A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 7. szám
Már nem fordultak be az udvarukba. Mentek tovább, mint akinek náluk nincs keresnivalójuk. Cipelték a kövér táskát a nagyapjukhoz. Mert az végül is elvállalta az unokákat. Nem merte kihívni maga ellen a falu haragját. Ha akkor, amikor a legjobban kellett volna, nem volt képes a menyén segíteni, nem volt ideje és szíve gondját viselni napközben az unokáinak, most vállania kellett őket mindaddig, amíg a saját lábukra nem állnak. Vajon ő érez-e lelkiismeretfurdalást a menye halála miatt? De azért is jó egyedül vagy az urával a ház előtt üldögélnie, mert különösen felemelő érzés háta mögött tudni szép új házukat, testük töredelmét, amelynek három nagy ablaka az utcára néz. Középen rendezték be a mindenre jó konyhát. Az urával abban húzódnak meg. Egyik szobában a bútorok és az ágyak érintetlenek, csak nagytakarítás idején mozdít rajtuk. A másikban meg csupán egy agyonhasznált Singer varrógép árválkodik. Nekik azonban már úgy is jól van. Herminkéjük új bútorát szánták bele. Sajnos, meszszire ragadta tőlük a szerencse forgandó kereke. Az ötvenes évek utolsó esztendejében kezdték építeni a házat, a szövetkezetben szerzett jövedelmükből. Az alapot kőből, a falakat téglából rakatták a kőművessel. Az építőanyag beszerzése nem okozott gondot. A szövetkezet traktorát úgy vehették igénybe a fuvarhoz, mintha az övék lett volna. Ment is gyorsan minden. Hatvan májusában már álltak a falak. Júliusban készen voltak az ács- és asztalosmunkák. De mindjárt nem költöztek előre az új házba. Egész nyáron hagyták száradni a falakat. Csak az őszi betakarítási munkák után rendezték be az új helyen. Kezdje elölről a töprengést a kórházi ágyon, hogy a beköltözés után miért nem tudott örülni? Mikor elkészült az a bizonyos ülőalkalmatosság a ház előtt, az urával mindig azt látták, ami a hátuk mögött volt, vagyis a szép nagy házukat. Aztán egyszer, pontosan nem is tudja, hogy mikor, megváltozott minden. A kispad is. Már nem tudott olyan nyugodtan ülni rajta. Ha rátelepedett, az ura tűnődhetett amin csak akart, ő a házukat féltette, a jó- és rosszakaratú embereket tartotta szemmel, az ő útjukat kísérte figyelemmel. Hova mennek, hol állnak meg? Számontartotta, kik és hol csoportosulnak, kik és hol beszélnek a házukról. A gyanúsabbaknak néha a nyomába is szegődött. Milyen más lenne minden, a nap fénye, a virág színe, az éjszakák hunyorgó csillaga, ha a beköltözés estéjének az emléke melegítené ma is a szívét! A megérzése soha nem csalta meg. Október harmadik hetének közepén került át a kopott, viselt hozomány az új házba. Nála akkor senki nem lehetett boldogabb. Büszkébb sem. Délután kezdték a költözködést s estére fejezték be. A nagy öröm okozta izgalomban sokáig nem tudott elaludni. Hiába kellett az urának hajnali háromkor kelni, neki sem hagyott békét. Melegséggel a szívében hozzábújt, mert egyszerűen képtelen volt magában tartani, amit gondolt, érzett, vagyis azt, hogy addigi életük legnagyobb vágya, amiért küszködtek, teljesült. Ezután már az új házuk fedele alatt pihenhetnek! Az urára is átragadt a lángolása. Jókedvűen ismételte meg, hogy valóban jó érzés az új házban lefeküdni. És mintha csak álom lett volna a költözködésük, azt hajtogatta: ki hitte