A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
ISAPUR DALAI (GONDOLATOK ZS NAGY LAJOS ÚJ VERSESKÖNYVÉRÖL) Zs. Nagy Lajos versei: (AZ ISAPUR DALAI C. KÖTETBŐL) Ha valaki azt kívánná tőlem, hogy állapítsam meg, melyik lehet Zs. Nagy Lajos most megjelent verseskönyvének a „kulcsverse'', nem sokat haboznék, még akkor sem, ha magát a „kulcsvers" terminust meglehetősen problematikusnak tartom, s azt hiszem, „kiötlője" legalább olyan leegyszerűsítő, sőt vulgarizáló törekvéseket tartott szem előtt, mint mondjuk az az irodalomtudós, aki először határozta el, hogy megállapítja s egy mondatba sűríti egy műalkotás (gyakran sokértelmű, sokszínű műalkotás) „eszmei mondanivalóját". Szóval, ha az Isapur dali című kötet „kulcsversét" kellene meghatároznom, habozás nélkül az oázisok is lehetnek című költeményre szavaznék: „ ... a tél amott van a déli meg északi sarkon meg zsélyben januárban amikor még gyerek vagyok s nincs piros pulóverem sem kétpúpú tevém és még a televíziót sem találták fel detektoros rádión hallgatom magyari imre zenekarát és horthyt szálasi szerelmesen suttogja a fülembe hogy a helyszínen felkoncoltat minden hazaárulót apámat is aki épp akkor készült elárulni nemcsak a hazáját hanem az egész harmadik birodalmat és most piros pulóverben neveli fiát küldi őt a sivatagba ahol még lehetnek oázisok" A kovács fiát, a „zsélyi leventét" tehát maga az élet — a környezet, a múlt, a gyerekkor — determinálja, hogy vállalja a sivatagban az oázis szerepét, az őszinte, szókimondó költő sorsát. A kovács, akit a fasiszta rendszer idején az „árulók" sorsa — a felkoncoltatás — várt, „piros pulóverben" — azaz kommunista embernek — nevelte fiát, aki nyitott szemmel jár a földön és világosan látja a modern világ veszélyeit: Isapur mellett latrok „magasztosodnak", Adóm lugasát és rétjét pedig „bamba, modern bogarak" - azaza tömegpusztító fegyverek - zabálják le, Lucifer bombavetőket hajt, az Éden előtt vad csorda áll: s „ami ördögi főbe kifőtt", azt Adómnak, az embernek kell — méghozzá forrón — megennie. Rendkívül időszerű — mondhatjuk: égető — problémák, gondok ezek. Lukács György szavai ma, a neutronbomba (van-e ennél bambább, esztelenebb „modern bogár"?) és a neutronbomba elleni harc korában ugyanolyan időszerűek, mint papírra vetésük idején voltak: „Korunk a legnagyobb, a legdöntőbb harc kora, amelyet az emberiség valaha végigharcolt. Soha nem volt léte ennyire veszélyeztetve. Ugyanakkor azonban soha nem volt ilyen éber benne az önvédelem tudatossága. Korunk költőinek magas hivatása, hogy vox humanajukkal mindenkiben, a kapitalizmus által elcsúfított és eltorzított emberben is, fölébresszük az emberit, hogy eszét és érzéseit az imperializmus napról napra tömegesen termelt ember-ellenesség mérgével szemben immunizálják." (Lukács György: Politikai pártosság és költői kiteljesedés.) Nos, Zs. Nagy Lajos új kötete arról tanúskodik, hogy a költő tudatosította magasztos hivatását, a vox humana parancsának teljesítését, az emberiesség szolgálatát: szót emel az imperializmus ellen, az emberben az emberit ébresztgeti, tarisznyáját nem haraggal, nem ölnivágyással, nem az emberellenesség mérgével, hanem szeretettel tölti meg - úgy indul tovább: „Tarisznyám megrakom színültig szeretettel s eltűnök a kék sziklák között." (És majd eltűnök) Zs. Nagy Lajos nem pózol, nem tetszeleg hozzá nem illő költői szerepekben, az ő őszinteségében nem kételkedhetünk. Még akkor is halálosan komoly kérdéseket érint, ha „játszik": az ő játéka nagyon komoly játék. Ez a komolyság néha keserűségnek látszik, s ezt a költő is észreveszi. Szükségesnek tartja hát, hogy figyelmeztessen bennünket: „S ez nem keserűség csupán a tények áttekintése nagy vonalakban Nyílnak a krémsárga ajtók szomszédasszony nincs kedve némi szexuális hacacáréra? Köztünk maradjon de láttam a férjét kint a ligetben Vénuszt gyömöszölte a titkárnőjét" (Az ágyat megvetettük) Ez valóban nem keserűség, hanem őszinte, súlyos ítélet: ítélkezés a kispolgári erkölcs — vagy, ha