A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-10 / 49. szám
Mert milyen házasság várt rá? Ismételten beigazolódott, hogy az alma nem esik messze a fájától! Magyar András a régi világban munka, kereseti lehetőség híján, ami kevés pénzhez hozzájutott, leeresztette a torkán és jeleneteket rendezett a feleségével, Gizussal. Minden úgy történt, ahogy Emőke bejelentette. Februárban, fagyos, zimankós télidében megvolt az esküvő. Még tartott a farsang, de ez nem fokozta a vidámságukat. Az asszonyok zefírkendőbe bebugyolálva, a férfiak meg csizmában, háromnegyedes kabátban kísérték az esküvői párt. Nem volt különösen nagy hangulat. Csak a komájuk éktelenkedett, Menyhért. Neki jutott eszébe, és éppen a lakodalomban, hogy kovácsként élte le az életét, hogy az üllőtől csak vénségére pártolt el orgonistának, temetéseken diktálának és énekkezdőnek, a papjuk mindenesének! Egész éjszaka nem is hallottak mást a szájából, csak azt, hogy Kovács pengeti a vasat, Sűrűén kopogtatja, Szeretőmet a faluban Más legény csalogatja. Ne csalogasd szeretőmet, Azt a kutya betyár mindenedet, Mert nem érdemes leány szívét Legényért szomorítami. Jó italos állapotban azt kornyikálta hajnalig. Meg még Miska bácsi, átellenben lakó szomszédjuk, falujuk legidősebb és legkifentebb bajuszú embere úrkodott a lagziban. Ő meg örökké azt énekelte, hogy öreg ember vagyok már én, ősz a hajam szála. Fiatal a feleségem, Nem tehetek róla. így is, úgy is édes rózsám, Hogyha melléd állok, Csak azt bánom, azt sajnálom, Nem te vagy a párom. Szegény Frédi volt a szószóló. De csak ne őt szemelték volna ki erre a tisztségre. Károly, az ura, a megihalt öccse lakodalmában minden szűkszavúsága ellenére legalább lekáromkodta az örömanyát. Frédi egy épkézláb mondatot nem tudott kimondani. Csak nézett Emőkére, boldogságára, hófehér menyasszonyi ruhájára, mintha soha azelőtt nem látta volna, és felzokogott keservesen. Mi mást tehettek, ők is vele sírtak. Érzékenysége folytán aztán többet sírtak, mint nevettek a lakodalomban! Hiába figyelmeztették egy-egy tálalás előtt, most már emberelje meg magát. Képtelen volt. És ő meg is értette. Eszébe jutott Miklós, a bátyja, Emőke apja, meg az a kegyetlen nap a falu történetében, a frontátvonulás, amikor a sógornője halálos sebet kapott a picéjükben, és elbődült benne a fájdalom! Pedig milyen szép volt minden. Annyi nézője biztosan nem volt még esküvői párnak. Már korán reggel megszólalt a hangosanbeszélő, a helyi nemzeti bizottság irodájából jókívánságokat és lakodalmi nótákat küldtek. S mikor délután elindult a lakodalmas menet, kint volt a házak előtt a falu aprajanagyja. Nem az elfogultság szól belőle, ha azt állítja, hogy olyan szép pár régen ment végig a falun. Madarat lehetett volna vele fogatni a boldogságtól. Büszkén lépegetett az ura oldalán a kísérők sorában. Tisztességben, becsületben felnevelte Emőkét, s ahogy a nótában áll, szárnyára eresztette. Ha új bútorra nem is nagyon futotta a pénzükből, kelengyéről gondoskodott. És akkor az esküvő után néhány évig úgy tűnt, hogy Emőkééknél csordultig telt marad a boldogság pohara. Nagy volt a szerelem, a ragaszkodás, a kölcsönös figyelmesség, és a gyerekek is jöttek egymás után. Először a fiú, aztán a kislány. Nem volt olyan vasárnap, hogy ne mentek volna valahová. Vagy