A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-24 / 51. szám
Ezekből lettek a boszorkánylegendák, ebből fadat a tiszteletteljes félelem, amely megillette ezt az asszonyt a faluban. Mesélték, hogy hogyan, hogyan nem, de egyszer ez az assszony is elment egy házhoz tollat fosztani. Körülülték az asztalt, kirakták a tollat, meg is fosztották, de azon az estén, abban a házban egyetlen történet sem hangzott el, talán még csendszakasztó félmondat is alig. A boszorkánynak mondott asszony mindenkit megnémitott az ő ' varázserejével. Vajon tudta, tudhatta-e az asszony, hogy valóban ő némitotta el a többieket? — persze akaratlan. Szerettem volna ott lenni,a sarokból, egy kisszékről kilesni, hogyan feszengenék a többiek, hogyan szótalankodnak, menynyire idegesen tépik, szinte szaggatják a tollat, mely ha nem volna az asztalon, talán a körmüket rágnák az asszonyok, tépnék, gyűrögetnék kötényük csücskeit. Vajon tudhatták-e maguk is saját szótalanságuk, okát. Azt, hogy jelenlevőkről a fosztoban nem lehetett beszélni, mert a fosztoban csak boszorkányokról, igaznak möndott furcsa történetekről volt szó. Hát hogyan is szólhattak volna, ha ott ült köztük a „boszorkány"? 1 így született meg egy újabb boszorkánymese, melyben a boszorkány egy teljes éjszakra némitotta el a fosztoban asszonytársait. \ Akkor még persze nemi volt televízió. Azaz hogy volt, a faluban összesen két készülék. S a két anténás házhoz székestől, seregestől kezdtek járni az em- 0 berek. S alig telt el valamennyi idő, a téli estéken összeverődött falusi társaságok már egyszercsak másról kezdtek beszélni, mint amiről ip fonóban, fosztoban évszázadokig vált szokás forgatni a szót. Lassan már az ENSZ főtitkárának nevét is megtanulta a fél falu. Akkor Hammarksjöldnek\ hívták a főtitkárt. Valamit tehát megváltozott, valami átalakult. Persze azóta az emberek többet is megtanultak, mint a tévébemondók és színészek neveit s jó, hogy megtanul-, ták. Azóta senki sem megy egyí másik házhoz tévét nézni, mert az otthon is van. S mert otthon is van, beszélgetni sem nagyon mennek át a szomszédba, a rokonokhoz, mert a tévé lecö*ekeli őket maga elé, olyannyira, hogy i még a családtagok között is igen szűkösen forog a szó, mert ugy-e, ha valaki be‘szél, nem hallani, mit mond a készülékben Colombo hadnagy. Hát így van. Nemcsak a tévét okolom persze. S nemcsak búslakodom a megváltozott dolgok felett, ugyan dehogy! Persze, hogy nemcsak a televízió a bűnös, riem is vesztegetek rá több szót, mert ibég félreértenék. Az utolsó nemzedékhez tartozom, aki még tanúja volt a fosztok igazi hangulatának, aki még hallott ott mesét, eresztett riadt verebet a tolikupacba s ezt a verebet valamelyik ház zsúpfedelében fogta. Ma már szerencsére keresve Sem találna az ember zsupfedeles házat s ez az eredmény szinte kifejezhetetlbn. Mint ahogy keresve sem találna rrjár igazi fosztót, igazi hangulattal, igázi mesélöket, igazi mesét. Ezt viszont veszteségnek kell elkönyvelni, persze csak addig, míg az új, a megváltozott életforma nem teremt valamilyen új fórumot, valami öntörvényűén létrejött intézményt, ahol a falusi emberek, de a városiak is — összejönnek, leülnek, beszélgetnek. Életünkből hiányzik a társalgás s sajnos ezt a kocsmák nem tudják pótolni. Egyelőre pedig a kultúr-! házak sem. Márpedig kimondhatatlan szükség van arra, hogy a régi rossz világ igencsak kevés jó vonatkozásából ne csak a hagyományőrzés programjának szellemében mentsünk át valamit, de teremtsük meg a saját, új világunk újfajta