A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-30 / 30. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA PETRÖCI BÁLINT 1924. szeptember 1-én született Kolozsvárott. Családja több helyütt élt, mert édesapja, aki élete java részét péksegédként dolgozta le, ott telepedett le, ahol munkához jutott. Petröci Így középiskolai tanulmányait Szegeden és Losoncon végezte, ahol 1943-ban érettségizett. Röviddel az érettségi után maga is kitanulta a pékmesterséget, közben pedig „távúton" jogot tanult. 1949 márciusától — rövid megszakítással az ötvenes években, amikor a fifakovoi (füleki) Kovosmalt üzemi lapját szerkesztette — 1971-ig az Új Szó napilap szerkesztője volt. Húszéves újságírói tevékenységét „A kiváló munkáért" állami kitüntetéssel jutalmazták. Több országos újságírói és irodalmi pályázaton díjat nyert. Legutóbb, 1974-ben, a CSKP Részlet a FEKETE SZIVÁRVÁNY című készülő regényből — Mi bajod van, Juli ka ? Messziről jön a hang, alig észlelem. Csak akkor rezzenek meg, amikor a főnöknöm a vállamra teszi a kezét. — Rosszul vagy? Nemet intek. — Már reggel láttam, hogy valami gyötör. Ha segíthetnék valamiben . . . Még jobban összeszorítom az ajkam, hogy ki ne robbanjak: Hagyjon békén! Mit törődik velem?! Nem sejti, mire gondolok, mert anyáson simogatja a fejemet. — Hogy lehet valaki tizennyoc éves korában ennyire búval bélelt? Már-már azt hittem, sírva fakadok. De egy pillanat alatt sikerült legyűrnöm hirtelen támadt gyengeségemet. — Tizenkilenc múltam! — mondom kissé dacosan, és mosolyra húzódik a szám. Egy csöppet sem lehetett vidám a mosolyom, mert Magda asszony komolyabb lett. — Jaj de rég volt az! — fut ki szinte haragos válaszként a száján. — Négy és fél hónapja. — Én még mindig olyannak látlak, mint amikor ide jöttél — mondja, és visszamegy az íróasztalához. — Már akkor is csak néhány hónap választott el a tizenkilenctől . . . — Mit számít az a néhány hónap? — Sokat... — lehelem a kurta választ. Egy világot! — akarom mondani, de nincs annyi erőm, hogy kinyögjem. — Talán nem az elvesztett hónapok miatt keseregsz? Megriadok. Miért hangsúlyozza anynyira az elvesztett hónapokat? Nem láthat belém. Hiába röntgenez a szemével, gondolataimban nem olvashat. Visszapergetem a hangját. Az elvesztett hónapok miatt. . . Ugyanabban a hangnemben ejtette ki, mint a többi szót, mégis belém martak. A kifejezés riasztott meg, azért éreztem nyomatékot a hangjában. Mert az a kifejezés azt jelenti, ami volt, nincs többé. Az álom, a szakadék, a zuhanás is ezt jelezte. De hogy érezhette meg, hogy miben leledzem? Ilyen megsejtései nem lehetnek, csupán rémképeket kergetek. Meg kell szabadulnom tőlük, mert végül úgy hozzám tapadnak, hogy örökké riogatni fognak. — Mit szóljak én? — folytatja Magdus. — A fejem fölött évek viharzottak el, a lányomat apa nélkül nevelem, megalapítása 50. évfordulójának tiszteletére meghirdetett irodalmi pályázaton egyik fő díjjal jutalmazták a Kommunisták című kétkötetes művét, amelynek első kötete a csehszlovák—magyar könyvkiadási egyezmény keretében jelent meg a Madách Könyvkiadó gondozásában. EDDIG MEGJELENT MÜVEI: Megbékélt emberek (elbeszélések, riportok — 1953) Piros virág (elbeszélések — 1956) Határváros (regény — 1963) A szemtanú (regény — 1966) Mágneses rácsok (kisregény — 1968) Hosszú az éjszaka (regény — 1971) Kommunisták I. (igaz történetek — 1977) mégse áll bőgésre a szám, mint most neked . .. Az örökös célzások! Mégiscsak sejt valamit! Ezért volt egész nap türelmes hozzám. Komolyabb munkát sem adott, csak az iratokat rendeztette velem, amihez nem kell sok ész. Most kezdi a kíváncsiskodást, a zaklatást, amikor már pakolnunk kellene, mert csakhamar betoppan a takarítónő. Sajnálkozva néz rám. Nem is sajnálat, inkább fájdalom van a tekintetében . . . Talán magára ismerhetett bennem, hiszen ezt az idegállapotot egyszer ő is átélte. Először sem árult el többet, mint most, amikor azt mondotta: a lányomat apa nélkül nevelem. De mit segíthetne rajtam, ha elmesélném, hogyan estem teherbe? Semmit, semmit az égvilágon! Minden célzását vissza kell utasítanom. Már kétszer