A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
— Mondom mór, mondom - kínlódta ki, mert a szavai megijedtek és szétszaladtak a fejé- 0 bői. — Az lenne még a vágyam, hogy a szép új házunkat már csak a Herminkénk nevére írassuk! - nyögte ki végre gyötrelmesen, hogy beleizzadt. — Oszt mér vágyad ez? Én talán másra akarom íratni? Béla meghalt a fronton — morogta. — Hát Jenő? Ö is fiunk! — Az igaz, de neki új háza van. Mért kellene még a Herminkéé is? Herminke sínylelte meg, hogy nevelted a fiaimat meg a sógorom lányát! — Ő sínylelte meg, biztos. — Persze, a fiaim se tehetnek róla, hogy lettek! — Nem hát. És én nem is mutattam ki soha, hogy a mostohafiaim! Tettem egyszer is különbséget közöttük? — érzékenyedéit el. — Sokszor elmondtam már neked is, másoknak is, az istenfádat, hogy kifogástalan asszonyom voltál. És meg is maradtál annak! — szorította meg a kezét. — Én is azért gondoltam úgy, hogy ez a szép új ház, a testünk töredelme már csak a Herminkéé legyen, mert Jenő, a fiunk jó helyre nősült. — Abban biztos lehetsz, nem tart igényt az osztozkodásra. Tudja a határt! — Akkor én reggel be is megyek a városba. Intézkedem! — Eredj — mondta az ura, aztán elnyomkodta a parazsat a csibukjában, hátat fordított neki, mert etető volt a szövetkezetben, s minden reggel háromkor kelt. Nehezen szánta el magát arra a beszélgetésre. Mert soha azelőtt, sem a pénz gyűjtése és az építőanyag beszerzése közben, sem az alapkő lehelyezésénél nem jutott eszébe, hogy az új ház csak a Herminkéé lesz. Azon az éjszakán, a kimondhatatlan boldogságában merült fel benne a gondolat. Mert olyan az ember, hogy ha nagyon nagy öröm éri, mindjárt megfordul a fejében az is, hogy kinek szerezhetne még nagyobb örömet, vagy hogy kivel oszthatná meg az örömét? így jutott el odáig, hogy az új házuknak csak egyetlen örököse lesz. De az ura előtt nem merte rögtön felfedni a szándékát. Félt, hogy a goromba, káromkodó élete párja félreérti, leszidja a sárga földig, és még nyakon is vágja. Mennyire igaz, hogy csupán ritkán történik úgy, ahogy az ember elképzeli. Nehezen szánta rá magát a gondolatai közlésére, s valahányszor úgy akart hozzábújni az urához, hogy felfedi előtte a szándékát, hirtelen kerekedett vágyát, mindig megtorpant, visszarettent, hátha félreérti az élete párja, s úgy fog fel mindent, hogy az új házba költözésük első éjszakáján a jóságos lelkűnek, igazságos szívűnek ismert felesége arcáról leesett az álarc, az önzetlenséget és az elfogulatlanságot csak megjátszotta, de soha nem úgy érezte. Odázta a beszélgetést, ameddig tudta. A végtelenségig azonban nem halogathatta annak kimondását, ami a szívét nyomta. S a végén kiderült, hogy teljesen felesleges volt a sok izgalom. Simán, könnyen ment minden. Olyan az ura, mint a falat kenyér. Mindjárt szót értett vele. Egyből felismerte, hogy amit akar, nem a más gyermekének, hanem a magukénak akarja! A nyomasztó, a leikét szorongató érzés utáni felszabadultság elkergette az álmot a szeméből. Az ura már régen brummogott mellette, ő meg csak hánykolódott. Néhányszor le is kászálódott az ágyról, gyufát gyújtott, és a fellobbanó láng fényében megnézte az órát. Siettette volna előre a mutatóját, de teljesen feleslegesen. Nem haladt gyorsabban a percmutató. Azért lett nyugtalan, mert nagy álmatlanságában hol az urához bújva, hol