közösségeit s e közösségek igazi kohézióját. Mert nem a boszorkánymeséket, nem a valószínűtlen történeteket hiányolom, hiszen azokat a huszadik század anélkül is produkált, kitalálni nem szükséges őket. Helyettük kéne inkább valami, hogy ha néhány ember összejön, tudjon nyugodtan, embert és lelket nemesitően beszélgetni, cserélni a gondolatot. Mert hiszen a feltételek sosem voltak jobbak, ideálisabbak. Sokat voltam már fiatalok között, sokat tapasztaltam már azt a tényt, hogy beszélgetéseik témái rendkívül szegények, korlátozott s nyilván nyelvük, szókincsük is ennek összefüggéseiben olyan, amilyen. Az autósélet, a szerzési ösztön, a kocsmai verekedés, a krimi. Bizony gyakori témák. Bevallom, sarkalatositok s tudom, ha csak erről szólok s nem ejtek szót a megnyugtató jelenségekről is, akkor azt a látszatot kelthetem, hogy túlzók, félszemmel nézem a dolgokat. Tudom, vigasztalnom is van magam mivel, de erre most hadd ne térjek ki. A fosztóról kezdtem írni s szinte szándéktalanul ide kanyarodtam. Mintha nem is én tehetnék róla. De végezetül hadd térjek vissza ismét a fosztóhoz. Szándékosan. A múltkor ismét megfordultam egy falusi házban, ahol néhány asszony tollat fosztott. Nem este volt. Borongás, szürke délelőtt. Jó ismerősök voltak, leültem közéjük s igyekeztem keveset szólni, hogy őket hallhassam. A gyerekekről, az unokákról, a szomszédokról pergett a szó. Nem mese volt. Egyetlen kitalált mondat, egyetlen képzelet, csakis valós dolgok. Kinek milyen az autója, a háza, a bútora, ki ménnyit adott érte, hogyan szerezte stb. Egyetlen szó se arról, mi volt, hogyan volt, milyen nehéz volt hajdanán, a régi világban. A múlt és jelen összehasonlításának egyetlen nyomát sem láttam. Mert ha látom, akkor legalább vigasztal a nyilvánvaló- összefüggés, hogy az emberek, akik között ültem a rossz múlttal vetik össze saját jelenüket, jólétüket s ezért becsülik, értékelik. De nem. A saját jólét manapság a szomszédéval vetendő össze elsősorban. S mert e tapasztalat birtokával sem örülnöm, sem szólnom nem volt kedvem, ültem az asszonyok között, s hallgattam, amennyit csak lehetett. Húsz esztendővel ezelőtt is ültem köztük. Anyám csizmájában, nagyanyám nagykendőjébe bugyolálva mentem közéjük akkor. Most autóval. Látták a kocsit, de azért csak megkérdezték, van-e autóm? Zavartan azt hazudtam nekik: nincs. Bolondozol — mondták az asszonyok, aztán belegyömöszölték a tollat egy fóliazsákba, és belegyömöszölték vele a kedvem is, meg az ábrándomat, hogy jót beszélgetek velük. Mindez egy falusi konyhában történt, ahol néhány asszony ülte körül a tollal megrakott asztalt s a sarokban egy tévékészülék délelőtti matinét sugározott. Fekete-fehér készülék a konyhában, a szobában pedig egy színes. Mostanában vették. Aztán elbúcsúztam az asszonyoktól s a búcsúzáskor még egyszer zavarba jöttem. Nem tudtam, hogyan köszönjek neki. Dicsértessékkel talán, mint gyerekkoromban? Ez valahogy nem jött ki a számon. Vagy köszönjek nekik kezitcsókolommal, ahogy még soha? Ez sem akart kiférni rajta. KESZELI FERENC M. VODÉRA felvétele A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN A 175/77-ES SZÁMÚ ÜGY... J. K. harminckét éves géplakatos perének iratcsomóját az ügyben illetékes járásbíróságon a 35 Ne 175 77-es iktatószám alatt tartják nyilván. Az ősszel megtartott tárgyaláson az ügyész azzal vádolta őt, hogy elhanyagolta gyermekeinek nevelését, felelőtlenül elhagyta családját és másfél évig jobbára élősködő életmódot folytatva csatangolt szerte az országban, miközben