A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-23 / 29. szám
Evek óta eredményes tevékenység folyik a szlovák összehasonlító irodalomkutatás elméleti és módszertani kérdései, valamint a konkrét művek vizsgálata vonatkozásában. Mikulás Bakos tevékenysége kezdeményező alapozásának számít, Dionyz Durisin, Rudolf Chmel, Pavol Petrus (hogy csak néhány nevet említsek) eddigi munkássága viszont a nemes folytatást és a perspektíva teremtő továbblépést jelenti. E kutatók a strukturális tipológia eszközeivel elemzik az irodalmi kapcsolatokat, szakítva a hagyományos: (pozitivista) hatáskutatással. A Problémy literárnej komparastiky, Komparatistika a genológia, Tradície a literárne vzfahy, Literatúry v kontaktoch című és más kötetek figyelemre méltó anyaga is az eddig elért eredményeket bizonyítja. A tudásbővítés és a vitaalap érdekében német, angol, orosz nyelvű kiadása után magyar nyelven is megjelent a nemzetközi viszonylatban is egyre nagyobb tekintélyt kivívó szlovák komparatista, Dionyz Durisin Összehasonlító irodalomkutatás című műve. A könyv elsősorban eredeti elméleti fejtegetéseivel, érdekes kísérleteivel, újszerű komparatisztikai modelljével a kialakulóban levő teljes, modern, marxista szemléletű komparatisztikai rendszer fontos része. A magyar kiadás zömmel a német fordítás anyagát tartalmazza, ezt a szerző kiegészítette, magyar vonatkozásokkal bővítette, illetve a szlovák eredetit szovjet, lengyel és más bírálatok nyomán átdolgozta, pontosabbá téve a fogalmak meghatározásait. Az összehasonlítható irodalomkutatás körül különféle fórumokon zajló számtalan vita (a viszony a kutatás alapvető kiindulópontjaihoz, metodológiai eljárásaihoz még ma sem eléggé tisztázott és körülhatárolt a szerzőt arra késztette, hogy revízió alá vegye az eddig elért eredményeket és eredeti módon, kibővített szempontskála alapján újrafogalmazza az összehasonlító irodalomkutatás tárgyát, célját, meghatározza a világirodalom fogalmát, felvonultassa a kutatás különböző fázisainak, fokainak összetevőit, megjelölje a kutatói gyakorlat szükségszerűségeit. Mindezeken túl Durisin megkülönböztető figyelmet szentel a műfordítói eljárásoknak, rekonstruálja a kor műfordítói normáját, amelynek fontos szerepe van az irodalmak közötti együttélés folyamatában. Külön foglalkozik a szocialista irodalom szintézisének kérdésével, illetve a szocialista közösség országainak irodalmával, amelyet egészként, egységesként fog fel és értelmez. Bizonyítja, hogy a nemzeti irodalmak egyéb csoportosulásához viszonyítva a szocialista irodalomnak egész sor sajátos vonása van, amelyek autonómiáját bizonyítják a világirodalom kontextusában. Az összehasonlító irodalomkutatás célja az irodalmi jelenség fogantatásának és tipológiai lényegének megismerése a nemzeti és világirodalmi folyamat hátterében módszertani szempontokból megköveteli a kutatás tárgyának részletes felosztását, tehát fel kell tárni az egyes irodalmak közötti s a nemzeti irodalmon belüli kapcsolatokat és összefüggéseket és fejlődési folyamatokat. Ennek a problematikának a vizsgálata került — nem véletlenül — a könyv középpontjába, s a szerzőnek e két legfontosabb irodalmi kapcsolattípusa: a genetikai és a tipológiai kapcsolatokra és kutatásukra vonatkozó okfejtése külön figyelmet érdemel. A kutatói gyakorlat szükségletei megkövetelik a kapcsolatok és összefüggések felosztását a két csoporton belül. Genetikailag véve tehát meg kell különböztetni ún. külső (extern) belső (intern), valamint közvetlen és közvetett kapcsolatokat; ezek nem mások, mint a recepció (irodalmak közti befogadás) különböző formái. A szerzőnek az az igénye, hogy közelebbről meghatározza a konkrét kapcsolatok jellegét és következményeit, szükségszerűvé tette a befogadás lényegének, formáinak, aktivitása fokának a leírását, továbbá az integráló és differenciáló formák megjelölését. Ezen túlmenően azonban Durisin az összehasonlító irodalomkutatás valódi tárgyát az irodalmi jelenségek tipológiai meghatározásában látja, mégpedig a műalkotás egyes összetevőinek, az irodalmi műfajoknak és műfaji formák-ÖSZTÖNZŐ PROBLÉMAFELVETÉS DIONYZ ÖURlSlN: Összehasonlító irodalomkutatás (Gondolat, Budapest 1977) nak, az irodalmi stílusoknak és irányzatoknak a síkján. Ömaga így veti össze a kétféle kutatás lényegét: A genetikai vagy kontaktológiai kutatás az irodalmi analógiák tanulmányozásával foglalkozik. De míg