úgy tetszik: álerkölcs — fölött. A költő reálisan látja a múltból ittmaradt kispolgári csökevények képmutató világát (erről számos verse tanúskodik), s az őszinteség, az emberi tisztaság, a humánum, a kommunista erkölcs nevében ítélkezik fölötte. A kispolgári világ ferdeségei azonban - bármennyire is foglalkoztatják - nem veszik el optimizmusát: erről talán a kötet végén sorakozó versek tanúskodnak a legmeggyőzőbben. Soroljuk csak a címeket: miért vagyok optimista?, miért leszek optimista?, miért voltam optimista?, miért nem vagyok pesszimista?, miért nem voltam pesszimista?, miért vagyok derűlátó?. Az optimizmus a kötet utolsó — hitvallásszerű — verséből, A kovács fia énekeljen? címűből is félreérthetetlenül kicsendül („mögöttem köd, előttem még nem"): mert aki vállalta, vállalni merte az oázis szerepét, az nem lehet borúlátó. Annak az embernek az optimizmusa ez, aki bizonyos abban, hogy az állandó fejlődésben nincsenek véges, befejezett dolgok, hogy „semmi még* el nem végeztetett/ se oradour se Waterloo felett", és „lesznek még tündöklő látomások/ és szerelemtől izzó hajnalok". Lesznek még akkor is, ha a költő már nem lesz a világon, hiszen ő is halandó, akárcsak a többi „kicsik és nagyok": a világ azonban térbenidőben végtelen, s valahol mindig nyílik a pitypang, valahol mindig nyílik az ág. Ha formai szempontból vizsgáljuk Zs. Nagv Lajos verseit, első pillantásra szemünkbe tűnik a versek meglepő formagazdagsága: a hangsúlyos („magyoros") verstől a szabadversig a különféle versformák rendkívül gazdag skláláját vonultatja fel a költő; ahány vers, annvi ritmus- és rímképlet, annvi forma. Meg kell azonban jegyeznünk, hogv Nagy Lajosnál a forma sohasem öncélú, hanem mindig a tartalom szolgálatában áll, s az elsődleges — meghatározó — szerepet a tartalom játssza. Zs. Nagy Lajosnak tehát jó oka van az optimizmusra: nem azért, mert halála után ő lesz majd a „mennyei akolban" a legszentebb költő, hanem mindenekelőtt azért, mert az Isapur dalai című kötettel újabb lépést tett előre: megtalálta az egyéniségéhez legjobban illő kifejezésmódot, s a mondanivalójának leginkább megfelelő formát. VARGA ERZSÉBET HAVAZIK Mert pergamenről álmodék, most pergament küld rá az ég. Fehéren, fénylőn védtelen lejére hull a végtelen. Pucéran, pőrén, portélén havazik rá a förtelem. Csicsija, csókás gyermekek, zizegjetek és zengjetek, aludjatok, vagy hagyjatok magamra, mert ma meghalok, mert pergament szór rám az ég, hizlalt angyalkák seregét szórja hajamra álnokul, fejemre templom tornyosul. Fehéren, fénylőn, szertelen. Itt állok talpig fejtelen. PIROS PAPUCSAIM Mint kiket elkergetnek, nélkülem mennek, mennek, viszik hiányomat. Tudom, hogy Délre húznak, hol locsognak és zúgnak a tengerek. Nyüszitve vesznek búcsút, kapumból visszaintnek, aztán csak eltipegnek, amerre én akartam, mielőtt itt maradtam. ÉDENI VIHAR Hú, ez a felhő! Mintha a sátán mászna az égen mennykp-batyujával a hátán. S már zuhatagban az Éden. Bölcs Lucifernek szarva virágzik. Zúgnak a vén mozsarak. Kárhozatot, nagyot, áhit Évácska a paplan alatt. Adóm atya megrökönyödve ázik a nagy fa előtt. Mennykövekért könyörögne, ám elkerülik azok őt. Öskoponyája már telve tudással zakatol. Csak robbanna hamar! Ázik az égszakadásban. Nem hallhatják őt, de szaval: „Köbre emelve az édeni végzet, szállnak elébed a dögsugarak, s lezabálják lugasod meg a réted bamba, modern bogarak. Lucifer hajtja a bombavetőit — vad csorda az Éden előtt — forrón eheted most már, ami ördögi főbe kifőtt." Rakéták! Lucifer szarván lángoló szép alabástrom: Évám tündöklő teste világit. Egyetlen tény e világon. A KOVÁCS FIA ÉNEKELJEN? Tudom én már, hogy mit akartam, csak énekelni a szabadban, dalolni, mint az égő erdő, mig minden Iája sirva eldől. Később hiába gyújtogattak, fáimra dérangyalok fagytak, s zúzmarás bokrok közt a szélben a farkasüvöltés nem érdem. Élek ón hát, mintha mesékben, mögöttem köd, előttem még nem. A dalt szívesen másnak hagynám, s a szamarakat patkolgatnám. ŕ 14
