A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 7. szám
Argentína minden-szempontból készülődik a labdarúgó VB-re. Mivel a hazai szurkolók forróvérűsége közismert, a biztonsági intézkedésekről sem szabad megfeledkezni. A legnagyobb argentin klubok stadionjaiban szolgálatot teljesítő rendőrök azonban már eléggé tapasztaltak. Egy japán közmondás szerint „kövér testben nagy lélek van". Sumo Ringer huszonhárom éves tokiói fiatalember - mint látjuk - ehhez tartja magát. Jelenleg 160 kilót nyom. Japánban ilyen kisebb-nagyobb edényekben tárolják és szállítják nemzeti italukat a szakénak nevezett rizspárlatot. A rizsnek szalmáját is hasznosítják, ebből készítik a képen látható hordók gyékény burkolatát és a lezáró köteleket. Maguk a hordók cédrusvagy japán ciprusfából készülnek. 0 Évente legalább hatezer esetben kínoztak meg kisgyermekeket Nyugat- Németországban. Az NSZK hatóságai évi két-háromszáz alkalommal hoznak ítéletet szadista szülők ellen. A képen látható mozaiknak Családi portré a cime. Hegyi Györgyi magyarországi képzőművész készitette. Eredetinek lenni egyre nehezebb. A nyugatnémet vállalkozók rendkívül eredeti javaslatokat terjesztenek azok elé, akik ugyanúgy építkeznek és ugyanolyan sznobok, mint ezelőtt. Csupán a tulajdonostól, a tulajdonos ízlésétől és pénztárcájától függ, milyen fedél kerül a feje fölé ... A kubai forradalom győzelme után Havannában számos lakóház, hivatal és üzlet épült: Havanna valóban korszerű nagyvárossá alakult. A PATENTKAPOCS TITKA A napokban vettem ötszáz koronáért magamnak egy bosszúságot. A neve: gyermek-sportkocsi. A kerekeivel gyűlt meg a bajom. Mert rosszabbak, mint az a kis lurkó, akit a kocsiban tolok. Ö ugyanis arra megy, illetve arra kocsikázik, amerre én akarom. A kerekek engedetlenek. Mennék jobbra, de a bal hátsó gurul balra. Tartanák balra, a jobb hátsó ellenben gurul jobbra. Indulnék előre, s a két hátsó kerék egyszerre gurul a maga megszokott irányába. Nem a gyereket tolom tehát parkon, sétányon keresztül a sportkocsiban, hanem a kerekeket szedegetem össze. Mint sportrajongó a diszkoszokat. A békés járókelők, a szelíd nyugdíjasok, valamint a türelmes ebszelídítők és nyugodt kutyasétáltatók már figyelnek is rám, ahogy hajlongok a parkban, és futok erre-arra, mint egy tébolyodott, pedig csak a sportkocsi kerekeit szedegetem össze. Ugyanolyan türelemmel, mint boszorkányőseim hajnalban a harmatot, vagy ahogy városiak és falusiak a diót és a szelídgesztenyét. A különbség csupán annyi, hogy nekik a természet áldásainak a felszedegietése hasznot hoz, nekem viszont a kerekek összeszedegetése bosszúságot okoz, hiszen megint szétgurulnak. Tudom, hogy a kerék első emlékei i.- e. 2000-ből maradtak fenn. Vele járó bosszúságokról azonban még véletlenül sem írnak a lexikonok. Pedig a régi időkben is lehettek olyan rakoncátlan, virgonc, a szélrózsa minden irányába szétguruló kerekek, mint az én sportkocsimon. Miért is ne lettek volna? Mióta feltalálták, vagyis mióta kerek, mindig gurul. A jólnevelt, illemet tudó arra, amerre a gazdája akarja. A fegyelmezetlenebbje meg tetszés szerint. Szaladgálok hát lóhalálában a kerekek után. A gyermek meg mosolyog, kacarász, élvezi kényszerű sportolásomat. A gyártó cégnek talán igaza is van, amikor ilyen sehogyan szereli fel a tengelyvégekre a kerekeket. Korunkban az ember egyre inkább elkényelmesedik. Keveset mozog. Eszik, alszik, dolgozik meg televíziót néz. Ráfér egy kis testedzés. Törődjék a frisseségével, mert különben megüti a guta. Persze ne úgy, hogy jógázik, rugózik, súlyt emel, mert egyik sem az igazi. Vegyen ötszázért egy pofára csinos, elegáns babasportkocsit, s ha már megöregedett