A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-24 / 51. szám

• • • Mits Kláráról lesz szó. A CSEMADOK KB ideiglenes zenei referenséről, a bratislavai Zeneművészeti Főiskola volt növendékéről, a ki­váló hangú énekesnőről. Régóta ismerem, de legtöbbször csak futólag találkoztam vele. Ipolyságon (Sahy), mert oda való. Komárom­ban, mert versmondó volt az első országos magyar szavalóversenyen. Szavalt, rajongott az irodalomért. A Vass Ottó vezette József Attila Irodalmi Színpadnak már általános iskolás korában tagja volt. Érettségi után mégis ve­gyészmérnökire jelentkezett. Figyelmes, fogé­kony hallgatója lett a komoly témájú természet­­tudományi előadásoknak, értője és megfejtője a bonyolult vegyi képleteknek, matematikai műveleteknek. Amit azonban nem értett: miért tüzesítették lelkét kedves, otthon tanult dalok az internátusi vagy tanulószoba csendességé­ben, magányos duna-parti sétákon, színházból, moziból jövet, tavaszi estén, nyári délutánon, őszi esősuhogásban, kemény telek hóviharai­ban? Hamar rájött, hogy gyermekkori emlékek forrósították a lelkét. Az apját kenyérkovácsnak hívták Ipolybalo­­gon. Mert nappal kovács volt, éjszaka meg pék. Nappal ráfot húzott, patkóit, pengette az üllőt. Éjszaka kenyeret sütött. Az üllő dallamos hangjára és éjszakai kenyérsütésekre emléke­zett Klári, amikor felforrósodott a lelke? Vagy az anyja szépen csengő hangjára? Főzés, mosás, takarítás közben mindig dalolt. Mate­matikát, kémiát tanult, de a tanulószoba és az előadóterem egyre gyakrabban telt meg az anyja zengő, tiszta csengésű hangjával. Meg a zenéhez is volt már korábban köze. Az ipoly­­sági zeneiskolában zongorázni tanult. Pedig a szülői házban akkor még nem volt olyan hangszer. Az asztalon gyakorolt. Harmadikos korában kapott zongorát. Éneklésének is Ipoly­ságon kezdődött a története. A nagy csallóközi árvíz esztendejében. A CSEMADOK ipolysági helyi szervezete esztrádműsort szervezett az árvízkárosultak megsegítésére. Rozsnyó József, a szervezet egyik aktív kultúrmunkása őt is meghívta énekelni. Klári elfogadta a meghívást. Sikert aratott. S akkor volt, hogy apja felfedez­te valamelyik szlovákiai magyar lapban a CSEMADOK KB felhívását az első országos népdal- és táncdal-versenyre. Azt mondta ne­ki: „Jelentkezz! Hátha megnyerjük a nagydíjat, a kéthetes romániai utazást!" — Mivel Lévára, a járási döntőre saját költségen kellett utaz­nia, még hozzátette: „Az anyagiakat természe­tesen vállalom!" — S a kezébe nyomott har­minc koronát. Azzal tért haza: „Ne félj, apu, meglesz a nagydíj, első lettem!” Dunaszerda­­helyen viszont alig jutott tovább az országos döntőbe. Nem a legmegfelelőbb cjalokkal sze­repelt, s a zenekarral sem találta meg az össz­hangot. Szomorúan, lógó orral vette tudomásul a „kudarcot". Az apja nem szólt semmit, az anyja sem, amikor kijelentette, hogy nem megy az országos döntőre. Rozsnyó József hajlíthatatlan volt Mi az, hogy nem megy? Három tábla cso­koládéba fogad, hogy győzni fog. Igaza lett. Az apja harminckoronás „befektetése" busásan megtérült a kéthetes romániai úttal. Mindez érettségi előtt történt, amikor az éneklésben még nem látott jövőt, amikor úgy gondolta: a vegyészmérnöki diploma megszerzésével be­fejeződik számára az éneklés, hangjától majd csak otthon zeng a ház, mint az anyjáétól. Fogadkozásaiból azonban nem lett semmi. 