volna, hogy férjhezadják a lányukat és még építkeznek is? Régen az emberfia az egyik gondba is beleőszült. Különösen, ha lánygyereket nevelt. Gondolni sem mert házépítésre. Hiszen, ha élőre tudták volna, hogyan fordul jobbra a sorsuk a szövetkezetben, dehogy ellenkeztek volna. Dehogy húzódoztak volna az istenverte fejükkel. Csak ráfizettek a makacsságukra. Évekig üres volt a hombár. A bukszájuk is megvékonyult. Alig futotta a pénzecskéjükből sóra, cukorra. — Most már van mindenünk. Pénzünk is, terményünk is, úi házunk is — mondta és lerúgta magáról a dunnát. Melege lett az örömtől.- Aztán mi más kell az emberfiának? No mondd, mi Herminkém, b ... on meg az isten - szólalt meg belőle a szeretet.- Milyen vágyam volt az új ház, és most itt fekszünk a fedele alatt! — hánykolódott ide-oda a nagy boldogságban. — Vágyunk volt. Mert a régi nedves, nyirkos volt — igazította ki az ura. — Ebben is penészedni fog még a ruha, de majd kiszáradnak a falak, ha a szél átjárja vagy a tavaszi nap átmelegíti!- Addig is tüzelünk. Tűzzel pótoljuk a nap melegét — mondta az ura, és a csibukot nem vette ki a szájából. íqy beszélgettek hosszan, talán éjfélig, miközben az új házuk előtt hagyott eperfáról pereqtek a levelek. s elég gyakran odakoppantak az ablakhoz. Beszélgettek, és rövideket hallgattak. Nem tudta, hogy az urának hol, merre jár az esze. Arra azonban pontosan emlékszik, hogy az ő képzelete merre barangolt. Pillanatok alatt beszáguldozta gyermekkorát, lánvságát, meg azt az egyáltalán nem irigyelhető életét. És az iutott eszébe, hogy az emberi képzelet a fény sebesséqét is felülmúlja. Gyorsabban száguld a műholdnál vagy az űrhajónál. Lehet, a rádió és a televízió hatására gondolt ilyenre. Begyúlt képzeletének a motorja, és röpítette vissza a avermekkorába. Látta magát iskolában, dolgos lányként a mezőn, a kiskertben vagy templomkertben, de leginkább és legtöbbször az ura oldalán, akivel végigküzdötte az életet. Hasonlította is a sorsát másokéhoz. Senkit nem irigyelt. Olyan asszony volt, aki soha nem kergetett délibábot. Azzal volt mindig elégedett, amit a sors iából, rosszból kiszabott neki. Mi tagadás, egy kicsit lenézte az örökös zúgolódókat, a telhetetleneket és elégedetlenkedőket, azokat, akik azért gyűlölték a másikat, mert annak a földje több volt. Nem hitt az élet változtathatóságában. A gazdagot és a szegényt úgy látta együtt és egymás mellett a pappal, a tanítóval, a fuvarossal és vasutassal egyetemben, mint az örökkévalóságot. Nem így az ura. Ö káromkodva tette meg hazáig az utat egy-egy falugyűlés után, ha a gazdagabbak részéről sérelem érte a szegényebbeket. Nem tudott kedves, mézes-mázos szavú lenni a hangadókhoz. Hajlíthatatlan volt, mint a tölgyfa. Egyformán röviden pöccintette meg a kalapját mindenki előtt. S az igazságért képes volt tűzbe menni. Jóval a második háború után, amikor a szövetkezetét alakítani kezdték, amikor a parasztok a jóban látták a rosszat s nem fordítva, a látszatra rosszban a jót, egyszóval amikor már az összeszántott földeken dolgoztak és az ura hajnali háromkor kelt, s indult a szövetkezeti telep istállójába, akkor hitte el véglegesen, hogy az élet változtatható, s nem minden úgy jó, ahogy apjukkal, nagyapjukkal, megszokták! Hogy a szegényre és gazdagra