A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-18 / 8. szám

Mit szavaljon az ifjúság? Nem könynyű, sokaknak gondot okozó kérdés ez, így bizonyára szülők és pedagógusok egyaránt szívesen fogadják majd a Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent Beszélgetés a forradalommal című antológiát. A versgyűjtemény anyagát Borbély Sándor irodalomtörténész válogatta össze, mégpedig azokból a versekből, amelyeket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján — de más alkalmakkor is — az ifjúság elmondhat, előadhat, vagy amelyeket olvasva ünneplése, érzelmi odafordulása elmélyülhet. A kötetet válogató irodalomtörténész egyébként nemcsak a költői színvonalra ügyelt, hanem a közérthetőségre és az elmondhatóságra is.

A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvek közül ezúttal Örkény István „Rózsakiállítás“ című kisregényére hívjuk fel olvasóink figyelmét. Maga a szerző így vall könyvéről: „Ma már mindannyian tudjuk — ha a magunk ámítására le nem tagadjuk —, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idéztük az eltávozottak »utolsó szavait«, hisz akkor már nem lehet, mert nem is érdemes hazudni. A halál közelsége — ezt hisszük és valljuk évezredek óta — kiszólít a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól. Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátítja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: agóniánk. Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik; erről a másról szól e kisregény.“

Ladislav Fuks a mai cseh prózairodalom egyik jegjeletősebb és legegyénibb hangú képviselője, a lélektani regény igazi mestere. Űj kiadásban megjelent regénye — a Változatok sötét húrra — középpontjában egy érzékeny, bonyolult lelki alkatú serdülő fiú áll. Az ő sejtelmes, lírai, sokértelmű és sokszínű krónikájából értesülünk egy elnyűgözően vonzó gyermekegyéniség lelkivilágának történéseiről és azokon keresztül a külső eseményekről, amelyeknek skálája az apró személyes élményektől a sorsdöntő történelmi fordulatokig terjed. Éppen ez a rendkívül változatos és gazdag eseményesség, valamint a krónikaíró gyerek környezetét alkotó tisztviselőcsalád életének titokzatos légköre teremti meg azokat a tényezőket, amelyek — a művészi alkotókészség legmodernebb megnyilvánulásaival párosulva — nagy vonzerőt biztosítanak ennek a magasrendű művészi igénnyel megírt könyvnek.

A kalandregények rajongóinak három könyvet is figyelemükbe ajánlhatunk. A népszerű Jules Verne nálunk kevéssé ismert regénye, A Franklin kifut a tengerre, Kováts Miklós új fordításában látott napvilágot. Eduard Klein izgalmas regénye, A Halottak Ütja, valamint Szombathy Viktor új könyve, Az őrnaszád foglyai már ugyancsak kapható a könyvesboltokban.

Szinte egymás sarkát tapossák az évfordulók, s a harmadvirágzás első rajzásának írói kissé fejcsóválva veszik tudomásul, hogy már ötvenesek, hatvanasok lettek. Mit hozhat még a rohanó idő? Élnek-e még bennünk a vágyak, reménységek, olyan titkos szerelemmel sóvárogjuk-e még az életet, mint húsz-harminc esztendővel ezelőtt? Állunk az Idő fája alatt, de már befelé hallgatózunk, a múltban keresgélünk, noha talán nem is lenne rá még okunk.

íme, Ordódy Katinak is átnyújtjuk (ha gondolatban is) a virágcsokrot, erőt, egészséget, alkotókedvet kívánva további munkájához. Kezet szorítunk vele, homlokon csókoljuk és futunk a magunk dolga után. Mert nincs időnk leülni, nincs időnk elbeszélgetni, nincs időnk kiönteni a szívünket, nincs időnk semmire. De furcsák lettünk, jaj, de elmagányosodtunk ebben a nagyvárosban. Ennyire megöregedtünk volna, vagy csők egymást vesztettük el hitünkkel és jókedvünkkel együtt?