1970-ben ismét benevezett a „Tavaszi szél vizet áraszt" országos népdalversenybe. Vegyész­mérnök-hallgatóként. A szólóénekesek között ő bizonyult a legjobbnak. Meghívást kap Keszthelyre, a „Röpülj páva" gálaestjére. A Hont vidéki népdalokkal ott is sikert arat. És még más is történik. Próba közben bemegy hozzá Béres Ferenc, és azt mondja neki: „Tanulj éne­kelni, kis|ány! Neked van itt a legszebb han­god ..." — Felkavarta lelkét a buzdító szó. Gondolkozott. Sok-sok kétség, gyötrődés után aztán egy tavaszi napon kopogtatott a Zene­­művészeti Főiskola dékáni hivatalának ajtaján. „Mits Klára vagyok. Vegyészmérnök-hallgató. Legyenek szívesek, hallgassanak meg, érdé-A KENYÉRKOVÁCS LÁNYA mes-e énekelnem?" — Derültek rajta. Azon az ajtón ugyanis csak ismertebb énekesek mertek kopogtatni. Bejött egy idős bácsi, és azt mondta: „No jöjjön velem, én meghallgatom!" Imrich Godin docens, a főiskola egyik neves énektanára bevezette az egyik terembe, ahol zongora is volt, és skáláztatta. Nem nagyon ment neki. Mikor már a sírás kerülgette, a ta­nár úr megkérdezte: „Mondd, lányom, mit szoktál te énekelni?" — Ügy vallotta be, hogy potyogott a könnye: „Népdalt, magyar nép­dalt." — „Hát akkor énekelj magyar népdalt" — bátorította Imrich Godin. Énekelte szépen, lenyűgözően, s a feszültség gyorsan feloldó­dott. Konzervatóriumba kapott ajánlást! Hat év! Nem vállalta, pedig még csak húszéves volt. A professzor végül azt mondta: „Tanulj egy évig énekelni, aztán jelentkezz főiskolára! Ismersz valami énektanárt?" — kérdezte még. Nem ismert. A professzor felírta a címét, hogy majd beajánlja valakinek. Klári azt hitte, hogy elegáns, kedves elutasításban volt része. Már­­már el is felejtette, hogy a Zeneművészeti Fő­iskolán járt, amikor levelet kapott dr. Ljuba Makovickától, az ismert főiskolai énektanártól. Közölte vele, hogy Godin docens kérésére fog­lalkozik vele. Eldőlt minden. Héthónapi fel­készülés után, 1971 őszén már a Zeneművészeti Főiskola rendes hallgatója volt. Nem okozott neki különösebb gondot a ko­moly zene. A klasszikus muzsika iránti von­zalma már az ipolysági zeneiskolában kiala­kult. Már akkor képes volt végighallgatni le­mezről Beethoven Fidélióját. Jó tanárai voltak. A Zeneművészeti Főiskolán hasznát is vette mindannak, amit megtanult. Szabad belépőt kapott operaházi előadásokra, hangversenyek­re. Rajongója lett a komoly zenének, az operá­nak. Magyar létére erőpróbát jelentett számára a főiskola. Különösen hangtechnikai szempont­ból. A magyar magánhangzókat másképp és máshol képezik, mint a szlovákok. Az sem vált előnyére, hogy évfolyamtársai zömmel konzer­vatóriumból jöttek. Ö vegyészetiről. Ennek ellenére, mintha újra bebizonyosodott volna, hogy matematika és zene bizonyos értelemben rokon területek, gyorsan megtanulta az elméle­tet, a színpadi mozgást, beszédet és a szerep­átélést. Másodéves volt, amikor vizsgadarab­ban, Lortzing Fegyverkovácsában szerepet ka­pott. Egy öreg vénkisasszony nevelőnőt