A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

FTTW1

Következő számunk tartalmából:

Gál Sándor:

HAT FALU — EGY KÖZÖSSÉG

Mács József:

KÉTSZER

HARANGOZTAK

Mészáros József:

RANDEVÚ ROBERTAVAL

Moyzes Ilona:

NYÁR, VIZ, EGÉSZSÉG

A Hét versenye:

A NAGY OKTÓBER ÉS A VILÁG

r

Címlapunkon I. Grossmann,

a 24. oldalon

Frandl Sándor felvételei

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 328-64. Grafikai szerkesztő. Král Péterné. Szerkesztőség : 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedíció tlace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Kosice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46.

Én már csak itt maradok a faluban. Miért is mennék el? Van szép házam, négyszobás, tíz esztendeje építettem. Bevezettettem a vizet is, s most olyan kényelemben élünk, mintha nem is falun, hanem valami előkelő nagyvárosi szállodában laknánk. Tágas udvar, nagy kert is van a házhoz, mondtam is a lányomnak, mikor férjhez ment: „Hozzáépítünk a házhoz még két szobát, ott ellakhattok. Minek törnétek magatokat a városba? Nyomorogni?" Mert tudja, én már csak azt mondom, a városban nyomorog az ember. Persze nem úgy értem én ezt, hogy nincs mit ennie vagy hogy a városi ember szegényebb volna a falusinál. Egyáltalán nem. A városi embernek lehet akár kétszer annyi pénze is. de a jó levegőt, a nagy térséget nem pótolhatja semmi, s ennek bizony szűkiben van. Ha venni akar valamit sorba kell állnia. Ha lép egyet az utcán biztosan hárman is oldalba bökik. Ha meg hazamegy és leül tévét nézni, hiába van egyedül a szobában, mégis úgy érzi, mintha még vagy tízen-húszan ott ülnének vele. A szomszédok. Akiket soha se láthat, de akikre mindig tekintettel kell lenni. Laktam én is Bratislavában, tudom mi az. Igaz, hogy régen volt, még 1951-ben, amikor még kis városnak számított, legalábbis a mai viszonyokhoz képest, de nekem már akkor elegem lett a városból. Három hónap elteltével fölkötöttem az útilaput, s irány haza. Az asszonynak azt mondtam: „Ha az apámnak meg a nagyapámnak jó volt falun, nekem is jó lesz. Gondolom, te se akarsz nagyvárosi dáma lenni, majd csak megleszünk itt.” Igazam is lett: jól megvagyunk, hangosabb szó ritkán esik köztünk. Mert nyugodtságban élünk. Nincs hajsza, nincs izgalom, van elég időnk csendesen megbeszélni a problémákat. Hiszi-e vagy sem, de én még olyan ideges embereket, mint a faluról városba került fiatalok, nem láttam. Csak rohannak, folyton a tegnapi napot keresik, s persze sose elégedettek. De ismerek én másféle „elszármazottakat" is. A szüleik fáradságos munkával házat építenek, hogy majd mire felnőnek a gyerekek, fedél legyen a fejük fölött, a fiókák meg szépen kirepülnek , aztán elfelejtenek visszaszáltni. Letelepednek a városban, mert az mégis csak előkelőbb, és kényelmesebb is persze. De n hétvégére hazajönnek. Kell nekik a falusi levegő, a kert tágassága, a tyúkkárogás, no és persze a jó hazai koszt is, főleg az. Mert hát ezek a fiatalok, ha városon is élnek, azért még mindig a faluból élnek. Nincs friss tojás? Majd hozok föl anyáméktól. Nem kapni a piacon vagy az üzletben hagymát, sárgarépát? Falun biztosan lesz. Aztán jönnek. Ki szemérmesen, csak egy éjszakára, hogy meg ne lássák a faluban, hogy ő még most is a szüleire szorul, ki meg feltűnést keltve, autóval jön, már pénteken délután beállít a családjával, és vasárnap estig lustálkodik, mert hát ő pihenni jött, nem dolgozni, a szegény öregek meg ugrálnak körülötte, mert ők örülnek, hogy láthatják a nyughatatlan fiukat, mit bánják, hogy kihasználja őket, ez az élet rendje, gondolják. S hogy később miként lesz? Amikor majd az öregek már nem bírják? Vagy netán meghalnak? Azzal a városba szakadt gyerek nem törődik. A fontos az, hogy most és így jó — ki gondol a jövővel?

