A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-30 / 30. szám
Liptóújvár melletti Svihrova fennsíkon táboroztak Csáky generális katonái. Hetek óta várták a labancok támadását. A labancok Heister generális vezénylete mellett Rózsahegyen lesték a híreket, tudván, hogy a kurucok seregét állásukban nehéz megtámadni kedvező elhelyezkedésük miatt. Ezért késlekedtek s mérlegelték harci felkészültségüket. Csáky generális meddő várakozásában el-elbarangolt a tátraalji fenyvesekbe, hogy a sok kudarc után új erőt gyűjthessen s felfrissülve nézhessen elé a várható támadásoknak. Egy alkalommal esti szürkület előtt elgondolkozva egy sűrűbb fenyvesbe került. Élvezte az erdő fojtott mély csendjét, ezt azonban egyszerre csodás zenei hangok, kellemes melódiák váltották fel. Elbűvölve figyelmesen hallgatta az egyre változó ritmusú zenét, mely hol melankolikus, hol pattogó ritmusával vissza-visszatért bánatos, vezérmotívumához. Az egész zene az érzelmek hevére vallott. Csáky lopva közeledett a hang forrásához, amikor egy cirbolyafenyő ágai között egy villogó szempárral találta szembe magát. Egy napbarnított férfiú hegedűjét álla alá szorítva, megrendülve állta a váratlan találkozást. Kérte Csáky, hogy folytassa az erdők magányában ezt a zenei előírásoktól mentes, szeszélyeskedéssel telített népdalfélét. Még közelebb lépve a férfihoz, meg is hívta őt táborába, csüggedő katonái felvidítására. Azután minden este a magas lángú tábortűz méllett hegedülgetett az öreg Czinka — a későbbi hírneves Czinka Pannának atyja. Zenéjével buzdította, lelkesítette a katonákat a várható ütközet előtt. Tudta jól, hogy egyikük sem harcol kincsekért, hatalomért, „csupán" a szabadságért. Hegedűjének síró hangfoszlányai tovaszálltak a tátrai fenyők sűrűjében, megtörve a liptói havasok komorságát. Játszott volna még tovább is, ha nem hozták volna hírül, hogy a labancok közelednek Heister generálisuk vezényletével. Az öreg Czinka fogta a hegedűjét és rohant Szentiván felé, hegyenvölgyön keresztül a Gömör felé vezető útra akarván kerülni. Mikor lábai már nem bírták, leroskadt egy fatörzsre, kimerültséget érzett, nem volt ereje útját tovább folytatni. Azután a mindent elfelejtendő mély álomig már csak gondolatai száguldottak tova, Saiógömör felé, várandós feleségéhez. Szívét melegség járta át, ha a kis jövevényre gondolt, majd mély édes álomba merült. A Tátra jól ismert éjszakai hűvös, párás levegője ébresztette fel s boldog mosollyal folytatta útját a tátraalji rapszódiát, a svihrovai dalt dúdolgatva. így szaporábban lépegetett, s valahogyan a távolságot hazáig is rövidebbnek vélte. Egyre születendő gyermekére gondolt. Mi lesz, ha a várva várt fiú helyet kislány kopogtat be? Czinka Vajon apja tehetségét az is vihetné tovább? Miért is ne lehetne a Czinka családban egy kis változás, egyszer egy leányhegedűs is szórakoztathatná a zenét kedvelőket, mulatni vágyókat. Ott ahol a rozsnyói hegyek a Sajó völgyét hatalmas bölcsőként ölelik át, meg is született a kis jövevény (1711- ben?) a későbbi híres hegedűs, Czinka Panna. Tehetségével már kislány korában kitűnt, miért is földesura, Lányi János — kinek Hybbén is voltak birtokai — Rozsnyón kitaníttatta. Czinka Panna hamar felülmúlta tanítómesterét, a jeles városi karmestert a hegedűlésben. Ekkor még csak kilecéves volt. Alig volt tizenkét éves, amikor már nagy elismeréssel beszéltek