A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-23 / 29. szám

PRÓZAÍRŐINK ARCKÉPCSARNOKA

LŐSKA LAJOS

Kassán született. Diákéveiben novellái jelentek meg az ifjúsági lapokban, köztük a baloldali Indulásban. Jogi doktorátust szerzett Pécsett. A felszabadulás után pedig befejezte a pedagógiai főiskolát. A füleki gimnáziumban magyar-történelem szakos tanár.

Cikkei, novellái jelennek meg a csehszlovákiai magyar lapokban. Eddig megjelent művei: És mégis fölkel a nap (1971), Tábortűz a Vöröskőn (1975).

Ha megmozdul a föld

(regényrészlet)

Máriássy idegeskedik. Kellemetlen ez neki is, éppúgy mint a többinek. Jól tudja, hogy szemforgatás az egész házhely akció a kormány részéről ... De ha egyszer meg kell lennie, tehet-e ö mást, az államhatalom hintájának szolgálatkész kocsisa, ahogy a főispán nevezte egyszer a jegyzőket. . . Azt is tudja, hogyha a politikai élet lefojtott örvénylése tovább fokozódik, bárhogy lenézik lelkűk mélyén a nagyságosak, a méltóságosak a nyilas csőcseléket, befogják őket a hintóba, hátha így sikerül legázoltatniok a rakoncátlankodó baloldalt... Üssük zöldhetessel a vöröset, hahotázta a minap a főszolgabíró a vadászlakomán a nagy kártyacsatában. Majd fogcsattogtató gyűlölettel fűzte hozzá: Az istentelen kommunizmus lappang még mindig a fölforgató szándékok mögött, különösen a harmincnyolcig Csehszlovákiához tartozott fölvidéki területen ... A parasztot nem féltem a fölforgató eszméktől, de a napszámost, zsellért, munkást és a tanult emberek egy részét igen... Ha az említettek gyógyíthatatlanul fertőzöttek, szétzúzni őket, egyébként betömni a szájukat, juttatni nekik valamit . . .

Igen, juttatni, ismételte magában a főjegyző, miközben megemelte a hangját: — Emberek, gondolkozzunk humánusan, ha tetszik szociálisan, a szó nemes, keresztényi értelmében... A legtöbb nagycsaládos a kérelmezők közt, Bódis, Csupor, Antos . ..

— Nincs ott földem — szólt vontatottan Agáti, a bíró. De jó, hogy nincs, gondolta magában.

— Nekem sincs — hümmögi a templombíró nagy, dús bajusza alatt.

— Se nekünk — így a másik kettő.

A tanító, a munkás taggal, hallgat.

— Sürgős a dolog, — hadarja Máriássy órájára pillantva —, hívassuk ide Göcsejt, Mohásit.

— Lajos bácsi, — kiált ki Agáti a kisbírónak —, menjen szaporán!

Rövidesen megérkezik a két módos gazda. Göcsej a hűvös, csöpörgős idő ellenére lajbiban. Széles mellét kifeszíti mint huszár korában, mikor a tiszt urat kísérte. Fanyar arckifejezéssel néz körül Agátiék új házában. Először jár itt... Barátom, a hátsó szoba is padlós, rágja az irigység ... És megint ellenem tesz, mérgelődik magában, megtudva miről van szó.

Mohási zömök, tuskó ember. Szögletes állát gőgösen lefeszíti, szemével gyanakvón hunyorít.

A főjegyző igyekszik a lelkűkre beszélni. A tanító szintén. Még te is jöttment, pislant Karbaira mindkettő megbotránkozva.

— Bizonyára jártak Bódiséknál maguk is, mert én igen — folytatta Máriássy — csoda, hogy azok az apró gyerekek kibírják abban a nedves lyukban, egymás hegyén-hátán . . .

Szóval Bódis, csikoritja össze fogát Göcsej is, Mohási is. Nem hajlandók talpalatnyi földet se föladni.

— Ne feledjék el, hogy az állam kisajátíthatja — válik egyre idegesebbé a főjegyző. Mindkét terület a falu természetes terjeszkedésének az útjában áll.

A nincstelen Bódis miatt tőlem erővel, füstölgött magában epésen Göcsej, de a főjegyzőhöz illendően igyekszik szólni:

— Tekintetes úr kérem, a karhatalommal szemben mit se tehetünk én azt jól tudom, nem hiába szolgáltam a huszároknál... De már bocsásson meg, nem adhatom a magamét önként, ha előbb-utóbb szükségem lesz rá. Az idősebb fiam részére szándékszom oda építeni, és arra jussom van. még ha Józsim a fővárosban mérnök is — emelte meg a hangját.

— Nem lehetne valahogy a külső csücskéből juttatni — próbálkozott Korbai.

— A máséból mindenki könnyebben adna, tanító úr — vág vissza Göcsej. — No de mondjuk meg úgy ahogy van, mit építene oda az a koldus, kunyhót a falu szégyenére . . . Éppen az út mellé.. .

Ezzel Máriássy egyetért magában, de a szerepét meg kell játszania:

— Fölösleges erőltetni a dolgot — tolja félre az aktát, veszi elő aranyozott cigarettatárcáját. — Kisbíró, állítsa elő Bódist, Csuport, Antost!

Mire elszívja illatos cigarettáját, mellényzsebébe csúsztatja ezüst szipkáját, belép a három munkás. Olajfoltosak, gyűröttek, megtörtek a munkától. Most értek haza a gyárból. Mint két kőtömb velük szemben a két tagbaszakadt bajuszos gazda, Göcsej és Mohási. Az előbbi nyomban csavarint nyerges orra alatti vörhenyes szőrzetén:

— Béla, tettem valamikor ellened? — kezdi recsegő hangon. — Mégis elkívánod az enyémet, amit testük töredelmével gyarapítgattak boldogult szüleim, azután én családostul . . .

— Megfizetek érte Andri bácsi, ha nem futja a készpénzem, ledolgozom a feleségemmel együtt... Jól tudja,

hogy ólnak se felel meg, ahol népes családommal szorongok. Magának a nagy házon kívül kicsi is van az alvégen, megveszem, vagy adja bérbe . . .

— Dohányt akar termeszteni a nászam, kukást fogadott, az költözik bele a pusztáról.

— No lássa — forgatja agyondolgozott kezében kopott sapkáját Bódis — mit tehetek?

— Szép szóra nem ad nekünk senki semmit — jegyezte meg a másik munkás. — Magának is van kisebb háza. — fordult Mohási felé —, nekem megfelelne . . .

— Beszélsz össze-vissza Csupor — böffentett lustán a zömök, morózus ember, mintha érdemesnek se tartaná, hogy válaszoljon — öreganyám lakik benne mig él, tudhatnád.

— Fölösleges huzavona, intézzük röviden — vesztette türelmét a főjegyző. — Maguk nem adják a telket? — bökött a gazdák felé.

— Nem adhatjuk tekintetes úr — felelt mindkettőjük nevében Göcsej.

— Bódis meg a másik kettő, akarják a kisajátítást?

A három összenéz, majd a parasztokra tekint. . . Eszükbe jut a harmados föld, az alkalmi munka, a tej. vaj, túró . . .

— Közös megegyezés nélkül nem akarjuk — szólja ki tompán Bódis.

— Akkor mára elég! — dobálja aktatáskájába az iratokat Máriássy.

így ért véget a Nép- és Családvédelmi Bizottság ülése Agátiék vadonatúj házában . ..

A főjegyző elegáns mozdulattal ül az autójába. Föloldódva cseveg a kormánykerék kezeléséről. . . Könnyebb mint a közügyek intézése, kacag derűsen . . . Az asszonyok csomagot csúsztatnak a hátsó ülésre. A házi füstöltkolbász és lapocka kirajzolódik a zsírpapíron át. — Jó lesz a nagyságának meg a gyerekeknek . ..

Zajos tülkölés közepette porzik tova a kocsi.

A bíró int a szemével a tanítónak. Visszaoldalognak a nyárikonyhába. Csak úgy álltukban iszogatnak meg néhány pohár bort.

— Amit lehetett megtettünk — törli végig mutatóujjával nyírott bajusza megnedvesedett szélét Agáti.

— Meg bíró uram.

— Szerintem igaza van Göcsejnek is. Mohásinak is, Bódisnak. Csupornak. Antosnak is. . . Akinek van, az ragaszkodik a sajátjához, akinek nincs, annak persze hogy kellene. Haragost viszont senki se akar. Kellemetlen biz az, ha úgy néznek az emberre mint a rühös kutyára.

Korbai már-már közbeszólt, hogy ő Bódiséknak ad igazat, de aztán célszerűbbnek látta csak ennyit mondani:

— Legjobb volna, ha mindenkinek lenne... No de megyek, szeretném még ma letisztázni a vasúti megállóért a kérvényt... Ha elkészülök vele. hozom lepecsételtetni . . . Hozzácsatoljuk az aláírásokat tartalmazó íveket...

