A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-24 / 51. szám

• • • Lapunk 1973. augusztus 30-i számában riport jelent meg Három a legény címmel a nádszegi (Trstice) hármasikrekről. Most újra elmentünk, hogy lássuk, mekkorát nőttek, hogyan, milyen környezetben nőnek. Négy és fél évvel ezelőtt az édesanya szülei nyújtottak otthont az ifjú házaspárnak. Oda. érkeztek az újszülöttek is. Mi is ott kopogtattunk először. A nagymama, Csánó Irén asszony nyit ajtót. Mellette kétévesforma kisfiú sündörög.

— Molnár Jánosékat keressük .. .

— Már nem itt laknak, azért tessék bejönni. Mindjárt jön a lányom, bevásárolni szaladt. Kora reggel én sietek hozzájuk, hogy segítsek felöltöztetni a három nagyobbat, mert Zsolt, János és Szabolcs már óvodába jár. Amíg a lányom elkíséri őket és bevásárol én vigyázok Csabára, a negyedik legényre.

— Nagyon siettem — lép be az ajtón az édesanya. — A boltban mondták, hogy bratislavai jelzésű autó áll a ház előtt. Megijedtem, hogy a férjemmel történt baj. Most volt beteg, féltem, kiújult a baja.

— Komoly betegsége volt a férjének?

— Igen, elég súlyos. Dagad a lábfeje. Ha dolgozik is, állandó orvosi felügyelet alatt áll. Kőműves a Prefmontánál. Panelházakat épít.

— Szeretném megvárni. Mikor érkezik haza?

— No akkor várhatnak! Vagy a hétvégén, vagy csak két hét múlva.

— Nehéz lehet így egyedül...

— Hát bizony. Olykor még félek is. Ha éjszakánként megzörgeti a szél az ablakot s én egyedül vagyok a négy kicsivel. Már szóba került, hogy itthon keres munkát, de egyenlőre lehetetlen. Egyrészt azért, mert a vállalattól is kaptunk kölcsönt a házépítéshez, másrészt azért mert itthon nem keresnek annyit. Nekünk pedig nagy szükségünk van a pénzre. Kénytelenek voltunk belevágni a házépítésbe, hiszen itt nem lehet sem állami sem szövetkezeti lakáshoz jutni. Márpedig tovább nem szoronghattunk abban az egy szobában édesanyáméknál.

— Mennyit keres a férje?

— Három és fél, négyezer korona körül. Éjszakai műszakot vállal, gyakran szombaton és vasárnap is dolgozik, hogy összejöjjön ennyi. Nem mondom szép summa. De gondoljuk csak meg, hogy hattagú családot kell eltartani belőle meg a kölcsönt is törleszteni. Eddig legalább kétszázezer korona fekszik a lakásban, és bútor csak az van, amit még a házasságkötéskor vettünk. Sokba kerülnek a gyerekek. Kabátot négyet, cipőt is négy párat, trikót, harisnyanadrágot, inget tizenkettőt kell egyszerre vennem. Sokszor csodálkoznak is az elárusítónők, hogy mennyit vásárolok.

S meséli gyermekeivel kapcsolatos gondjait, élményeit. Szeme csillog, örül a gyermeknevelés adta nagy feladatnak. Boldog velük. Büszke rájuk. Nem panaszkodik, hogy hetente két nap csak mos és vasal. Sem a varrógép mellett töltött éjszakákért — mert így olcsóbban kijön a nadrág — sem a sok-sok kötött holmi hátfájdító készítéséért. Mert ugye pulóverból, kardigánból ha csak egyet-egyet is csinál, az már összesen nyolc.

— De jöjjenek s nézzék meg a házunkat — invitál.

Az új utca első háza az övék. Kívülről még nem teljesen kész, de már lakható. Ami a fő: itt mindnyájan elférnek.

— Hogy sikerült ilyen rövid idő alatt házat építteni?

— Hát úgy, hogy a gyerekek megszületése előtt már volt egy kis megtakarított pénzünk. Ehhez jött némi örökség férjem elhalt szülei után, meg persze a kölcsönök. Még szerencse, hogy nagyobb részt csak az anyagért

Drága fiaim: Szabolcs, János és Zsolt

Míg mindezeket elmeséli, sorra nyitogatja a szobák ajtaját. Bizony jobbára üresek.

— A fürdőszoba berendezésére — nagy szívfájdalmamra — a gyerekek pénzét kellett felhasználnunk. Azt a kilencezer koronát, amit a születésükkor kaptunk.

A belső berendezésből még sok minden hiányzik. Azon csodálkozom, hogy fér el ilyen kevés szekrényben hátuk ruhája, fehérneműje. Meg is kérdezem Irénkétől, mit venne, ha véletlenül nagyobb összeget kapna.