a komájukhoz, vagy a szüleikhez, vagy hozzájuk. De ha sem ide, sem oda nem mentek, sétáltak egymás karjába csimpaszkodva le s fel az úton. Az ablakból figyelte őket. És sokszor nem is Emőkén, hanem Bandin pihent meg a tekintete. Olyan benyomást keltett, mint egy született úriember! Úgy hajlongott, úgy köszöngetett mindenkinek, mintha otthon már előre begyakorolta volna. És míg sétáltak, nem áll be a szája. Mindenkihez volt néhány szava. — Kint tetszenek ülni? — Tetszenek menni a telepre? — Éljenek a munkás népek! — kiabálta be az udvarokba azoknak, akiket vasárnaponként is magával ragadott az építkezési láz. Hozzá is nagyon kedves volt. Mást sem hallott tőle, csak azt, hogy így Hermin néném, úgy Hermin néném. Figyelmes is volt. Ha vizet vitt be a kútról, akárhányszor kivette a vödröt a kezéből. Egyszóval: tudott figyelmes lenni, mindenkinek a nyelvén beszélni. Szegény jó urát is annyira megszédítette, hogy egyszer nem szállt volna szembe a nézeteivel, örökké helyeslőén bólingatott vagy pöfékelt a szavaira. Soha nem szólt bele a beszélgetésükbe. Figyelte vagy hallgatta a társalgásukat. Mi tagadás, magában ő is sokszor csodálta a Bandi eszét. Mindent tudott, és még a legtitkoltabb gondjaikba is belelátott. A szövetkezetalakítás körülményeit szinte minden látogatása során szóba hozta. A makacsságukat és az ellenkezésüket, a tartózkodásukat és az ingerültségüket emlegette fel, és nevetés közben mindig megjegyezte, amire később maguk is rájöttek, hogy semmi értelme nem volt az ellenállásuknak. Nagyokat nevetett a komájukon, Menyhérten, aki még az etetőkosaruk alá is bebújt a rozsnyói agitátorok elől. Magában derülhetett az urán is (ha nem is hozta szóba), amiért olajos vattát dugott a fülébe, védekezésképpen a szép szavakba rejtett szándék elől. És nem győzte eléggé dicsérni az okos, előrelátó parasztokat, mint Demeter Sándor vagy Bőd Lajos, akik nem vonatkodtak a közös munkától. Frédinek tulajdonította a legnagyobb érdemet, aki kezdettől a bányász-agitátorok oldalán állt, pedig egyik sem varratott ruhát nála, és még az ura ellenében is a szövetkezeti gazdálkodást sürgette. Persze, a közös gazdálkodás első esztendeiben a makacsságot igazolta minden. Az ültetésben és a vetésben nagyra nőtt a gaz, és Bőd Lajos, az elnökük hiába kiabálta magát rekedtre a hangosanbeszélőben meg az éjszakába nyúló gyűléseken, hogy dolgozni kell, nem használt semmit. Az emberek úgy fogták fel a sarkantyúzást, mintha nem is az övékbe, hanem az uraságéba hajtották volna őket. Az aratógépeknek sem örültek. Inkább bosszankodtak a magas tarló láttán. És akik a fogakat csikorgatva és csak a rájuk nehezedő nyomásnak engedve álltak be a szövetkezetbe, ki is használták a kezdeti bizonytalanságot. A szlovák nevű jéerdéről úgy kezdtek beszélni mint jégerdőről, ahol semmi nem gyarapodik, hanem minden pusztul. Bizony, naponta öt-tíz koronát kerestek. A legszükségesebb bolti dolgokra is csak szűkösen volt elég. Az ura az összefogásnak még a második esztendejében sem szólt Frédihez, a sógorához, előtte meg naponta szidta, hogy ha annyira oda volt a szövetkezetért, állna be ő is, dolgozna ő is tíz koronáért látástól vakulásig. Könnyű a száját jártatni a műhelyében. Aztán, maga sem tudja egészen pontosan, melyik esztendőtől, olyan fordulat állt be