kellett volna felvetnem a fejem és tiltakoznom: nem igaz, amire gondol: Nem vesztettem el „azt a néhány hónapot, és akár lányom, akár fiam lesz, apja mindenképpen lesz! Mert Sanyi nem olyan ember, hogy eltaszítson magától. De ezt nem vághatom a szemébe, akkor mindent beismernék. Tagadnom kell a végtelenségig. De meddig takargathatom a titkomat? Egy-két hónapig? Aztán elém állnak: Megszállta magát a szentlélek? Ejnye, kislány, ilyesmit nem szabad csinálni! Miért nem, amikor férjhez mentem?! Titokban? Igen, titokban. És ki a boldog férj? Aki kereste a boldogságot, és megtalálta . . . Még gondolatban is hogy állíthatok ilyesmit? De amikor Sanyi azt mondotta, csak engem szeret, bennem találta meg mindazt, ami sok év alatt lemorzsolódott életéből. De úgy fog szeretni akkor is, ha megsúgom neki: gyermekünk lesz?! Még azt sem tudom, ki mellett dönt. Erről sosem beszélt, csak azt hajtogatta, milyen boldog velem. A mindene vagyok! Az leszek ezután is? Miért gabalyodtam bele éppen őbelé, amikor annyi fiatal férfi van a világon!... Hallgass el az istenért! De a gondolatnak nem parancsolhatok. Olyan szép volt minden, hoay nem tépheted ki magadból a szent érzéseket! Még hogy szent érzések! Eav nős férfival!... Úgy érzem köd száll a szememre, elhomályosul előttem Maada asszony alakja is, az íróasztal fölött búbosodó melle. Csak a hangiát hallom, és képekben kezdem látni, amiről beszél . . . A főnöknőm elhallgat. Miért mesélte el ezt nekem? Ok nélkül nem tárulkozik ki senki sem! És éppen énelőttem! Ki vagyok én? Egy taknyos lány, aki csak most szagol bele az életbe, nem lehet a gyóntatója. Hányadszor ismételgetem magamban: sejti a titkomat! összeszorul a szívem. Nem tudhat semmit! Mintha a gondolataimban olvasna, Magdus újra megszólal. — Tudod, miért meséltem el ezt neked? Várakozó pillantás a válaszom. — Fiatal vagy, helyes lány vagy, mindennap belebotolhatsz egy olyan férfiba, mint az én kedvesem volt. Sanyimat védve kifakadok. — Nem lehet mindenki olyan! — Igazad van. Nem lehet mindenki olyan, mert akkor szart érne az élet! Ne fintorogj! Nem vagy apáca, hogy ne mondd ki azt, amit érzel. Az emberek eit nem szeretik, gyakran bajod is származhat abból, ha nevén nevezed a dolgokat, de inkább ezt az utat válaszd, mint a meghunyászkodást, az álszenteskedést, és te leszel a győztes, még akkor is, ha . . . Ez a kis elégtétel kell az embernek, hogy el tudja viselni a nagy csapásokat is. Mire céloz, hová akar kilyukadni? Kinek a szemébe vágjam az igaz szót? A Sanyiéba? Neki úgyis megmondom. — Egy kis elégtétel? — kérdezem hitetlenül. — Igen. Amikor megszületett a lányom, benne találtam meg az elégtételt. Ha elhagyom magam, ha nem vállalom, mivé lettem volna? Az a gondolat, hogy elpusztítottam egy életet, örökre megnyomorítaná a lelkemet, vagy minek nevezzem azt, ami az embert emberré teszi? A halálomig gyötört volna: mi minden lehetett volna az az emberke, akinek az élete kizárólag tőlem függött?! Mennyi széptől, jótól fosztottam meg csupán azért, mert féltem tőle, tartottam az emberek nyelvétől és nem mertem szétrombolni azt a rettenetes burkot, amelyet akaratbénító előítéletnek nevezünk, ahelyett, hogy az élet útjára engedném, tessék, szabad vagy, és ígérem, megteszek érted mindent. Ezt nemcsak a gyerekre értheted, hanem másra is. Mert sok minden történik az életben. Nemcsak az, hogy lányanya leszel-e vagy sem . . . — Miért mondja ezt nekem?! — röppen ki a számból a vádoló kérdés. — Megijedtél? — Nincs mitől megijednem — válaszolom kínosan, és nagy fájdalmamban pirulni sem tudok, mint a hazugságon ért ember. — Nem vallatlak, Julika, nincs rá semmi okom, sem jogom. Én sem hagyom magam vallatni. Ha valaki kérdez tőlem valamit, válaszolok, de azonnal vissza is kérdezek. Nem okos dolog ez, de ennél okosabbat nem tudok kitalálni, hogy az ember megalázottság nélkül éljen. Ne szolgalélekkel, hanem emelt fővel járjon, még akkor is, ha egykori barátai elfordulnak tőle, akár a leprástól, mert nincs annyi bátorságuk, hogy kutassák az igazságot, attól félve, hogy bajuk származhat belőle . . . Mit prédikálsz nekem? — háborgók