A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-19 / 46. szám
— A tanítót helyezgetik. Rendelkeznek vele, mint a katonával. Oda kell mennie, ahová küldik — rázta le a port a kötényéről, és nyújtózkodott egyet. — Hátha majd haza helyeznek! — Azt nem nagyon kívánd. Nem tenne jót. Senki se próféta a saját hazájában. Nagy igazság! — Tényleg — rázta le a port ő is a szoknyájáról. Körülpillantott az udvaron. Tyúkok, csirkék a konyhájuk ajtajában gyülekeztek, és nagy hangon követelték a vacsorájukat. És már a tehenük is el-elbődült. Egészen keskenyre szűkült a világ szeme, szürke fátyol borult a falura. Visszavitte a maradék babot a kamrába, a székeket meg bevitték a konyhába,* s mikor gyújtás után nézett volna, Emőkétől kérdezte meg: — Mit főzünk vacsorára? — Sztrapacskát — javasolta Emőke. — Estére? — Károly bátya megenné éjszaka is. — Jó, nem bánom. De akkor pucolj krumplit, hozz be a kamrából túrót, tégy fel vizet, gyújtsd meg a tüzet — osztogatta a parancsot, mint valami őrmester. — Már csinálom is — mondta, és lerítt róla, ho§y ha szárnyai nőnének, röpködne örömében. — Én megetetem, megitatom az állatokat! — Jó — ugrott ismételten a nyakába. — Úgy örülök, hogy járhatok tovább iskolába! — No, jól van — bontakozott ki az öleléséből, és a szögről leakasztotta a sajtárt. Sietve elindult a tehénhez, mert már alkonyodott, mozgalmas lett az út és a falu köze, biciklik zöreje, motorkerékpárok, autók, traktorok robaja verte fel az este csendességét. És mintha jó előre összebeszéltek volna az urával, hogy ennyi és ennyi órakor jön haza, az udvaron összetalálkoztak. És az első kérdése mindjárt az volt: — No, elintézted, amit rád bíztam? — El — mondta, és bevonultak az istállóba. Soha nem lett belőle tanítónő. És ennek az okát mindenki tudta a faluban. Csak ő olyan szerencsétlen, hogy képtelen a számára legizgalmasabb titok nyomára bukkanni: ki akarja megkaparintani a házukat? Néhány pillanatra visszaeresztette koporsójába a képzeletével feltámasztott Emőkét, feküdjön, pihenjen békében, de a virrasztóból nem menekítette el a gondolatait, ott marasztotta tovább, sőt a tekintetét is végighordozta a gyászolókon. Sajnos, mintha körhinta székében ült volna, összemosódtak szemében az egyébként nagyon is ismerős férfi- és asszonyarcok. Amire soha azelőtt nem gondolt, akkor jutott eszébe. Hátha valamelyik asszonytársa feni fogát a szép új házukra? De melyik? A koporsót körbefogó székek valamelyikén ülne az is? Alázatosan lehajtott fejjel, gonoszsággal a szívében? Nem tudott sokáig foglalkozni ezzel a gondolattal, mert Rendek Menyhért komájuk, a diktáló belezengte a csendbe és reszkető fejjel énekelni kezdte az utolsó és egyben legszebb virrasztó éneket: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak! Mikor még semmi hegyek nem voltának, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, Te voltál és te vagy, erős isten, És te megmaradsz minden időben. Bódult révületében, a szívét vaskapocsként szorító nagy fájdalomban is hallotta, hogy a virrasztók elénekelték a kilencvenedik zsoltárnak mind a kilenc versszakát. Mint a megáradt patak, zúgott, örvénylett az ének, és mint a puskából kilőtt golyó, gellért is kapott néha. Ettől függetlenül komája, Menyhért, jól kormányozta a gyülekezetét az új házukban, ahol Emőkét fel ravatalozták. Nem illett éppen neki, a nagynénjének elbámészkodnia, a fejét kapkodnia, ide-oda pislognia, a házukra nagy veszedelmet jelentő férivagy asszonyember után kutatnia. Újra ráhajtotta hát fejét a még fedetlen koporsó szélére, s magába mélyedve, a virrasztók között csendesen meghúzódva, ott folytatta a tűnődést, ahol nemrégen abbahagyta, vagyis hogy Emőkéből soha nem lett tanító! És ezért a világot egyáltalán nem okolhatta. Csak