A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-19 / 46. szám
int a zarándok indultam a faluba: lélekben feltarisznyálva mindazon érzésekkel, melyeket a diákévek óta erősítgettem, s az Ady-sorok füzénél edzettem. Azonképpen, mint akik tudják, hogy a költő bennünk él. A vidék egyhangú és ernyedt. Ez még itt az Alföld nyáron végtelen sík panorámája, télen a szelek háboríthatatlan küzdőtere. Azt mondják, a szél a nagymajtényi síkról jön, ott bátorodik fel s vadul neki a vidéknek. Port kavar, s mint aki elfárad, a munkában, hörögve hal meg az ecsedi láp nádrengetegében. A terepjáró vitézül gyűri az utat, amely Érkávás és Mindszent között már csupán kicsiny darabokban tartja szárazságban lelketrázó, esőben marasztaló vonalát. Amonnan, tehát a falul felől gyalogcsapatok jönnek úthenger támogatással, hogy mire az ünnep elkövetkezik, megépüljön az egykori Érmindszent első kövesútja. Lassan múlik az idő, keveset beszélünk. Miről is beszélhetnénk? Akik kísérnek, négyzetméter-pontossággal tudják, mit ér ez a földdarab, melyen hol kukoricák lobogtatják zöld zászlóikat, hol aszott legelő kelti a végtelenség illúzióját. Nekem e táj hegyekkel egészülne ki: valahol már látni kellene őket, hogy leboruljanak a horizonton sem látható falu előtt. o Mintha földhányásra futna az autó. A híd karfáján túl víz villan, de nem is ez, inkább a part látszik érdekesebbnek. — Mi ez a pocsolya?- Az Ér. Juhászkutya rohan felénk, s az út derékszög kanyarjában hátát mutatva látszik a település. Hatalmas tábla jóval a szélső ház előtt. Jelképesen is gyönyörű falunév: Ady Endre. Ez hát a föld, mely így szólott szárnyaló fiához: .......Én gyermekem, pihenj el Békülj meg az én ős szívemmel S borulj erős vállamra" Az utca, mint bármelyik alföldi falué. A négy házsorból a negyedik, mint az L-betű végén a kampó, éppen csak ráadás. Vagy ha akarom, olyan, mint egy behajlított könyök a merev kézfővel, melynek csuklójában ott az Ady kúria és a nádfedeles ház ... Úgy mondják, a falu nem sokat változott azóta. Csupán az ősi skála halt meg végelgyengülésben, bár a helyét a maiak szívesen megmutatják, több kevesebb pontossággal. Háznak, embernek egy a sorsa. Amazt elvitték a szelek egyenesen egy nemzet irodalmának kellős közepébe, ezt meglelni ma is, mindig is, amíg csak emlékezni fognak az élők. Először tehát az egyetlen ittmaradt családtaghoz megyek, Ady Lőrincz úrhoz, a temetőbe. Bekeritetlen földdarab ez, aminek közepén nagy pléh-Krisztus uralja a teret. Olyan, mint amilyenek még ma is árválkodnak a dülőutak mellett, s amilyen az lehetett, ami a szakácsi erdőben megihlette a költőt: „Az apám még vidám legény volt, 12 Kovács Katica: — Amikor hazajöttek az Ady fiúk, mindig nagy ünnep volt a házban. A falu neve: Ady Endre Ady Endre szülőházának udvara a gémeskúttal Dalolt, hogyha keresztre nézett." Mintha igaza lenne a fiúnak, Lőrinc úr itt is háttal a keresztnek, az utat nézi, mely a Bence dombra visz. Az egykori Ady birtokra. A sírkövén alig olvasható kis márványtábla: „Itt nyugszik az úrban, néhai diósadi Ady Lőrincz, született 1851. augusztus 15, meghalt 1929. április 22-én." Szemerkélő eső öntözi a sír hűséges ' vadvirágait; visszamegyünk hát egy fedél menedékébe. Ahol a Bence s a temető felé fordul az út, ott lakik egy asszony, aki legutolsó itthonjártakor még kiszolgálta Ady Endrét. Aki rajongva szerette a tekintetes asszonyt, s aki a ház népével egyetemben félve félt a nyakas és hirtelen haragú tekintetes úrtól, Ady Lőrinctől. Az asszonyt Kovács Katicának hívják. Ugyan, régen rászolgált már a néni megszólításra is, de az előbbi mégis helyénvalóbb. Hiába járt el az idő és csinált belőle reszketős öregasszonyt, lénye mindig is hajdani voltában él. Katica, ahogy a galambősz asszony nevezte őt. Valahogy úgy maradt meg, egyazon életkorban, mint a Toldikísérő öreg szolga. Pedig mindössze 1917-ben került a családhoz. De attól kezdve ott élt, s a megtört asszony, az „ides", reáhagyta a nádfedeles házat is. — Amikor hazajöttek az Ady fiúk, mindig nagy ünnep volt a házban — mondja. — Nagy készülődés előzte meg. Volt személyzet is, de a főzést sohasem engedte át a tekintetes asszony . . . Ady Endre későn kelt, de amikor kijött, nyomban a konyhába ment, az édesanyjához, beszélgetni. A tekintetes asszony mindig is úgy emlegette: „Az én nagy fiam soha, semmit nem tagadott meg előttem." Katica néni, mintha csak a költőt igazolná tanúkodó egyszerű szavaival. A költőt aki így írt:
