A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-23 / 29. szám
Nyár; viz, A kora reggeli órákban érkezem. A fasor jegenyéi, mint fegyelmezett katonák, az utat őrzik. A fürdőmedencék felöl mormogó beszélgetés, jóízű nevetés, vidám lubickolás zaja haitik. Vasárnap van, a környékbeli dolgozok felfrissülni jönnek. A medencékben szinte több az ember, mint a víz. Az elmúlt vasárnapon 21 ezer jegyet adtak el. Az üdülőtelep gyógyulást kereső vendégei a hét közbeeső, valamivel csendesebb napjaira várnak. Bizony, már kevésnek bizonyul a medencék, a szálláshelyek befogadóképessége. Új létesítményekre lenne szükség, további medencékre, egy komolyabb szállodára, hiszen Pat termálvizének ugyancsak komoly híre van már, az ország minden tájáról vonzza ide nemcsak az üdülőket, hanem elsősorban a gyógyulást keresőket. A strand-vendéglő teraszán egyetlenegy fiatalembert találok, a többiek lubickolnak, sütkéreznek, kosárlabdáznak. Vele szemben foglalok helyet, szeretném tudni, honnan jött. — Nem beszélek az önök nyelvén, sajnos... — mondja csehül. — Pedig van egy magyar barátom, az ő révén kerültem ide. A szüleinél lakom Komáromban, akik jó néhány esztendőt töl töttek Észak-Csehországban. — Prágai? — kérdezem. Bólint. Akkor magának biztosan szerénynek tűnik a mi kis fürdőtelepünk. — Nem, dehogy, ellenkezőleg. Engem minden vonz, ami új. De persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Egy kis baj von az ízületeimmel. Még diákkoromban beszereztem egy kis reumát, akkoriban sokat jártam táborozni. S tudja, a táborban alvás . . . Érzem, nagyon jót tesz az itteni víz, amiről különben már régebben is hallottam. Jövőre ismét eljövök. — Tehát tetszik, jól érzi magát? — Hát mit mondjak . .. Látom rajta, az az embertípus, aki szívesebben beszél magától, ha nem kérdezik. Hallgatok hát, elnézem szőke arcát, nyílt szemét, mely elnéz valahová Ujjaival kissé idegesen, halkan dobol „ÁLMODNI A VALÖSÄG PÁRNÁJÁN" Dr. Hortobágyi Tibor professzorral, a neves magyarországi hidrobiológussal szülőfalujában, Diószegen (Sládkovicovo) találkoztam. A beszélgetés folyamán sok mindenről szó esett, és nemcsak az asztalon, s én szeretném számon kérni a helyet, ahová elnéz, csakúgy, mint félbemaradt mondatát, de már folytatja is: — Aligha adhatok tárgyilagos választ, elfogult vagyok.. . Nekem itt minden szép és minden jó. Elfogult? Hm . . . Kiderül, hogy az elfogultságának Icu az oka. Icu magyar kislány, akinek a szeme jobban ragyog, mint a nap a csallóközi róna fölött s szakasztott olyan, mint a fiú imádott édesanyja, aki Franciaországból szakadt ide. Csak az Icu név volt idegen, furcsa neki. Nem is így szólítja, hanem Helénnek, sőt... Pat sem Pat többé a számára, hanem Helén szigete, így nevezte el. — Helén szigete ... — mormogja álmodozón. — Meg fogom írni . . . — Tessék? — kérdezem meglepetten. Fiatal ismerősöm, mint a tetten ért bűnös, egy pillanatra elhallgat, majd folytatja: — Nem fejeztem be a gépészmérnökit, verseket írok, apám nagy bánatára, egy prágai lap szerkesztője vagyok. De, hogy visszatérjek a fürdőhöz, amivel beszélgetésünk kezdődött, hát mondhatom, ha nekünk lenne egy ilyen Patunk, bizony egy-két éven belül európai színvonalú fürdővé építenénk ki. Rengeteg a vendég, még több az érdeklődők, jelentkezők száma, s ezeknek csak elenyésző hányadát tudják elhelyezni. Kár, mert kifizetődnék. Hamar visszatérülne a beruházás. Ezzel bizony egyet kell értenem. Közben a velem jött fényképészre bosszankodom, szeretném, ha hálás riportalanyomat lencsevégre kapná, de eltűnt mellőlem, ki tudja, hová, ebben a pillanatban talán valamelyik tündért fényképezi, ahogy a termálvíz gyöngyeiből kibukkan. Brünni, pőstyéni, bratislavai vendégekkel beszélgetek. Évenként látogatják a fürdőt. Érzik a víz kiváló gyógyhatásút, hisz ezért térnek vissza nyaranként, de azt is hozzáteszik: mindig abban a reményben, hogy a következő nyálon szakmai kérdésekről természetesen, ezért őszintén sajnálom, hogy az alábbiakban csupán a töredékét adnatom közre mindazon gondolatoknak, amelyeket Hortobágyi professzor — olykor talán rögtönözve, de mindig a lényegre összpontosítva — megfogalmazott. X X x — Professzor úr, ön Diószegen született 1912-ben . . . — 1912. március 15-én, pontosan kilenc órakor reggel, éppen kicsöngettek. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert apám, aki tanító volt a faluban, később elmesélte milyen örömet szereztem én a nebulóknak azzal, hogy tanítás közben kívánkoztam a világra, s így a gyerekhad jóval hamarabb mehetett haza. — Hogyan él emlékezetében gyermekkorának Diószegje? — Ahhoz képest, hogy csak hétéves koromig laktam a faluban, elég jól emlékszem számtalan kis történetre, bár ez részben apám érdeme is, hiszen gyakran mesélt nekünk gyerekeknek később, amikor a történelem vihara más tájakra sodort bennünket arról a vidékről, ahol élete nagy részét töltötte, s ahol továbbra is élt a kiterjedt rokonság legtöbb tagja. Amikor Diószegre látogatok, úgy érzem: nemcsak haza jövök, hanem egy kicsit a gyermekkoromba is vissza, térek. — Hogyan lett biológus? — Ha szabad így mondanom: egy kicsit körülményesen. Kezdetben muzsikus, zongorista vagy zeneszerző akartam lenni. Szerencsére nem lettem az, bár a zene szeretete változatlanul él bennem. Ma is szívesen ülök a zongorához, s ha társaság jön össze nálam, a közös éneklés nem maradhat el, Egyébként abban az időben valóban komolyan foglalkoztatott a terv, hogy zenész leszek. Nekünk otthon nem volt zongoránk, miből is lett volna, s így én kénytelen voltam egy kis csalafintasággal segíteni magamon: olyan lányoknak udvarolgattam, akik zongorázni is tanultak. A széptevésért cserébe annyit zongorázhattam, amennyit csak akartam. Csak az jelentett veszélyt, hogy egyik-másik mama már a leendő vejét látta bennem . . . Aztán, kissé apám hatására is, matematika-fizika szakos tanár lettem. Ebben a minőségemben nem sok vizet zavartam, mert hamarosan beiratkoztam a szegedi egyetemre, biológus-hallgatónak. Nem kis szerepe 12