magamban. Lopva az órámra pillantok, öt óra múlt! A kislányod várhat rád a napköziben! — Még ráérek! — sóhajt fel Magdus, mint aki nincs megbékélve az elért eredménnyel. Ez észrevesz mindent, egyetlen mozdulat sem kerüli el a figyelmét. Az imént még a nagyon fáradt ember benyomását keltette, és most, amint újra fürkészni kezdte az arcomat, egyszerre felfrissül. Sugárzik róla az akarat. — Tudod, miért kedveltelek meg? Miért vettelek magamhoz? — teszi fel a kérdést, hogy azonnal választ is adjon rá. — Amikor megtudtam, milyen sors ért, és te ilyen fiatalon, az egyetlen helyes utat választottad, a magukra maradottak útját, ekkor magamra gondoltam, hiszen én is ezt az életet élem évek óta. Hát ezért, Julika. Amikor elolvastam az életrajzodat, kértem, hogy hozzám osszanak be. Nehéz megmagyarázni, miért. A hasonló sors rokonszenvet ébreszthetett arra is gondoltam, támaszra lehet szükséged, s ezt csak attól kaphatod meg, aki átérzi helyzetedet. Én a gyerekkel maradtam egyedül, te pedig tavaly nyáron, amikor nem vettek fel az egyetemre, nem futottál haza, hanem itt maradtál, munkát vállaltál, a saját lábadra álltái. . . — Gyűlölöm az anyámat! — Más lesz az, nem gyűlölet. Valami több annál, ami örökös riadalom tartja az embert. — A kisvárosban nincs titok, mindenki tudja róla, hogy a nadrág bolondja. Még amikor apámmal élt, néhányszor én is rajtakaptam őt. Apám aztán inni kezdett. Pokol lett az életem. Azt sem tudom, hogyan tettem le az érettségit. Énrám is úgy kezdtek nézni a férfiak, mint az „anyja lányára". Hallottam csettintésüket, félhangos megjegyzésüket: Ez is jó fajta lesz... alma nem esik messze a fájától . . . Apám is csak szégyent hozott rám, esténként hazatámogatták, pedig hogy sajnálom, nagyon jó ember, nagyon szeretem, de nem maradhattam nála. Megőrültem volna abban az átkozott lakásban, abban a mindentudó kisvárosban, ahol nem ismernek titkot. A lányok féltek velem barátkozni, a fiúk nem vettek komolyan: iszákos az apja, az anyja meg . . . csak egy valamire lettem volna jó nekik . . . — Itt biztosan találsz majd egy jóravaló fiút — mondja. — Amint látom, nincs még senkid. Telefonon nem hívogatnak, és munka után is gyakran itt maradsz . . . — Nincs hová sietnem. A néni, akinél lakom, örökösen sóhajtozik, sírdogál. Tavaly temette el az urát, és nem leli a helyét, őt keresi, beszél hozzá . . . — Nincs sok öröm az életedben, de még egyszer sem láttalak olyannak, mint ma. — Egyszer én is lehetek szomorú. — Lehetsz, de harcolhatsz is ellene. Mert jaj annak, aki elhagyja magát, aki mindenbe beletörődik, elveszti az utolsó reményt is, amelybe belekapaszkodhatna. Ne hidd, hogy az én életem csupa öröm. Sokat kesergek én is, de nem mutatom. A munka lett a mindenem és a lányom, akiből rendes embert akarok nevelni. Az ember nem születik rossznak, csak a körülmények teszik azzá, ha hagyja magát a szennyes árral sodortatni. Ha megtalálod az életed értelmét, lesz mibe kapaszkodnod, és nem lesz többé olyan érzésed, hogy ingoványos talajon jársz. Ez a szomorúság amely most rád telepedett, nem más, mint tanácstalanság. Látom rajtad, ne is tagadd! De hogy mi lehet számodra a szilárd talaj, még nem tudom kitapintani. A munkádra nincs panasz, rendesen elvégzed, de nem szórakoztat. Biztosan többre vágysz. Szeretnél tovább tanulni? Jövőre beiratkozhatsz a levelező tagozatra. Vagy jobb szeretnél férjhez menni, hogy végre saját otthonod legyen? — Nem tudom, mit szeretnék — suttogom. — De sokan vagytok ilyenek! Az ég tudja, hogy mi lelt benneteket, fiatalokat! Csak éltek, éltek, de hogy valamilyen célt látnátok magatok előtt, az már nehezetekre esik. Mondd, mi akarsz lenni? Örökké leveleket diktáljak neked? Nincs annyi akaraterőd, hogy megparancsold magadnak: megteszek mindent, hogy rövidesen én is önálló legyek, hogy az élet dolgaiban, amihez értek, saját magam is dönthessék?! Amihez értek . . . Sok mindenhez még nem értesz. Legalább egy parányi célt tűz magad elé, s meglátod, könnyebben fogsz lélegezni. Ne vedd zokon, hogy így beszélek veled, de apa, anya nélkül élsz . . . Mi bajod van, Julika? 14