és további gyermek nemzésére képtelen, lopjon bele egy szép kis nebulót, aztán vágjon neki a parkoknak, sétányoknak és mindjárt rájön, hogy már az első sétán holtra fárasztja magát. Annyit lohol a kerekek után. S a gyártó cég talán még másra is gondolt a boldog sportkocsi-tulajdonosok sportoitatásán kívül. Manapság nagyon elterjedt a barkácsolási láz. Az ember szívesen tesz-vesz, éli a szenvedélyét. Kalapál, fűrészel, ragaszt, szétszed és összerak bonyolult szerkezeteket, egyszóval a hobbyjának él. Mióta a sportkocsit megvettem ötszázért, a parkban én is leülök a padra vagy a földre, mikor hol van hely, és nézegetem a kereket, a szerkezetét, leveszem a tengelyről és visszateszem a helyére, magamban mélyedve szórakozom. Emiatt a gyerek már ki is esett a kocsiból. Mert ő is kíváncsi a szófogadatlan kerekekre. S valaminek a tanulmányozása mindig együttjár valaminek a felismerésével. Mint az én esetemben is. Rájöttem, hogy a kerekeket patentkapocs tartja a tengelyvégen. Az elgurulás rejtélyének ez a titka. Helyesebben a barkácsoló szenvedélyű embernek ez a lehetősége. A gyermek sétáltatása közben gondol egyet és leül a földre. Megnyomja a szöget helyettesítő patentgombot, s pillanatok alatt leszereli a kereket. Ha meg a kedve úgy tartja, pillanatok alatt visszahelyezi a helyére. Szórakozik. Kedvét leli valamiben. Nem teszi tönkre az unalom. Az elgurulás végső soron tehát öröm, nem bosszúság, hiszen a sportkocsitulajdonost és a barkácsoló szenvedélyű embert egyaránt elszórakoztatja. Mindössze egy ötszázasért. Méghozzá nem négy fal között, kint a szabadiban, a jó levegőn. És még egy további előnye is van a patentkapocsnak. Agyártó cég nyilván ezt is belekalkulálta a számításába. Annyi ember nyüzsög, szaladgál közöttünk, akiknek ki tudja mi okból hiányzik egy kerekük. Nos, az ilyenek is pillanatok alatt leszerelhetik a sportkocsiról. Egy helyett akár négyre is gyorsan szert tehetnek . .. M. J. VLADIMIR KUBELKA: ÖNZETLENSÉG Az egész szombat reggel kezdődött. Tizenkettőkor már ideges lettem, kettőkor pedig rájöttem, hogy hamarosan megőrülök; négykor megpróbáltam a falra mászni — hatkor aztán végül rászántam magam. Fél óra múlva már beléptem a fogorvosi rendelőbe; arcomat sálba bugyoláltam. A várószobában öt mártír ült: egy duzzadt arcú fiatalember, egy középkorú férfi, oki úgy himbálta magát, mint a mullah ima közben, egy szomorú szemű, szép fiatal lány, egy bizonytalan korú hölgy, akin nem látszottak a szenvedés nyomai, és végül egy apró, cingár kis öregember. Leültem és vártam. De szinte azon nyomban odatelepedett mellém a kis öregember s részvéttel kérdezte: — Melyik fáj? — A bal alsó zápfogam, ez itt... — Csak egy? Attól félek, fiatalember, magának csak úgy rémlik, hogy csupán egyetlen foga fáj. Vizsgálja meg önmagát, s fogadni mernék/hegy legkevesebb öt foga fáj! Megvizsgáltam önmagamat, ördög vigye, a kis öregembernek igaza volt. Talán nem is öt fogam sajgott, hanem mind a harminckettő. Vagy még pontosabban: mind a hatvannégy! A kis öregember élénken így folytatta : — Szerintem magánál nincs semmi vész, de az a fiatalember, aki ott szemben ül, rosszabbul áll. Ö nem kerülheti el a reszekciót. A hölgynek, meg ennek a himbálózó férfinak csupán kihúzzák a fogát, az a lány pedig tömést kap. A mindentudó már az idegeimre ment. Mogorván rámordultam: — És magának mije fáj? A kis öregember vidám mosolyra fintorította arcát, szeme pajkosan villant: — Nekem? Semmim. — Hogyhogy? — Fogatlan vagyok — nevetett fel vidáman a kis öregember — idenézzen . . . — Akkor mi a fenét lebzsel itt? — Én? Csuoán idejárok és örülök, hogy a fogaim már nem kínoznak többé! Gellert György fordítása 9