róla. Becsületes, rendes cigánycsaládból származott. Erkölcsös, erényes élete révén, köztiszteletben élt mindvégig. Tizennégy éves korában Ámor nyila kissé megérintette. Beleszeretett egy térdhegedűsbe (a térd-Panna hegedű vagy viola di gamba a XVIII. században elterjedt vonóshangszer). Ha ott látta a közönség soraiban, még odaadóbban játszott, húrjain előcsalva a szebbnél szebb hangokat, saját variációival díszítve. El is fogadta a férfi házassági ajánlatát. Igen boldog családi életet éltek, ebben a családi légkörben csak növelhette ambícióját a zene terén. Férje két fivérével együtt kis zenekart létesítettek, s ez hovatovább egyre nagyobb hírnévre tett szert, a megye határain túl is. Egy-egy ünnepély alkalmával a műértők is nagy elismeréssel fogadták Czinka Pannát, mindenfelé méltatták ritka tehetségét. Zenei gondolatfűzése tiszta volt, mint a tucatnyi patakocska, mely a Sajó vizével egyesülve kristálytisztán siet tova. Szerzeményei mentesek voltak minden idegen befolyástól. Zenei tudása kihatással volt fiúgyermekeire is, kikből később egész zenekart állított össze. Varga Lajos tusrajza Czinka Panna saját szerzeményei egyre szaporodtak, melyekből — sajnos — csak keveset ismerünk. A „Háromszáz özvegy nótája", a „Halotti tánc" és az „Ősapáink dala" mind dallamkincsnek tekinthetők. Fáy István Czinka Panna egyes szerzeményeit összegyűjtve a „Régi magyar zene gyöngyei" című gyűjteményben ki is adta. 1753-ban Czinka Panna ekkor — amennyiben a feljegyzésekben tévedés nincs — 42 éves lehetett. Káldy Gyula 1890-ben „A régi magyar zene kincsei" cím alatt adta ki Czinka Panna szerzeményeit. Czinka Panna legendáját ökrös Bálint ismertette azonos című színművének előszavában. A Czinka Pannáról szóló balladát (négyfelvonásos színjátékot) a budapesti Operaház mutatta be 1948. március 15-én. Zenéjét Kodály Zoltán szerzetté, szövegét Balázs Béla írta. Dózsa Endre kétkötetes regényt írt róla; ez Kolozsvárott jelent meg 1913- ban. Földesura a Sajó partján Czinka Panna számára kis házat is építtetett, ahol boldog családi életet élt. Lányi az egész zenekar részére minden két évben új, szép vörös ruhát csináltatott. Bárhol jelentek is meg, mindenhol rajongással fogadták őket, zenei tehetségükkel sok szórakozásban részesítették hódolóikat. Czinka Panda igen sok pénzt keresett, beosztó, takarékossága mellett nagy vagyont hagyott hátra övéinek. Végrendeletében meghagyta, hogy drágakövekkel kirakott díszruhájában, gyémántos gyűrűjével temessék el. Azt kérte továbbá, hogy koporsójába tegyék be kedvenc Amati hegedűjét, amit Csáky bíborostól kapott s amit annyira megszeretett. Fennkölt, nemes szíve 1772-ben szűnt meg dobogni. Földesura szép síremléket állíttatott neki. Czinka Panna életében a bujdosók szabadságra vágyó lelkét buzdította hosszú éveken át mélabús melódiáival. A zene hangján keresztül türelemre intve őket, egy szebb, jobb, szabadabb világ reményét keltve bennük. Elszállt a nóta, vége a dalnak, fájó, hogy rajongói dalait már csak emlékezetükben őrizhették legnagyobbrészt, nem lévén még akkor sem lemez, sem hangszalag, sem film, hogy rögzíthették volna virtuozitását, leleményességét, melyek híressé tették. A kotta hangjegyei csupán halvány ismertetőjelei kimagasló játékának. A nagy művészek úgy jöttek a világra mint az üstökösök, hogy művészetükkel beragyogják, szebbé tegyék a lelket, kik a zene hatását várják. Azután