A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-24 / 51. szám
o BORSAI M. PÉTER Otthon, gyerekkorom egyik legkedveltebb szórakozása a nagyszobában álló zongora volt. Nemcsak a boci-boci tarkát és más egyszerű dallamokat pötyögtettem előszeretettel billentyűin, hanem úgy nyolc-kilenc éves koromban — persze titokban, hogy az otthoniak közül meg ne lássa senki — föl-fölnyitottam barna fedelét s tátott szájjal bámultam a húrokat rezgésbe hozó apró kalapácsok sokaságát... Aztán óvatosan meg-megérintettem egy-egy húrt, áhítattal magamba szívtam a száraz fa, a kalapácsok és a billentyűk közé telepedett por sajátos illatát; csodálattal figyeltem a billenytűütésre fölcsendülő hangok varázslatos születését. . . Valóban, gondolt-e már a kedves olvasó is arra: vajon miként születik a dallam, hogyan és mikor születhetett a zene? Nos, hadd próbáljunk erre választ találni I Őseink közül valaki talán éppen abban a pillanatban figyelt föl a hang dallamára, amikor vadászat közben egy hirtelen mozdulattal elengedve a pattanásig feszült íj húrját; amikor belefújt egy véletlenül talált tengeri kagylóba vagy a vízparti nádasban szakított nádszárak egyikébe — és hangot hallott. . . Talán így született az első dallam, hiszen az íjhoz, kagylóhoz hasonló, addig csupán közhasznú eszközökként használt tárgyak már „muzsikát" is szolgáltattak. De mindez még az ősközösségi társadalom korszakában, avagy a még korábbi időkben történt... És hogy miért születhetett ebből zene? Valószínűleg azért, mert az ősembernek és az utódainak is tetszett a dallam, mert a munkadalok dúdolása közben valahogy gyorsabban, jobban, ütemesebben ment a munka. És eleink minél tökéletesebb zenét tudtak eljátszani kezdetleges hangszereiken, annál inkább foglalkoztatta őket a „muzsikálás" gondolata. Egyhamar rájöttek arra is, hogy minél rövidebb a hangforrásként használt húr vagy a síp gyanánt szolgáló nádszál, annál magasabb hangot ad ki magából. Az ember tulajdonképpen így jött rá arra, hogy egyetlen hangszerből akár több s mindig más hangot is elővarázsolhat... És így tanulta meg azt is, hogy ehhez lyukakat kell fúrnia a furulyába vagy más-más helyen kell hozzáérnie a feszülő húrhoz s akkor különböző hangokat kap ... Ezzel megszületett a zene, mely a múló évszázadok során az emberiség legegyetemesebb világnyelve lett, amivel minden gondolat és őszinte érzés kifejezhető. Zongorán vagy hegedűn, gordonkán vagy hárfán egyaránt. Esztendők, sőt, több mint két évtized múltán is újra gyerekkorom kandi kíváncsisága kerített hatalmába, amikor a minap Hradec Královéban hazánk egyetlen, a Jan Petrof által még a múlt század derekán, pontosan 1864-ben alapított zongoragyárában e népszerű hangszer készítőinek munkáját figyeltem. S mit tagadjam: akárcsak gyerekkoromban, most sem tudtam megállni, hogy egy-egy óvatlan pillanatban le ne üssek a készülő zongorák valamelyikén néhány billentyűt, meg ne érintsem ujjaimmal az apró kalapácsokat s kamaszos csodálattal bele ne hallgassak az „egyszerű zongorahang keletkezésébe . . . — Jan Petrof idejében mintegy százszázhúsz zongora _ készült itt évente, napjainkban kereken tizenegyezer nagy- és kiszongorát gyártunk egy esztendő alatt — mondja Jaromír Dolezal üzemigazgató. — A fokozott hazai és külföldi keresletet azonban így sem tudjuk ellátni, hiszen ennek akár a dupláját is értékesíteni tudnánk! A Petrofvédjegyű zongorák kiváló hírnevét bizonyítja, hogy öt világrész mintegy hetven országába szállítjuk őket. Természetesen, az egykor egyedi darabokként gyártott Petrof-zongorák ma már sorozatgyártással készülnek, ám ezt a precíz munkát csupán csekély mértékben lehet gépesíteni. A munka dandárja így napjainkban is még — a régi hagyományok szellemében — kézi erővel, óriási hozzáértéssel és gyakorlattal készül. S mindehhez még öröklött hivatásszeretet és szakértelem párosul. Vagy ahogy itt mondják: vérbeli, csalhatatlan „petrofi" szív... Példaként hadd említsem meg, hogy az üzem hangverseny zongorákat készítő részlegén olyan mesteremberrel is találkoztam, aki nemcsak hogy az édesapjától örökölte szakmáját, de tulajdonképpen neki is itt dolgozik az egész családja: a felesége, a fia és a menye is. Ügy látszik, az idős szaki még ezzel sem éri be, mert büszke mosollyal újságolja, hogy az unokájától is elvárja, hogy az üzem szakiparitanuló-iskolájába jelentkezzen !.. . Gondolom, aligha járok messze az igazságtól, ha azt mondom: a Petrofzongorák kiváló minőségének egyik titka éppen ez a nemzedékről nemzedékre öröklődő munka iránti szeretet és ügyesség. Minden egyes zongorába — készüljön belőlük bármennyi — egy-egy darabot a szívükből is beleadnak, ahogy ez a becsülettel végzett, derekas munkához illik. 12