az irodalmi recepció különböző formáiban bizonyos mértékű közvetlen „függőség” fejeződik ki, a tipológiai analógiák lényegesen lazább, nem genetikai természetű, nem közvetlen kapcsolatok által determinált összefüggésekre utalnak. A szerző kauzális meghatározásuk szerint társadalom-irodalom és pszichotipológiai analógiákat különböztet meg. Ezek a gyakorlatban kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást, átfedéseket és egybeeséseket mutatva fel, megkülönböztetésük azonban lehetővé teszi a nemzeti irodalmak történeti összefüggései általános összetevőinek meghatározását. Az elméleti vizsgálódásokból és megállapításokból szinte magától következik a gyakorlati tétel: konkrétan elemezve az irodalmat szükségszerűen mint egymást dialektikusán feltételező összetevők együttesét kell értelmeznünk, amelyek között a rész és egész viszonyának törvényszerűségei érvényesülnek. Ilymódon a komparasztikai kutatások módszertani alapjait felvázoló munka az irodalmi anyagok és motívumok elszigetelt kutatásán túllépve az irodalmi jelenségeknek és maguknak az irodalmaknak a találkozását alkotó fejlődési folyamatként látja és mutatja azt a következtetést vonja le, hogy amint a nemzeti irodalmak kutatása elképzelhetetlen az összehasonlító irodalomtudomány módszereinek igénybevétele nélkül, a világirodalmi szintézisek sem mellőzhetik a nemzeti irodalmak kutatásában elért eredmények felhasználását. Az eddigi vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az összehasonlító megközelítés az irodalmi jelenségnek mind történeti, mind elméleti vizsgálatakor kötelező érvényű. Célja egyrészt az irodalomtörténet hagyományos, bizonyos értelémben leszűkített kategóriáinak a kibővítése, másrészt az elméleti általánosítások gazdagítása. Ebből következik, hogy a komparatisztika nem önálló tudományos ágazat, (nem is tart igényt rá, hogy az legyen), amelynek meghatározott viszonya lenne az irodalomtudománnyal, hanem a műalkotásnak mind elméleti, mind történeti kutatásában jelenlévő sajátos kutatási eljárás. Az elmélet terén azonban nemcsak önálló kidolgozott módszertannal, a módszerelmélettel (metodológiával) is rendelkeznie kell. Az öszszehasonlító irodalomkutatás területén a metodológiai kiindulópontok és konkrét eljárások még napjainkban sem eléggé rendszerezettek. Durisin a kérdést felveti, a megoldást az alapfogalmak egységes értelmezésén túl a terminológiai apparátus egységesítésében látja. A szerző bizonyos javaslatokat tesz összehasonlító irodalomkutatás egységes terminológiájára, tegyük hozzá, nem normatív igénynyel, inkább csak ösztönző szándékkal. Véleményem szerint a könyvnek ebben a részében felvetett gondolatok leginkább vitára ösztönzők, mert Durisin, mint művének más helyein is, élesen fogalmazza meg a kérdéseket és határozottan szelektál. Már Fried Istvánnak a magyar kiadáshoz írt okos gondolatokat és útbaigazításokat tartalmazó előszava is felvet néhányat a megkérdőjelezhető problémák közül (a „hatás” fogalmának védelme, vagy a közép-kelet-európai irodalmak rokonságának hangsúlyozása Durisin szempontjaival szemben). Az említett, s a könyv más helyein felvetett kérdések pozitívumát elsősorban abban kell látni, hogy a fogalmakat, álláspontokat összehasonlító és tisztázó vitára készteti a szakembereket. Mindez természetesen nem kisebbíti érdemeit, a szerző kifejezetten itt ismertetett s magyar irodalomkutatóknak szánt munkájának, annál is inkább, mivel vitára serkent. Jogosnak érezzük a bevezetőben a vitára hívás szándékának hangsúlyozását a magyar komparatisták felé, mert mint szakmai körökben általánosan ismert, a konkrét magyar irodalomtudományi kutatás bár nagyszerű részleteredményeket ért el, marxista komparatisztikai rendszerrel még nem rendelkezik. Ügy gondoljuk, eljött az ideje, hogy a magyar komparatisztika ne maradjon meg csak az összehasonlító irodalomkutatás konkrét gyakorlatánál, hanem az elméleti alapok teljes tisztázásával és a konkrét példaanyaggal eljusson az elméleti általánosításhoz, amire a magyar komparatisztikai modell felépülhetne. Durisin ismertetett műve éppen ezt a hiányt pótolja a szlovák komparatisztikában, mégpedig nemzetközi viszonylatban is figyelmet keltve. Reméljük, a magyar összehasonlító irodalomkutatásra is ösztönző hatással lesz. A kötetbe a német nyelvű kiadásból átvett anyagot Tálasi István, a szlovák nyelvűt Bába Iván fordította. ALABÁN FERENC 15