az életükben, hogy csak ámultak-bámultak. Húsz korona előleget fizettek egy ledolgozott munkaegységre, s aratás, cséplés után 30—40 mázsát is kitett gabonából a természetbeni járandóság. A korábban felsepert vagy kisepert hombárok újra megtelek gabonával. Roskadozott a szúszék a teher alatt. Év végén pedig a zárszámadások idején, 10—15 ezer korona jutalékot osztottak ki férjnek és feleségnek. Mindehhez persze hozzá kell tenni, hogy a tagság is belátta: a sürgető munkát senki nem végzi el helyettük. Nem kérették magukat munkába. Nemcsak a szemüket meresztgették már a gyűléseken, de erőltetni kezdték az eszüket is, amikor Bőd Lajos járt fel s alá előttük, s hangosan töprengett, gondolkodott, hogyan és miképp lehetne nagyobb jövedelemre szert tenni. Mintha csak a tanítójuk kérdezte volna hajdan, úgy tartottál^ fel az ujjúkat, úgy jelentkeztek sorban a feleletükkel. — Neveljünk szárnyasokat! — Termeljünk több mákot! — Kereskedjünk növendék állatokkal! — Hizlaljunk bikákat! — Dolgozzunk rendesen, becsületesen, mint régebben a magunkéban! Abban állapodtak meg végül, hogy bikákat hizlalnak. Dehogy tudták még akkor, hogy a járás, a környék, az ország és az olasz kereskedők csodálatára. Esküdni merne rá, hogy addig senki nem tudott róluk, élnek-e, halnak-e, talán még a falujukról sem hallottak, aztán támadt egy jó ötletük, bikákat hizlalnak, s közeli és távoli országrészekben előkerült a térkép a szövetkezeti elnökök irodáiban, és buzgón keresték, a mutatóujjuk járását követve, hol is van az a község, melyik járásban, melyik kerületben, s amikor megtalálták, autóba vagy vonatra ültek, és a falujukban egymásnak adták a kilincset közeli és távoli látogatók, járási vezetők, szövetkezeti elnökök meg olasz kereskedők. Egyszerre két-három jó esztendőt hagytak maguk mögött, és a tagoknak annyi pénz ütötte a markát, hogy egyik napról a másikra bontani kezdték a házukat. Akiknek nem felelt meg a régi hely, új telek után néztek, épületanyag után futkostak, befektették a pénzüket. S mint jó, kiadós áztató eső után a gomba, olyan gyorsan növekedtek, magasodtak az új családi házak, köztük az övék is, hogy öröm volt nézni. Miért csak az ő házuk akar prédája lenni a gonosz szándéknak? Bandi úgy illesztgette egymáshoz a szavakat, hogy csak röviden, tapintatosan utalt kezdeti szembenállásukra. Nem sokáig beszélt arról, amit később már maguk is restelltek. El kell ismernie, helyesen, rokonszenvesen gondolkozott, és nem titkolta előttük, hogy helyeselt mindent, ami az ötvenes évek elején, de azt is, ami az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején történt. Vagyis hogy a megnagyobbodott járásokban mammutszövetkezeteket alakítanak. Ügy okoskodott a kedvükbe járva, hogy ha egyesítik a kis szövetkezeteket, nagyobb lesz a földterület, az állatállomány, minden, jövedelmezőbb lesz a termelés, tovább növekedik a tagság bevétele, és azután az emberfiának már csak az lesz a gondja, mit csináljon a pénzével, hiszen háza is van meg autót is vett! Utazgatnia kellene, meg világot látnia, meg évről évre más tengerparton üdülnie, de ki ad még pénzt ilyen felesleges dolgokra? Tízezer koronát kidobni azért, hogy a paraszt sós tengervízben áztassa meg a lábát, felesége meg a pucérságát mutogassa a finom homokon? (Folytatjuk) 10 Máes József