— Ilyen véletlenek nincsenek. Azért, ha mégis, akkor fekhelyet vásárolnák a gyerekeknek. Az ikrek már alig férnek el a kiságyakban. Azután automata mosógépet, gyermekszoba-bútort, szőnyegeket, függönyöket, ebédlőberendezést. Hajaj! A házon is van igazítani való. De hagyjuk az álmodozást, az van, amit a férjem hoz haza. Amikor megszülettek az ikrek, olyan szép, ígéretekkel tele köszöntőket hallottam. Nem mondom, a helyi nemzeti bizottság soron kívül házhelyet, a Nőszövetség vásárlási utalványt adott, de azóta senki semmit. Maguk az elsők, akik újra eljöttek.

Molnárné panasza jogos. Nem arról van szó, hogy nincs mit enni a gyerekeknek. Ruházatuk sem különbözik óvodás kortársaikétól. Mégis úgy érzem, szükségük volna a társadalom segítségére. Tudom, másnak is van négy gyereke. De ezek sorban egymás után jöttek, s így a legtöbb holmit, ruhát,

cipőt, ha az egyik már kinőtte, hordhatja a másik. Azonkívül a nagyobbak segíthetnek az édesanyának a háztartási munkában, felügyelhetnek a kisebbekre, ha kell. Vagyis az édesanya munkába járhat, pénzt kereshet. Nem így Molnárné.

Mint ahogy Faragó Ilona anyakönyvvezető elmesélte, az ikrek születésekor a helyi nemzeti bizottság meghívta Molnár János munkaadójának szakszervezeti bizottságát, hogy jöjjenek el a névadóra és — amint az ilyenkor szokásos — valamilyen ajándékkal

kedveskedjenek a szülőknek. Ott azonban az volt valakinek, vagy valakiknek a véleménye, hogy hármasikrek születése még nem ok az ajándékozásra, külön támogatásra és — nem jöttek el á névadóra. Magatartásuk mindenképpen helytelen.

Az édesanya munkahelye, a TESLA dunaszerdahelyi üzeme. A szülést követő napokban ők is büszkék voltak elismerten jó munkásnőjük „kiváló" teljesítményére. A névadón kis ajándékkal lepték meg őket. De azóta semmi. Mintha leírták volna az állományból. Pedig él, és szívesen visszamenne dolgozni, ha az autóbusz nem öt órakor ipdulna. Ki vinné akkor a gyerekeket óvodába?

Teljesítetlen maradt a helyi nemzeti bizottságnak az a kérése, amelyet a járási nemzeti bizottság pénzügyi szakosztályához intézett, hogy Molnárék ajándékba kapják a házhelyet.

Mit tegyek még hozzá? Az eset elgondolkoztató. A négy évvel ezelőtti riportban feltett kérdésre, hogy: jóhelyre érkeztek-e a gyerekek, egyértelműen ma is azt válaszoljuk, igen. Szerető, szorgalmas, iparkodó szülők, nagyszülők körébe. De mindez nem elég. Ha azt akarjuk, hogy ugyanolyan feltételek között éljenek mint a gyermekek többsége, szükségük van a közösség támogatására. Remélem, ez eddig csak azért maradt el, mert Molnárék nem kértek. Merem hinni, hogy mind az egyik, mind a másik munkahelyén a szakszervezet vezetősége és a szocialista brigádok e sorok megjelenése után segítő kezet nyújtanak Molnáréknak, e nehéz feladatuk teljesítéséhez.

FISTER MAGDA (Prandl Sándor felvételei)

A LEGENY

fizettünk. Férjem is, apám is kőműves. : Én voltam az anyagbeszerző. Jaj, de I nehéz is volt! Sokszor ötször, hatszor is I el kellett mennem, míg nekem is jutott i ez vagy az az építőanyag. Az építke- i zés évei alatt nemsok időm maradt a I gyerekekre. Jobbára édesanyám gon- i

dozta őket. Azonkívül — míg én anyag- I beszerző körúton voltam — ő főzött a i házépítő férfiaknak. Egyszer egy esős <

őszi napon olyan dolga akadt, hogy < a fiúkat kénytelen volt beparancsolni I a szobába. Mire hazaértünk, vastagon |

lepett a korom mindent. Mint a kis kéményseprők, olyanok voltak a gyerekek. Kivették a kályhacsövet. Máskor meg a hamut szórták szét. Nem panaszkodom, életkedv, tettre készség van bennük. Most is előfordul, hogy a szekrény tetején ülnek. Egy gyerek nem bírná elmozdítani az asztalt. De négyen már igen. Arra széket tesznek s kész a lépcső. Múltkor a függönyt tépték szét. A kiságyakat már háromszor kellett megforrasztani. Máskor meg a padlószegélyt szedték fel . . .

3

A gyermekszoba — Csaba dobja a labdát