselekmény visszapergetése, a szereplők „föltámasztása" az epikai ábrázolásmód jól használható, hatásos eszköze; színpadon ugyanez a dramaturgiai botlás veszélyét rejti. Az előadás miskolci vendégrendezője: Szűcs János és a MATESZ Thália Színpadának színészei tulajdonképpen mindent elkövettek az új színmű kedvező fogadtatásáért. Szűcs János nagyszerű érzékkel erősítette fel a darab romantikus hangvételű „futamait", gondosan próbálta áthidalni a dramaturgiai bizonytalanságokat, jól érzékeltette a mű stílusát. Rendezői fogalmazása okosan rendezte el a Harcsa család belső kapcsolatait, ütközéseit és hagulatait; kifejezte a jellemek differenciáit s minőségeit. Tiszta, egy-Miklós és Apa vitája (Csendes László és Kovács József) (Kontár Gyula felvételei) séges stílusú rendezésének külön erénye, hogy ráérzett Kmeczkó áttételesen megfogalmazott mondanivalójára is és így kiaknázta az egyes szituációkban külön-külön rejlő ábrázolási lehetőségeket is. A színészek is láthatóan kedvvel vettek részt a játékban. A történetet mozgató Miklós szerepéhez Csendes László sokat tett hozzá saját egyéniségéből. Kedves, szertelen és ugyanakkor megfelelően „komolykodó" fiatalembert idézett a színpadra. Elkomorulásra kész vidámsággal játszotta Miklós húgának, Magdának szerepét Tóth Erzsébet. Kiváló alakítás az övé, szinte minden mozdulatában, céltalan járás-kelésében és fel-fellobbanó indulataiban ott érződik a teljes egyedüliség kétségbeesése. Miklós és Magda, azaz Csendes László és Tóth Erzsébet összjátéka is mintaszerű. A „sógort" Várady Béla játssza - egy szétesett, távlattalan, fantáziátlan, a hétköznapokba és saját problémáiba süllyedt csallóközi parasztembert ábrázol nagy színészi erővel. Az anyát Szabó Rózsi alakítja kissé elfogódottan, olykor kevés meggyőző erővel s főképpen régebbi, hasonló szerepeire emlékeztető gesztusokkal és hanglejtéssel. Figurájából hiányzik a méltatlankodásba és folytonos imádkozásba csomagolt gyáva és rezignált életérzés erőteljesebb ábrázolása. Sajnos, halványabbra íródott az apa, azaz Harcsa János figurája, Kovács József így nehéz küzdelmet folytat azért, hogy szerepét el tudja fogadtatni. Ez a figura - sajnos - nem tartozik a gazdag jellemábrázoló erővel bíró színész sikeres alakításai közé. Funkcionálisan kiválóan megfelel Platzner Tibornak a gyakori színhely- és atmoszféraváltáshoz alkalmazkodó díszlete, Szakái Gábor zenéje pedig ugyancsak az előadás pozitívumai közé tartozik. MIKLÓSI PÉTER HÁROM SZEGÉNY SZABÓLEGÉNY Babay József. Három szegény szabólegény című zenés vígjátékának előadása mind a közönségnek, mind a darab szereplőinek — Ferenczy Annának, Várady Bélának, Rozsár Józsefnek, Tóth Lászlónak, Bugár Bélának — s az egész társulatnak kedves emléke marad. Egymás után három színházi idényben volt műsoron, s egyike a legtöbb előadást megért daraboknak. Vagyis nemcsak művészi, de kasszasiker is volt. A MATESZ két éven át rendszeresen játszott zenés vígjátékokat, ekkor került bemutatásra az Érdekházasság, a Bekopog a szerelem, a Nyári kaland, majd később a Szalmakalap és Csiky Gergely felejthetetlen Kaviár című komédiája. Bebizonyosodott, hogy a közönség igényli a színvonalas zenés vígjátékokat, s az is, hogy az egyébként prózai társulat ilyen feladatokkal is sikeresen meg tud birkózni. De nemcsak kimondottan zenés-táncos darabokat adott elő, hanem az első sikeres kísérletek után szívesen élt a prózai darabok zenei aláfestésének eszközével vagy zenei betétek beillesztésével, így is kiemelve, aláhúzva a darab mondanivalóját. Különösen helyesnek tűnt ez a módszer, amikor egy-egy a maga nemében kitűnő, de már jócskán „beporosodott" darab felújításáról, új köntösbe öltöztetéséről volt szó. Ezt bizonyítja Szigligeti Ede vígjátékainak, a Liliomfinak és A cigánynak átütő sikere is. A MATESZ színpadán a zenés műfaj a Három szegény szabólegénnycl kezdődött. A darab sikere a közönség és a társulat számára egyaránt azt mutatta, hogy így is lehet nemesen és színvonalasan szórakoztatni. Ez a felismerés vezette a színházat arra, hogy az elmúlt negyedszázad folyamán még jónéhányszor kiruccanjunk a zenés műfaj területére. G. Podhorský felvételén Rozsár Józsefet (Pamut), Ferenczy Annát (Selyem Péter), Bugár Bélát (Posztó Marci) és Várady Bélát (Cérna) látjuk a Három szegény szabólegény egyik jelenetében. SIPOSS JENŐ 15
