A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-24 / 51. szám

Szerettem eljárni a fosztóba, menni nagyanyám után a ropogós Havon, legtöbbször csak a szomszéd házak valamelyikéig. Az utolsó ilyen emlékem talán tizenkét esztendős koromból való. Nagykendőbe bugyolálva, anyám lánykori csizmájába már belenőve — mentem a fekete öregasszonyok után a fehérlő, havas éjszakában s már jóelöre szorongva, de mégis kíváncsian. A mesékre, a történetekre, a titokzatos világokra kiváncsion — mert mindig ezekről folyt a mese. S én szóról-szóra elhittem valamennyit, de még mennyire elhittem. Ezért voltak igazi mesék a fosztóasszonyok történetei. Ha utólag visszaidézem őket, különleges vonást fedezek fel bennük. Mindegyik mese hőse élt valamikor, de egyik sem a szomszéd faluban, egyik sem az Óperenciás tengeren túl, hanem mindegyik ott élt valamikor abban a fcluban, ahol én hallottam róluk, ahol éppen meséltek felőlük. De kortárs mesehősökről is tudok. Egy titokzatos, furcsa öregasszonyról, akit boszorkánynak mondtak s talán még tisztelték is érte, pontosabban tisztelettel féltek tőle. Magányos asszony volt, első világháborús hadiözvegy, kinek urát a lakodalom

másnapján vitték el a háborúra. Olyannyira a nászéjszaka előtt, hogy még gyerekük se volt. Ez a hajdanvolt fiatalasszony pedig búskomor lett és magányos, még a templomba sem ment többé. Keserve volt, de senkinek nem panaszkodott, így aztán a nyilvánvaló fájdalom titokká lett a kíváncsi emberek szemében. A titok magyarázatai pedig lassan megszülettek bennük.