alakí­tott. Nemcsak énekelnie kellett a darabban. Szöveget mondania is. Akkor hangzottak el olyan vélemények róla, hogy született színész­nő. Boldog volt, hogy átkerült a zeneművésze­tire. A vegyészeti már csak mint rossz álom élt az emlékezetében. A gimnáziumban latint tanult. A főiskolán az olasz nyelvet választotta. Ennek köszönhette, hogy harmadéves korában eljutott a Nyári Zenei Egyeteméről világszerte ismert olasz­­országi Sienába. A főiskola javaslatára az Oktatásügyi Minisztérium küldte ki ösztöndíja­saként az etruszk eredetű városba. Egy egész hónapra. Olaszul még csak keveset tudott. így amikor megérkezett állomáshelyére, mosolyog­va, kedvesen arra kérte a sienaiakat, hogy legyenek rá tekintettel, és beszéljenek lassan. A következő évben ismét Sienába ment. Sienai ösztöndíjjal. Neves római tanár előadásait hall­gatta. 1976-ban végezte el a Zeneművészeti Főiskolát, s ősszel újra Olaszországba utazott. Tanárai javaslatára megint az Oktatásügyi Minisztérium ösztöndíjasaként. Nyolc és fél hó­napig látogatta a palermói Nagyszínház mű­vésztovábbképző tanfolyamát. Gina Cignának, a híres operaénekesnőnek volt a tanítványa. Palermói hónapok? Szorgalmasan tanult és sokat gondolkozott. A legtöbbször azon, hogy a főiskolán drámai szopránnak tartották. Paler­­móban meg lírai szopránnak. Mi is tulajdon­képpen? Maga sem tud rá egyértelműen vála­szolni. Énekes egyéniségéhez a romantikus zene (elsősorban az olasz) áll a legközelebb. Közben főzött, háztartási munkát végzett. És ismerkedett az emberekkel. Mulattak rajta, amikor horgolt. Mert másképp tartotta a tűt, mint az olasz nők. Ö is nevetett a palermói kollégákon, akiknek egyszer gulyást főzött. Amúgy jó magyarosan. Három napig nyögték a paprikát. Nem tételezték fel róla, hogy ka­pálni is tud. Egy olaszországi körút során ver­senyre hívott ki olasz parasztokat. És győzött. Soroljuk az élményeit tovább? Egyik összejöve­telen megtudták, hogy énekesnő és magyar. Lehár-lemezeket tettek fel a gramofonra, és ne­ki magyarul kellett énekelnie az operettdalo­kat. A másikon spanyol flamingót táncolt hat férfi társaságában. Azt sem felejti el, míg él, hogy görög barátait képtelen volt megtanítani a csárdásra. Felemelő, világra ablakot nyitó volt számára a Palérmóban eltöltött idő. És tanulságos. Sie­­nából, Palermóból és Rómából látni Ipolyságot, a szülői házat, amelyben még mindig zeng az édesanyja hangja, rendkívüli élmény! Édes­anyja őt, a családot, a rokonságot örvendezteti meg a szép hangjával, neki egy nagyobb csa­ládot, a nagyközönséget kell megörvendeztet­nie művészetével. Ez az a nagy dolog, amire feltette az életét. Amiért elmélyülten gyakorol, tanul ma is. Ugyanazzal az énektanárnővel. Vágya, álma a színház, a szereplés. Felvételi kérelemmel fordult a bratislavai Nemzeti Szín­házhoz, és most izgalommal várja a választ. Közben dolgozik. Járja a vidéket, a falvakat és a kisvárosokat. Tanít, tanácsokat osztogat. Pártfogolja a vidék tehetséges énekeseit. Mert hiszen ő is „lentről" indult, s ma sem tagadja,, hogy a kenyérkovács lánya. MACS JÓZSEF PRANDL SÁNDOR felvétele 14

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents