A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-04 / 6. szám
1 ‘ Htf»* Hl ilpiff ■? Bizony mondom: vásárolni nem könnyű dolog. Még akkor sem, ha a vevőnek elegendő pénze, a kereskedelemnek elegendő áruja van. Van pénz, van áru, az ember mégsem megy szívesen vásárolni, sőt sokan irtóznak a feladattól. Mert ugye bemenni egy üzletbe . . . nem éppen leányálom. A nagyobb városokra korlátozódott vizsgálódásunk szerint e áldatlan állapotnak két alapvető oka van. Az egyik, és messzemenően fontosabb ok az, hogy a bolti kereskedelem dolgozói közt sok az eladói munkakör betöltésére alkalmatlan személy — nem is beszélve a vendéglátóiparban kalózkodó egyénekről. Látszólag nem is a szakképzettség hiányával vannak bajok. A jólneveltség, a minimális hivatástudat hiányzik ezekből az emberekből. Márpedig nyilvánvaló, hogy a kereskedelemben, a vendéglátóiparban, a szolgáltatások minden ágazatában az említett kritériumok alapvető kívánalomnak számítanak. Mondjuk ki nyíltan és világosan azt, ami egyébként sem titok: sok a neveletlen, a goromba, modortalon és szemtelen eladó és pincér, aki látszólag mindent szívesebben csinálna, csak azt nem, ami a dolga. Félreértés ne essék. Nem az alázatot, nem a régi idők stílusát kérjük számon, hanem a tisztességesebb, az egymást jobban kímélő viszonyokat hiányoljuk. A jelenségnek van egy másik, kevésbé jelentős oka, amellyel szemben nagyobb türelemmel kell viseltetnünk. Arról van szó, hogy a választási program sikeres teljesítésének ellenére is sokszor nehéz utolérnünk önmagunkat, saját igényeinket. Magyarul: sok üzlet épül, de még mindig nem elegendő. Ennek következtében helyenként nagy a zsúfoltság, a tülekedés, melynek „természetes" velejárójaként jelentkezik a vevők és eladók közti feszült viszony, vagy ha úgy tetszik, a tartós konfliktushelyzetnek is nevezhető állapot. Ám az igazi ok, a tényleges hiányosság az emberekben, a vevők és eladók megromlott emberi kapcsolataiban van. Hogy ez igaz-e, nem-e, azt mindenki döntse el saját tapasztalatai szerint. Mert ugyan kinek nincs ezügyben saját tapasztalata? Természetesen azt is tudjuk, hogy az eladó majd előre eladópárti álláspontot képvisel, tehát védekezik. S persze a vevő is mondja a magáét, ám úgy néz ki, a legtöbbször neki van igaza, az ő felháborodása a jogos, mert azt mondja: engem senki sem fizet azért, hogy vásárolok, míg az eladó havi fizetés fejében áll a pult túlsó oldalán — ráadásul én nem ingyen, hanem a saját pénzemért kérem az árut. Hót igen. Természetesen vannak kivételek. Mert ugye-e akinek nem inge . . . Tisztelet tehát a kivételnek, a becsületes és jómodorú kereskedelmi, vendéglátóipari dolgozónak. Az alábbiakban nem róluk, hanem a mesterségük rangját lejárató kollégáikról lesz szó. □ □ □ — Ez van. Úgy látszik ezt kell szeretni — mondja középkorú férfi az élelmiszerüzletben, ahol egy negyed órája kosárért sorakozunk. Ezalatt végignéztünk egy vevő és pénztáros közt lezajlott csúnya jelenetet, amit a férfi a fentebb idézett mondattal summázott. A vevő egy fiatalasszony volt, gyerekkocsival. A konfliktus abból adódott, hogy a vevő soron kívül, kosár nélkül szeretett volna venni egy doboz tejet, mert lehetetlennek látta, hogy gyerekkocsival küszködje