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt be másképpen volt! összejártunk, vitatkoztunk, hol összevesztünk, hol meg nagyokat nevettünk, persze egymás versein és elbeszélésein, szóval baklövéseinken. Tele voltunk tervekkel, elképzelésekkel, világmegváltó gondolatokkal, és csak akkor komoradtunk el, ha nyakon öntöttek bennünket valami jéghideg kritikával.

Az Írószövetség székházából jövet sokszor parázs vitába szálltunk a Békevédők útján, hangoskodtunk, tréfálkoztunk; senkinek sem volt még hazamenő kedve. Be-betértünk a Kispipába meg a Ferencesekhez és ott folytattuk tovább. Kati sem húzta ki magát a buliból, vitatkozott és érvelt, s a borospoharakkal teli asztal mellett igyekezett bennünket meggyőzni a maga igazáról. Hogy kinek volt akkor igaza, ma már nem fontos; az évek, évtizedek elszáguldottak történelmi viharaikkal, napsütéseikkel. Mit hagyott ránk a múlt ajándékképpen vagy okulásul? Tapasztalatot, bölcsességet? Talán Kati is azt mondaná: Többet ér a tapasztalatlan ifjúság, mint egy kosár bölcsesség.

Az egykor örökké vidám, nevetőszemű Kati ma már szomorkásán mosolyog. Az élet sokszor próbára tette. Pincelakásban kezdte házaséletét itt, a nagyvárosban, sok gonddal, bajjal, de nagy-nagy anyai szeretettel nevelte három gyermekét, s amikor szárnyra bocsátották őket, váratlanul meghalt a férje. Az élet könyörtelen.

Ordódy Kati verses mesékkel indult: „Évi, Pisti, ide süss!” — kiáltott a gyerekekre első kötetének cime. A jó címre és a jó versekre nyilván oda is figyeltek a gyerekek (ma már családapák és mamák), mert a kötet két kiadást is megért.

Kati azonban hamarosan rájött arra, hogy a verses mese nem az ő műfaja, s átváltott a prózára. Első, majd második regénye sikert aratott, az olvasóközönség felfigyelt a nevére. A kritikusok is. Fábry bírálva dicséri Nemzedékek című, 1962-ben megjelent könyvét: „Ordódy a legjobb szándékkal, eszmei pártossággal, a háború elleni ellenállás sugallatában írta meg regényét, de nem volt tudatában annak, hogy egy nemzedékregény mennyi buktatót rejt magában. Ezeket a buktatókat igyekeztünk felmutatni és megmagyarázni, hogy a regény teljesség-követelményének hol és miért nem tehetett eleget. Ez ellenvetések ellenére', nyomatékosan le kell szögeznünk: Ordódy Katalin könyve harmadvirágzásunk figyelmet érdemlő és elismerést követelő regény-tette. Ha nem becsülnők Ordódy írásművészetét, alacsonyabb mértékkel mértük volna. így azonban kvalitásának megfelelő komolysággal írtunk nemzedékregénye hibáiról. Hiszszük, hogy következő regénye újabb lépést jelent majd előre pályáján, ahogy a Nemzedékek is többet és jobbat hozott, mint első regénye, a Megtalált élet."

Fábry sommázása felemelő, biztató volt, pedig ő nem osztogatta könnyen az elismerést. Igaz, megjelentek másfajta kritikák is, de Katiban megvolt az egészséges életösztön. „Fütyülök rá!" — mondta, bár a lelke mélyén ugyanúgy kínlódott, mint bárki közülünk.