egyetlen koronával sem járult hoí'.xá kiskorú gyerekeinek eltartásinevelési költségeihez. ... a vádlottat a bíróság az ellene emelt vád minden pontjában bűnösnek taláilta és ezért huszonnégy havi feltéted nélküli szabadságvesztésre, három kiskorú gyermeke eltartási költségeivel kapcsolatos adósság törlesztésére és kötelező alkoholéi vonó-kezelésre ítéli; szabadlábra helyezése után pedig további másfél évre hatósági felügyelet edá helyezi... A tanácsvezető bíró hanglejtése rutinosnak, kifejezéstelennek tűnt. J. K. lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel, közömbösen hallgatta! végig az ítéletet. Arcáról a legkisebb részvét vagy megbánás jelét sem lehetett leolvasni, most is úgy tett — akárcsak az egész tárgyalás során — mintha semmi köze sem lenne az egész ügyhöz; mintha az ő estében most egészen más dolgok jártak volna. . . A tárgyalóterem üres volt, csupán a legfélireesőbb sarokban ült egy sápadt, törődött arcú, sovány asszony. Szemlátomást feszengett, zavarban volt,.úgy tűnt mintha szégyellné, hogy férjének ügye egészen ide, a bíróságra került... Nem, ezt még legelkesered'ettebb pillanataiban sem akarta. Amikor először fordult tanácsért a gyámügyi hivatalhoz, ‘aibban bízott, hogy férje legföljebb komol;y dorgálást kap, hogy ráijesztenek egy kicsit és megpróbálják őt jobb belátásra bírni; de bírósági tárgyalásra talán még csak álmában sem gondolt... Most azonban már nincs visszaút. Igaz, ez a két esztendő most gondtalanul fog eltelni, ám huszonnégy hónap gyorsan lepereg s akkor újra reb teghet majd Jóska előtt, mert az ő férjét bizony nem olyan fából faragták, aki megtorlatlanul hagyná az ilyesmit ... Anna számára már házasságuk első heteiben nyilvánvalóvá vált, hogy ki az úr a h ázban. Nemigen próbált ellenszegülni Jóska akaratának — egyrészt nem akart veszekedést provokálni, másrészt a természete sem volt ilyen. Legföljeblb olyankor szólt, ha már nagyon betelni látszott a pohár, akkor is csupán eg'y-két szóval, halkan, félénken mondta el véleményét. De ezt is egyből megbánta, mert Jóska fennhangon, kíméletlenül rárivallt: — Ebben a házban az én szavam mérvadó! Éjfélkor vagy hajnalban egyaránt! örülj, hogy feleségül vettelek, különben talán halálodig aggszűz, vénlány maradsz ... Ha nem tetszik valami, tessék, ott az ajtó és fel is út, le is út... Anna ezért úgy határozott, hogy nem fog szólni semmiért, bele törődik a sorsba és inkább az ábrándjainak él. Mert szilárdan bízott abban, hogy Jóska — majd ha gyerekeik lesznek — megváltozik. Példás rendben, tisztaságban tartotta másfél szobás lakásukat és mindennap friss étellel várta Jóskát. Gondolta, néha elmehetnének moziba, egyszer-egyszer pedig színházba is. Mindez ellenben pusztán ábránd maradt: Jóska egyre gyekrabban járt haza italtól fénylő szemmel, bizonytalan léptekkel. Sohasem ízlett neki az asztalra kerülő étel, előfordult, hogy tányérostul a padlóra borította az egészet, közben a legkíméletlenebb szitkokkal illette feleségét. Anna ilyenkor magába fojtotta a sírást, nem ellenkezett, nem izgatta föl magát, mert szíve alatt ott hordta már első gyermeküket. Azt remélte, fiú lesz a csöppség és Jóska büszke lesz a legénykére, végre a családjának él majd és az ő lakásukba is békesség, szeretet költözik ... És akkor talán őt is újra Annának szólítja majd, nem úgy ahogy most, pusztán asszonynak vagy fakezűnek, görcsnek. Első gyerekük kislány volt, egy évvel később újra lány s csak harmadszorra sikerült fiút szülnie. Anna sohasem bajlódott