a falnak fordulva úgy döntött, hogy reggel a legkorábbi busszal bemegy a járási székhelyre. Nyakába veszi a várost, kopogtat a hivatal ajtaján. Egyszóval intézkedik. Szigorúan elhatározta azt is, hogy senkinek nem szól a szándékáról. Ne tudja meg senki rajtuk kívül, kinek a nevére íródik a ház. Ne csámcsogjon a falu az eseten, hogy Cséplő Károlyéknál kettő a gyerek, de csak az egyik örökös. Ha titokban történik minden, a rosszmájúak, az ellenségeskedést sziták nem rángatják meg a vészharang kötelét. A nászasszonya sem kezdhet gyalázkodásba. Egyébként sincs joga senkinek valamit is a szemére vetni. Ö nem akar rosszat. Herminkéjük sínylette meg a mostohatestvérével és az unokahúgával való törődést. A házat egyetlen örökösként Herminkéjük érdemli meg! Persze, félelmet ébresztő gondolatok is megkörnyékezték a hajnali derengésben. Ha a mostohafiát, Jenőt vagy a menyét felheccelik, hogy nézzen csak utána, kinek a nevére íródott a szép új ház, és haragra gerjesztik, hogy neki az örökségből még egy tégla sem jut, holott hétvégeken keverte, hordta a maltert, adogatta a téglát, lesbe áll rá a sötét, ködös őszi estén, és leüti. Az emberek reggel tálának rá valahol a holttetemére, és nem fogják tudni, miért és kinek a kezétől múlt ki. De ha a mostohafia nem is üti le, a menye biztosan a falu szeme láttára tépi meg a haját, és torkaszakadtából végigüvöltözi az utat: — így a másik gyereket csak egy gonosz szívű mostoha semmizheti ki! Azt is feltételezhette, hogy majd a hivatal embere fog ellekezni. Kettő a gyerek, tehát az örökösnek is kettőnek kell lenni. Hordozhatja neki a tojással, tejjel, tejfellel, túróval, vajjal megtömködött kosarakat, hogy az igazságot az ő szemével lássa. Magyarázhatja neki az életét, míg megérti, hogy a két gyermek közül csak az egyik örökölheti a házukat! Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében azon a nagyon boldog és nagyon nyugtalan éjszakán, és amit azelőtt soha nem tett, az urával kelt fel hajnali háromkor. Az embere készült a közös istállóba, ő meg a városba. Az ura a tehénszagú gúnyát öltötte magára, ő az ünneplőt. Készülődés közben kinézett az ablakon, de kint olyan sötét volt, hogy csak óvatosan, tapogatózva lehetett előre haladni, és az eső szemerkélt meg a szél is felriadt éjszakai nyugalmából. Az új házuk tetején motoszkál és az ablakukban meg az erdő fái között. Égett a villany, vakította a sötéthez szokott szemüket. Készülődtek külön-külön az útjukra. Az éjszakai témát, második hirtelen kerekedett vágyát már nem akarta előhozni. Hiszen szép egyetértésben eldöntötték, kinek a nevére Íródik a ház. Csupán a korán kelésével meg a készülődésével kapcsolatban mondott annyit: — Akkor én bemegyek a városba és intézkedem! — Jó, eredj — hagyta rá az ura szűkszavúan. — Az itthoni dolgokat végezd el helyettem - figyelmeztette a teendőkre. — Légy nyugodtan, elvégzek mindent! Az ura ezzel elment, s indult utána ő is nemsokára. Begyömöszölte táskájába az új házukkal kapcsolatos irományokat, és az ötös busszal bezötyögött a városba. Ez volt a legkorábbi járat, ezen igyekeztek munkába az üzemi dolgozók és a vasutasok. A falu asszonyai közül csupán ő utazott olyan korán! És milyen szerencse, hogy idejében felkelt. Mindenkit megelőzve elsőként állhatott a járási hivatal illetékes ajtajához. Igaz, remegő szívvel, félénken, attól