Tudjo, a fiataloknak pezseg a vére, nyughatatlanok, talán érthető is, hogy elkívánkoznak. No de miért megy el egy öregember? Mi a fenét remél a városban? Amikor hatvan esztendőt eltöltött falun? Rendszerint meg is bánja az ilyen, ismerek néhány kiábrándult embert, akik de szívesen visszacsinálnák, ha lehetne. Például a tanító úr. Nyugdíjba ment, s akkor kiötlötte, hogy Somorján talán nyugodtabban leélhetné a még hátralevő esztendőket. Hát a múltkoriban találkoztam vele, s azt mondja nekem: „Tudod Feri, megbántam én már százszor is, hogy odaköltöztem. Kilépek a lakásom ajtaján, s rögtön érzem, hogy valami szorítani kezd. Nehéz ezt megmagyarázni. Ott állok az ajtó előtt és arra gondolok, hogy a levegő, amit a tüdőmbe szívok nem oz enyém, hanem a másé.” Szerdahelyen is él egy falunkbeli öreg. Ma is, akárcsak annak idején, már fél hatkor talpon van. Lesi a kémények füstjét, meg az utcát, mikor tűnik föl valamilyen ember. Aztán veszi a söprűt és elsöpri a port a járdáról, mert így szokta meg. Dologtalanul a falusi ember nem tud élni. Pedig a söprés fölösleges munka. Reggelente jönnek az utcaseprők, azok úgyis megcsinálják.

De vannak itt egészen mulatságos esetek is. Aki el akor költözni, az elébb hozzám jön. Én vagyok a hnb-elnök, nálam kell bejelenteni minden apróságot, például azt is, hányat fiadzott a koca: hát természetes, hogy az olyan fontos dolgot is, mint az elköltözés vagy ideköltözés nálam kell rögzíteni.

Fél esztendeje is lehet talán, hogy egy reggel bekopog az irodám ajtaján K. Sándor bácsi, s azt mondja:

— Ferikém, én eladom a házamat, a kezecskével együtt, aztán beköltözöm a városba.

— Hát azt meg miért Sándor bátyám? — kérdezem tőle.

— Tudod, ott nyugalom van. Én itt a faluban világéletemben dolgoztam, szeretném már kifújni magamat egy kicsit. S azt csak a városban lehet igazán.

— Hát ha így gondolja Sándor bátyám, mit lehet tenni?

Egy hónapra rá jön hozzám egy másik öreg, azelőtt nem láttam őt a faluban. Azt mondja:

— Hallottam, hogy eladó itt egy ház, kerttel. Megvenném.

— A K. Sándor háza, ugye. No, beszéljék meg a dolgot együtt. Elvégre nem én vagyok a tulajdonos. Hanem az azért érdekelne, miért éppen ide akar jönni.

— Megmondhatom én magának. Egész életemet városon töltöttem. Elfáradtam már nagyon. Most hogy nyugdíjas lettem, azt gondoltam, egy kis falusi házban megpihenhetnék. Megtudtam, hogy itt eladásra kínálnak egy nekem való házat, tetszik a vidék is, azt hiszem ez az a hely, ami után vágyók.

így van ez látja. Az emberek megbolondultak vagy mi a fene. Az egyik a város után reszket, a másik meg elszökne onnét. De én már csak itt maradok. Traktorral se tudnának engem innét elmozdítani. A változás nem a magamfajta embernek való. Még kevésbé az öregeknek. Mindennek eljön az ideje, nem kell sürgetni. S ne higygye, hogy esetleg maradi a felfogásom, azért csökönyösködök. Egyáltalán. Csak hát parasztember vagyok, és tudom, hogy a búzát nem márciusban kell aratni, hanem nyáron. Amikorra be-Lejegyezte: LACZA TIHAMÉR VÁMOS GABOR felvétele

2