— Hát csak intézze tanító úr. .. Abban az ügyben is megteszünk mindent, ami tőlünk telik ... Ha sikerülne jó lenne, ha nem sikerül, arról se tehetünk . . .

x x x

Korbai az állomásfőnök előtt áll. Egyre jobban nekilelkesedve ecseteli, milyen áldásos lenne a vasúti megálló községe lakosságának. Elsősorban a városba ingázó munkásoknak, de a parasztoknak, zselléreknek szintén akad ügyes-bajos dolga, piacolás, vásárlás, hivatalokba és orvosokhoz járás. A négy kilométerre lévő szomszéd falusi megállóhoz kénytelen gyalogolni annyi ember, mikor saját falujuk közvetlen közelében robog el a vonat.

Az állomásfőnök párnásszékén ülve hallgatja. Túljár az ötvenen. galambősz. úgynevezett szép öregember. Piros arca szintén párnás mint a szék. amelyben terpeszkedik. Egykedvűen néz maga elé. Mit nekem a ti megállótok, gondolja.

— Járnak onnan vasutasok, tudok a dologról — legyint unottan. — Kár belefogni . . . Talán maga is munkás, hogy annyira szivén viseli az ügyet?

— Tanítójuk vagyok, érdekel a sorsuk ... A szülők helyzetének javulása, kihat a fiatalabb nemzedékre, tanítványaimra. Különben se tudok közömbösen tekinteni embertársaim sorsára.

— Nincs időm olyat magyarázgatni. amihez úgy sem ért. Elégedjen meg annyival, hogy kár az erőlködésért. Ahogy eddig jó volt megálló nélkül, jó lesz ezután is. Részemről befejeztem.

— Én még, ha megengedi állomásfőnök úr. nem. Képzelje el. mit jelent nap-nap mellett közel egy órával korábban kelni, négy kilométert gyalogolni, hogy vonatra ülhessenek, ledolgozni a nyolc órát. nemegyszer túlórázni, újra gyalogolni...

A galambősz férfi arca pirosabbá válik. Vizenyős tekintetét az ujjain ragyogó vastag gyűrűre veti, mintha segítséget kérne tőlük, aztán gúnyos aj kbigyesztéssel mondj a:

— Megszokták már azok azt, tanító úr, maga viszont végezze a dolgát a maga helyén, az iskolában.

Ez már sok volt Korbainak. Ügyis füstölgött egész idő alatt a mérge. Hellyel se kínálta ez az öntelt ember. Metsző gúnnyal szólt:

— Meg lehet szokni, itt a támlásszékben ülni állomásfőnök úr, de kilométereket kutyagolni esőben, szélben, fagyban, forróságban, utána szakadásig dolgozni, azt aligha!

Az állomásfőnök fölugrott. Olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná dobni ezt az izgága embert. Azután mást gondolt, faképnél hagyta.

A tanító tanácstalanul nézett utána. Vállat vont, elhagyta a helyiséget. A peron végén rá várakozó munkások felé indult.

— Intézett valamit? — kérdezte Bódis már messziről.

Korbai elmondta, hogyan járt.

— Mást nem is várhattunk ettől az embertől. Ismerem a szüleit. Jómódú parasztok, velük is állomásfőnök úrnak hívatja magát — jegyezte meg Antos a többiek bólintgatása közben.

— Azért se adjuk föl a reményt, — vigasztalta őket Korbai —. a fölöttes hatóságához fordulunk, előbb azonban aláíratjuk a kérvényt a gyárigazgatósággal. hatásosabb lesz.

Amíg odaértek, azon tanakodtak, bemenjenek-e mindnyájan.

— Maguk várjanak kint! — állították meg a munkásokat, pedig csak ketten akartak küldöttségként csatlakozni, Bódis és Anton. — Elég ha a tanító úr bejön, és előterjeszti a kívánságukat — csukódott be orruk előtt az ajtó.

A párnázott ajtós belső irodán megütközve néztek Korbaira. Tanult ember létére ennyire szívén viseli ezeknek a gyűrött kétkezi munkásoknak a rögeszméjét, vasúti megállót oda, ahol emberemlékezet óta nem volt. Fejüket csóválgatták, vállukat vonogatták. Csak mikor azt emelte ki, hogy a szomszéd falusi állomásra járás hátrányos a gyárra, mert csökkenti a munkások erejét, írták alá, pecsételték le a kérelmet.

— Igyunk meg valamit a sarki kocsmában — indítványozta Bódis. — A délutáni műszakig már nem érdemes hazamennünk, az időnkből meg még telik . . . Jöjjön tanító úr. sokat fárad értünk.

Korbai restelkedve nézte, hogy kotorják elé gyűrött zsebükből a filléreket, mégis elfogadta tőlük az egy-két pohárka olcsó pálinkát. Elég, hogy a gyárirodán megalázták őket. még ő is hozzájáruljon . . .

14