Dicséretére legyen mondva, nem hagyott fel az írással, ma is aktív alkotó, ott van irodalmi tudatunkban és életünkben. Nem írt sok könyvet, eddig hét kötetet adott ki köztük a Dunáról fúj a szél című riportkötetet, Az idegen, a Keskenyebb út című regényeket és néhány héttel ezelőtt a Kiküldetés című művét. Regényei családi és nemzedékregények, s többé-kevésbé felölelik a második világháborúval kezdődő korszakot, ennek szőkébb, Dél- Szlovákiára vonatkozó szakaszát. Regényeiben a szlovákiai magyarság múltja, jövője, sorskérdése kavarog, így egyedi szlovákiai regénytípust képviselnek, a sajátos hazai miliőt mutatják be, szlovákiai magyar emberekről íródtak becsületes szándékkal.

Ordódy Kati (akiről nem hisszük el, hogy hatvan esztendős) már befejezte újabb regénye, a Kerekeskút kéziratát. Ez is családregény, s a jelek szerint az írónő egyik legkiegyensúlyozottabb műve kerül majd az olvasók asztalára.

Egyébként nagyon sok helyre meghívják író-olvasó találkozóra, s ő szívesen ellátogat Dél-Szlovákia falvaiba, városaiba, mert szereti az embereket, olvasóit, látva, hogy ezek az emberek kedvesek és érdeklődők, jó elbeszélgetni velük, megismerni életüket, vágyaikat, terveiket, jó érezni, hogy könyveit olvassák, véleményt tudnak mondani róluk. Voltak idők, amikor 30-40 ilyen találkozón is részt vett évente.

Valamit még el kell árulnunk. Van egy szerelme: Törökország. 1968 óta hatszor járt Törökországban és a legszívesebben minden esztendőben ellátogatna a török föld csodálatos tájaira, a Márvány-tenger s a Boszporusz valószínűtlenül kék vizéhez, a feledhetetlenül szép Isztambulba, ahol tarkán nyüzsög a nép a minaretek alatt s halszagot árasztanak a forgalmas kikötők; a napsütötte Anatóliába, vagy Bodrumba, Mauszolusz ókori görög király síremlékéhez, amelyet az ókor hét csodája között tartanak számon és róla kapták a díszes síremlékek a mauzóleum nevet. Vagy Rodostóba, ahol Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem és kísérői töprengtek az elhagyott haza sorsón. Kati rodostói benyomásait egyébként megírta az Irodalmi Szemlének s bizonyára érdekes lenne, ha utazásaiból egy útirajz is kerekedne, hiszen szlovákiai magyar írók ólig írtak ilyesmit.

Végül még néhány sort Ordódy Kati életútjáról: Levicében (Léván) született, iskoláit Zselizen és Bratislavában végezte. Az itteni magyar tanítóképzőben érettségizett 1938-ban. Már diáklány korában foglalkozott az irodalommal, sőt irodalmi dijat is nyert. Rendszeresen azonban csak az ötvenes években kezdett írni, publikálni. Regényeinek, elbeszéléseinek könnyed a meseszövése, nyelvezete finom és hajlékony, stílusa hangulatos, színes, megkapó . .. Mit tehetünk még hozzá az elmondottakhoz? Hogy őszinte, kedves, jószívű, vagy azt, hogy ő is szeretné magát megmutatni, mint Ady, hogy látva lássák és megszeressék, mert tulajdonképpen minden ember, minden író szeretetre, megértésre vágyik, még akkor is, ha ezt nem meri, vagy nem akarja bevallani? Több évig volt a Hét szerkesztője, innen ment nyugdíjba.

Olvasói, barátai mit kívánhatunk neki születésnapján? Talán azt, hogy ne veszítse el életkedvét, ne engedje kihullni leikéből a kedves emlékeket, az egyedülvaló élet fényeit, optimizmusát. A szlovákiai magyar írók kis bolyában szükség van rá, az olvasók várják új könyveit. S végül átnyújtjuk neki szeretetünket és baráti megbecsülésünket, hiszen élete, sorsa összefonódott a miénkkel, s őrzi azt a régi lángot, amelynek nem szabad soha kialudni.

Dénes György

11