súlyfölösleggel, most azonban valóban önmaga árnyékának tűnt. Egyedül kellett elvégeznie a háztartás és a gyereknevelés minden feladatát, Jóskától a legcsekélyebb segítséget sem kapta. Ráadásul mindhárom gyerek beteges volt, így még csak gondolni sem tudott arra, hogy ő is újra munkaviszonyba álljon. Pedig még egy fizetés nagyon elkellett volna a családban, mert Jóska minden pénzt eliszik, hiába kér tőle néhány koronát gyümölcsre, csokoládéra a gyerekek számára ... A szomszédasszony azt tanácsolta, menjen el a nemzeti bizottságra, tegyen panaszt, kérje a közbenjárásukat. Este meg is mondta Jóskának: vagy megváltozik, vagypedig — a gyerekek érdekében — kénytelen lesz ilyen megoldáshoz folyamodni. Még be sem fejezte az utolsó mondatot, máris égette az arcát Jóska tenyerének ütése. Aztán a vállát, a mellét, a derekát s újra az arcát érték az ütések. Reggelre csupa kékfoltos véraláfutás volt a teste ... Anna megriadt, nem mert elmenni a nemzeti bizottságra s minden a régiben maradt. A csalóka remény is, hogy férje egyszer talán megváltozik ... Jóska azon az emlékezetes estén is ittasan jött haza, de annyira azért nem volt részeg, hogy szó nélkül egyenesen az ágyra dőljön. Törni-zúzni sem volt kedve, csupán erélyesen maga elé parancsolta Annát. — Ide figyelj, asszony — mondta akadozó nyelvvel — elegem van ebből az életből! Annát az izgalomtól elöntötte a forróság: végre nálunk is rendes kerékvágásba lendül minden, helyre billen a családi élet, esténként beszélgetni fognak, néha elmennek sétálni... — Mondom, elegem van ebből az életből — hallotta férje hangját —, elegem van ebből a városból, a műhelyből, elegem van belőletek is.... Nem akartam szó nélkül lelépni, de vedd tudomásul, hogy itthagylak benneteket... Jóska fújt egyet, aztán föltépte a szekrényajtót, a táskájába néhány inget, nadrágot, trikót dobott és máris ott állt az ajtóban. — Hát a gyerekekkel mi lesz, őket sem sajnálod? — kérdezte Anna, amikor féllábbal már a folyosón volt. — Te vagy az anyjuk, törődj velük! Ha lesz valami pénzem, küldök! Másfél év telt el úgy, hogy Jóska egyetlen fillért sem küldött. Anna szánalmas helyzetben volt, már a rokonoktól is kért kölcsönt. A szomszédok újra csak az tanácsolták: forduljon a gyámügyi hivatalhoz, kérje a segítségüket. Félszegen, mentegetődzve lépte át a nemzeti bizottság illetékes irodájának ajtaját, bocsánatot kért, hogy másfél éve eltűnt férje, illetve a gyerekek ügyében... A gyámügyi dolgozó biztatta: a rendőrséggel együttműködve felkutatják Jóska hollétét és addig is, amijg tőle kapja majd a tartásdíjat, a nemzeti bizottság rendszeres segélylyel támogatja majd az apa nélkül maradi1: családot. Csak nehezen, hosszas keresés, országos körözés után bukkantak rá Jóskára. .Mindenütt csak alkalmi munkát vállalt, amit keresett, azt az utolsó fillérig elitta. Kopott ruhában járó, olykor éhes gyerekei az eszébe sem jutottak. .. — A Köztársaság nevében! A vádlottat a bíróság 24 havi feltétel nélküli szabadságveszt ésre ítéli... — hallotta Anna a tárgyalóterem sarkában ülve a bírói döntést. Két békés, nyugodt év vár most rá és a gyerekekre. A nemzeti bizottság óvodát, bölcsödét biztosított, ö is újra munkaviszonyba léphet és Jóskától is rendszeresen megkapja majd a tartásdíjat . .. Tulajdonképpen királyi életük lesz ... de mi lesz majd két év múlva, ha Jóskát szabadlábra helyezik?. .. Dehát nem tehetett másként, élniük is kellett valamiből és karácsonyra venni is akart valamit az apa nélkül maradt gyerekeknek ... (bmp) EMBERI SORSAK 17