tartva, hogy majd küldözgetik Ponciustól Pilátusig. Innen még ez kell, onnan még az kell és még a község elöljáróságától, sőt még a mostohafiától is kell valami, s egyszerre fény derül a titkára, a falu nyelvére kerül, a hosszú őszi és téli esték témája lesz sokáig. A hivatal embere azonban sokkal álmosabb volt annál, hogy ellenvetéseket tegyen. A picurkányi ablakokon beszüremlett fényt kevésnek találta, mert égett a villany. És mint akit az ébresztőóra is csak keservesen tudott felébreszteni és az ágyából kiugrasztani, nagyokat ásított az íróasztala fölött. És ő mintha nem is élő valóságában, hanem álom képében jelent volna meg a hivatali szobájában, nem akarta észrevenni. Mentségére szolgáljon, hogy oldalt ült, s egyik szemét olyannal takarta, mint más a fülét. Láthatott azért a letakart szemével is, mert nagysokára csak megkérdezte: — Szlovákul, magyarul? — Magyarul, kedves, ha lehet - fordult kérlelőre a hangja. — Tessék, nénikém, mondja el, miért jött - szólalt meg magyarul a hivatal embere. — Az új házunk miatt. Szeretnénk az urammal már most a lányunkra hagyni, Herminkénkre. Kassán van férjnél az aranyos. Van valami akadálya? - sorolta mézes-mázos hangon, ahogy többre mehet az ember. — Részünkről semmi, nénikém. Semmi az égvilágon. A ház személyi tulajdon. Az rendelkezik vele, aki építtette - magyarázta megélénkülve a hivatalnok, s csak akkor vette észre, hogy minduntalan a nyakkendőjét tapogatja. — Hogyan csináljuk meg akkor? — mosolygott rá kényszeredetten. — Nénikém, az a legkevesebb. Soha ne legyen nagyobb gondunk. Aláírnak egy nyilatkozatot a férjével. — Az baj, kedves, nagy baj! — Nincs itt a nénike férje? - tapogatta változatlanul a nyakkendőjét. — Dehogy van. Otthon maradt. — Akkor holnap tessenek bejönni mind a ketten - kedvetleneden el a hivatalnok, s rögtön keresztülnézett rajta. Átkiabált a feje fölött, hogy jöhet a következő. — Köszönöm, kedves, a felvilágosítást. Nagyon köszönöm - fordult ki az ajtón, és hazáig örvendezett a sikeren. A félszemű, kiálló ádámcsutkájú, nyakkendőjét tapogató, ásítozó hivatalnokot a világ legnagyszerűbb emberének tartotta, aki még a kezdeti közönyével, fásult arcával is megnyerő tudott lenni. Arra esküdni mert volna, hogy nem szaglászó, nem akarja mindenbe beleütrli az orrát. Egyáltalán nem kákán csomót kereső típus. Hivatalnok létére sem érdekelte, van-e több gyermeke, és hogy nem illetné-e meg azokat is a házrész? Egyenesen úgy viselkedett, mintha a mostahafia nem is szerepelt volna a nyilvántartásban. Ügy is volt rendjén. Ök küszködtek meg az építkezéssel, mert az új családi házakat a szocializmus sem osztogatja ingyen, övék volt a döntés joga is, ki örökli majd. Csak most már az ura ne makacsolja meg magát, hogy a végén húzni, ráncigálni kelljen a városba, mint a csökönyös kisborjút a vágóhídra. Hazafelé rázkódva az autóbuszban, már csak ez volt a gondja. A falu közepén szállt ki. És nagyon ügyelt arra, hogy se a komaasszonyával, se Gizussal, se a menyével ne fusson össze. Legszívesebben fátyollal takarta volna az arcát, hogy senki ne olvashasson le róla semmit. És főleg azt ne, miért utazott a legkorábbi busszal a városba. Pedig találkozott ezzel is, azzal is, még a menyével is, mert amikor ez ember mindenkit kerülni akar, akkor jönnek szembe vele a legtöbben. (Folytatjuk) 10