osztott világ távolról sem olyan, mint az örökkévalóság. A szövetkezetben egyformán sok földje lett mindenkinek, s kereset dolgában sem szűkölködik az, aki nem húzódik félre a munkától. Szerette az urát, szerelemből ment hozzá feleségül. A gyermekeit is szerette, akiknek mostohaanyjuk lett. Mikor szelte nekik a kemencében sült kenyeret, vagy eléjük tette az ételt, soha nem jutott eszébe, hogy kisebbet szeljen nekik. Ha így végiggondolja az életét, még a kórházi ágyon is meghatódik az igazságra hajló szívén, és az édesanyját jellemző felfogásán: egyik gyermeknek se jusson több, mint a másiknak. Azon, hogy az urának egyszer sem kellett megrovólag megjegyeznie, mert el is süllyedt volna a szégyentől: — Az én gyermekeim a tieid is! S nem volt éppen elég megosztania a szívét a mostohái és a magáé között, az élet úgy hozta, hogy Emőke nevelését is vállalnia kellett. Nyugodt szívvel jelentheti ki: soha nem nézte a gyarapodásukat. Soha nem vette számításba, mennyivel jutottak volna többre, ha a mostohafiaira és Emőkére nem kellett volna költekeznie. És mintha a jóságát egyszerre fizette volna vissza az élet. Jött ez a másik világ, és mások sem vitték sokkal többre. Azoknak sem lett különb az új házuk. De éppen azért, mert édes lányuk, szerelmük egyetlen gyümölcse, Herminke, hátrányosabb helyzetbe került a többi gyermeknél a háború viszontagságai miatt, azt tartotta helyénvalónak, ha az új ház már csak a Herminke nevére íródik. Mikor idáig ért a gondolataival, az éjfélt is elverte a falióra. Szorosabban húzódott az urához, hogy ha még nem alszik, közli vele, ami megfordult a fejében. — Alszol? - kérdezte, és megnyomta az oldalát a könyökével. — Nem — hangzott tompán. — Miért? — Mondanék valamit! — Mondjad. — Ott hagytuk abba, hogy vágyunk volt az új ház — kanyarodott vissza körülményesen a dologhoz. — Szerinted nem? — Szerintem is. De nekem még más vágyam is van. Csak nem merem mondani - bújt még jobban az urához. — Miért? Félsz, hogy megeszlek? — Attól nem félek. Nem vagy te emberevő. Inkább attól, hogy félreértesz! — Ügy mondd, Herminkém, az istenfádat, hogy ne érthessem félre! — szippantott erősebbet a csibukjából hanyatt fekve, de a fejét oldalra hajtva. — Vagy már előre szégyelled, amit mondani akarsz? — Hogy szégyelleném. Csak nem tudom, honnan kezdjem - nevette ki hangosan az együgyűségét. — Az elejénél. Akkor nem gabalyodsz bele - biztatta az ura. — Én az életben még mindenkinek jót akartam - szakadt fel a sóhajtás a lelke mélyéről. — Kétségbe vontam egyszer is? - értette el mégis az ura. — Nem arról van szó. Magad mondtad, az elején kezdjem. Hát ott kezdem! — Csak már halljam — türelmetlenkedett. — Férjhez mentem hozzád, a kétgyerekes családapához, mert szerettelek. — Aztán megbántad? - szakította félbe újra az ura, mert fogalma sem volt arról, mit akar neki mondani. — Dehogy. Csak már ne szólj közbe! — No, hát halljam. — Férjhez mentem hozzád, és úgy viseltem gondját a fiaidnak, mintha én szültem volna őket! — Állítottam az ellenkezőjét valaha is? - vetette közbe megint, mint egy szófogadatlan gyermek. — Azt halljam már, amit mondani akarsz. Ami a vágyad. De csak kerülgeted, mint macska a forró kását. Ennyi huzavona után még az isten is türelmét veszti - morcoskodott. (Folytatjuk) 10