magát végig a csúcsidőben tolongó türelmetlen és ideges tömegen. A pénztárosnő pedig ahelyett, hogy rászólt volna a vevőre — mondjuk emberi hangon — ráüvöltött. S már állt is a balhé, melyben a fiatalasszony ellen még a lopási szándék gyanúja is felmerült. Ez azért több volt a soknál, de hát mi mást is tehetett volna szegény: sírni kezdett és emberi mivoltában megalázva kiment az üzletből. Megkapta a magáét, pedig ő ennél sokkal kevesebbet akart: egy doboz tejet csupán. A helyzetet az tette igazán drámaivá, hogy a kosárért sorakozó szemtanúk szótlan közömbösséggel nézték végig a történteket. Csak az a középkorú férf szólalt meg, de amit mondott, az csupán megjegyzés volt, nem állásfoglalás. Hogy mit gondolt magában a többi ötven szemtanú? Lényegtelen, mert csak gondolták. A felháborodástól pillanatok alatt vörösre dagadt fejjel, tehetetlenül néztem végig magam is az eseményt. Menjek az üzletvezető után? Ugyan kérem! Egyébként is, tettem már nála néhányszor panaszt. Többször is lett volna rá okom. Valahány esetben öt percen belül meggyőzött, hogy: igen, mi tudjuk, hogy eladóink között sok a goromba, neveletlen . . . hadd ne idézzem a nyomdafestéket nem tűrő további jelzőket. Mert hogy nincs elég munkaerő, azzal kell beérniök, aki van, s így a minimális szigort sem alkalmazhatják, mert akkor máris felmond az alkalmazott. MADÁCH IMRE Dolná Strehová (Alsósztregova), 1978 január. A parkban szél süvít, „farkasordító" hideg van. A földre hullott faágak úgy feketéllenek a hófoltokkal tarkított fagyos földön, mintha valami régi-régi betűk volnának. Talán akadna is ember, aki el tudná olvasni, meg tudná fejteni őket. A Madách nyomait kereső zarándok minden bizonnyal kiolvas belőlük valamit. Valami mérhetetlen, régi-régi szomorúságot: Madách Imre vagy talán Fráter Erzsi szomorúságát. Mert Madách anyja, a szigorú Majthényi Anna közelében bizonyára mindkettejüknek jó oka volt a szomorúságra . . . De érdemes-e egyáltalán olyan céllal látogatni ide, hogy a 155 éve született Madách Imre nyomait keressük, hogy Madách Imre világát próbáljuk megérteni? Megfejthetjük-e a nagy titkot, a halhatatlanság titkát? Annyi bizonyos, hogy a didergő-siető újságíró csupán néhány pillanatfelvételt vihet magával a Veľký Krtíš-i (nagykürtösi) járásnak ebből a szlovák falujából, ahol a legnagyobb magyar drámaírók egyike élt és alkotott, ahol megszületett a világirodalom egyik maradandó remeke, Az ember tragédiája. Az egykori Madách-kastély manapság a Járási Honismereti Múzeum nevet viseli. Falán a következő feliratot olvashatjuk: „V tomto kaštieli napísal v rokoch 1859— 1861 Imre Madách svoje nesmrteľné dielo Tragédiu človeka", ami magyarul annyit ielent, hogy Ma-Madách Imre (olajfestmény) dách Imre ebben a kastélyban írta meg az 1859—1861-es években halhatatlan művét, Az ember tragédiáját. A magyar felirat azonban hiányzik. Nagyon hiányzik. Mindenekelőtt azért, mert Madách Imre nagy magyar drámaíró volt, akinek szülőföldjét, életének színhelyét nemcsak mi, szlovákiai irodalom barátok látogatjuk, hanem szomszédaink, a Magyar Népköztársaság irodalomismerő turistái és Madách-rajongó „zarándokai" is. Ök vajon mennyit értenek meg a múzeum falát díszítő márványtábla feliratából? 12