lassan vagy gyorsabban kialusznak, de halálukban éppoly nagyok voltak, mint figyelemreméltó életükben. PETRÁSNÉ KOVÁTS GIZELLA Bütykös kezek lapoznak a könyvekbe Másfél évtizeddel ezelőtt az íróolvasó találkozó (nevezhetjük szerzői estnek is) még ritkaságszámba ment. Ma divatossá vált, természetesen nem pejoratív felfogásban, hiszen ami ma divatos, holnapra nevetségessé válhat. Nem így az írókkal megtartott szerzői estek. Itt a felszín alatt mélyebb tartalom húzódik meg, még akkor is, ha az attrakció, a látvány elmarad. Tehát mindig a belső lényeg a meghatározója az írók vidéki kiruccanásának. Mi történik tulajdonképpen a találkozókon? Annyi, hogy megnézik, meghallgatják az írót, beszélnek vele, kérdéseket intéznek hozzá, esetleg (eléggé ritkán) vitába is szállnak vele. Gyakran műsoros esttel kötik egybe a találkozást, gyerekek vagy felnőttek idézik az írót, költőt, verset vagy prózát mondanak. Sokszor furcsán és esetlenül hangzik a vers, sokszor idegesen hadar a prózamondó, botlik a nyelve, mégsem lemosolyogni való mindez. Inkább a hősi erőfeszítés bizonysága, és tanúsága annak, hogy valami erjed itt és ott, s a jó szándék mustjából — tiszta bor buggyan egykoron. Azok az emberek, akik éreznek magukban annyi kíváncsiságot és felelősséget, hogy elballagjanak a szerzői estre — kapni szeretnének valamit. Élményt akarnak hazavinni, morzsolgatni ajkukon az író szavait, eltűnődni rajtuk: jól beszélt-e, igazat mondott-e, volt-e súlya szavának, vagy elpergett, mint ősszel a levél. Akár így volt, akár úgy, a kíváncsiság befészkeli magát az olvasó vagy kibicelő gondolataiba és előbb vagy utóbb belelapoz az író könyvébe. Sokan csak belelapoznak, sokan bele is feledkeznek, elolvassák a könyvet, s az író megnő a szemükben, társ lesz, barát lesz, akinek érdemes megvenni a könyvét, mert szívhez és lélekhez szól. És itt és ekkor kerül izzásba a vezeték két szála, itt és ekkor kezd világítani az ige. Az író gondolatai itt hasznosodnak s lesznek élővé egy másik ember gondolatvilágában. Az írók, a szlovákiai magyar írástudók elrándulnak az Ipoly mellékére, vagy Gömörbe, Bodrogköz tájaira, esetleg a Csallóközbe s találkoznak a fiatalokkal, a jövő felé indulókkal, s találkoznak az idős, fejkendős asszonyokkal, őszbe csavarodott hajú emberekkel is. Látják, ahogy könyv fölé csuklik a fej, a sokdioptriás szemüveg megvillan a sorok fölött. Bütykös kezek lapoznak a könyvekbe, s ha szépet találnak benne, ha egyetlen feleletet is kérdő életükre, átszellemül az arc, megtörténik a katarzis. Falu, város kiterebélyesedett, megszépült, villaszerű otthonok épültek tízezerszámra. A jólét mindenüvé bevonult háztartási gépek, gyönyörű bútorok, autók formájában. Könyvespolcok is vannak már s a polcokon könyvek. De nem mindenütt. Még nem mindenki olvas, még nem mindenki érzi, hogy a könyv egy egész világot jelent. Lángot, amelyben megtisztulunk, amely megnyitja értelmünket. Hiszünk azonban abban, hogy eljön az idő, és nem marad hajlék könyv nélkül, mert egyre többen nyúlnak érte, ha ma még nem, akkor holnap. Az író-olvasó találkozók is ezt a betűre való szoktatást akarják erősíteni, a könyvet akarják népszerűsíteni, akkor is, ha itt-ott csorbát szenved a szándék. Victor Hugo mondotta: ..Megtanítani mást az olvasásra, egyet jelent a tűzgyújtással; minden kisilabizált betű szikrákat szór." S ez minden időkben így igaz. D. Gy. 15