magát vagy még magánál is jobban Emőkét. Magát azért, mert a legszükségesebb percekben erélytelennek bizonyult, nem verte meg előtte az asztalt, nem ütötte pofon, a dühtől tajtékozva nem akart szíjat hasítani a hátából. Emőkét meg azért, mert nem érezte meg, hogy a vesztébe rohan. Hogy konokságával az akasztófát ácsolja magának! Mentségére szolgáljon, és őt, a nevelőjét sem a megboldogult apja, sem a megboldogult anyja, senki ne hibáztassa. Mert az ember mégsem olyan, mint a kutya, hogy megérzi a nagy veszedelmet. Semmiről nem tudtak, ami titokban készült, alakult a hátuk mögött. Az urával elégedetten vették tudomásul, hogy Emőkének a tanítóképző vagy ahogy már akkor nevezték a pedagógiai gimnázium sem jelentett problémát. De még a politika sem, ami sose illett különösebben a lánygyermek természetéhez. Annyira feltalálta magát az iskolában, hogy még falujáró csoportban is tevékenykedett. Ki gondolta volna, hogy táncra, énekre termett? Néha csak a legutolsó esti vonattal került elő. És ha olykor kibújt az ágyból és ingben állt felette, vagy leült melléje, amíg elütötte szalonnával, kolbásszal vagy rántottéval az éhségét, meg-megkérdezte: — Aztán mit csináltok a falujáró csoportban? — Tanítjuk a népet — adott máris választ. — Ti tanítjátok, mikor ti is tanulásra szorultok? — Szórakoztatva neveljük őket! — Mire? — Haladó gondolkozásra. — Ejha! Kerekre tágulhatott a szeme, mert az egészből nem értett semmit. Ezt Emőke is észrevette. És mint tanító a gyereknek, úgy rágta a szájába, mi az a falujáró csoport. Nem koldusok, nem kéregetők és nem csavargók, akik örökké az országutakon járnak. összeállnak tizenöten-huszan lelkes fiatalok, és verseket, jeleneteket meg táncokat és dalokat tanulnak be, aztán a műsorukkal elindulnak a gömöri falvakba és a bányászok közé. Még mindig bamba képet vághatott. Még mindig nem értette a dolgot. Különösen azt nem, hogyan és miképp tanítják a népet, hiszen régebben is betanultak verseket és színdarabokat a fiatalok, de mindezt csupán a szórakozás kedvéért csinálták, s inkább önmagukat okosították, mintsem másokat tanítottak volna. Emőkét nem lehetett zavarba hozni. Ezt is megmagyarázta. Mégpedig érthetően, felfoghatóan, úgy, hogy ők forradalmi verseket választanak ki, amelyek felrázzák az embereket és cselekvésre késztetik, és olyan jeleneteket is a műsorukra tűznek, amelyek a még egyénileg gczdálkodó parasztságot rávezetik a helyes útra. A szövetkezeti gazdálkodás útjára. A táncokról és a dalokról is mondott valamit. Ha az emlékezete nem csal, a népi táncokról azt mondta: azzal is a nép uralmát fejezik ki. Forradalmi dalaikkal meg a változást köszöntik, a jobbra fordult életet: a munkát és a békét. Említett néhányat a dalok közül: Kovács vagyok, ifjú a lelkem. Egy a jelszónk a béke stb. Egyet el is énekelt. Nem merte bevallani, hogy nehéz a felfogása, és még mindig nem érti pontosan, miről van szó, de nem firtatta tovább a dolgot. Számára csak az volt a fontos, hogy Rozsnyón is szépen megállta a helyét. És a polgárihoz képest csupán annyi változás történt, nem is az életében, hanem a táskájában, hogy több könyv került bele. Egyébként akárcsak a polgáriban, a hosszú őszi és téli estéket azután is villanyfényben ülte végig, ha a falujáról csoportnak nem volt programja. Behúnyt szemmel mormolta a feladott leckét. Úgy viselkedett, mint a révületbe esett ember. Mint akit megbabonáztak. Mintha nem is tudta volna, hogy a leckéjét mormolja. Rá-rápislantott, amint varrt a közelében vagy tésztát kovászolt a másnapi sütéshez (nem szorult a bolti kenyérre). És találgatta: kire szakadt? Az apjára nem. Annak a karjában volt az erő, ném az eszében. Rá sem, mert ő nem szeretett tanulni. Még az Emőke duruzsolását sem bírta hallgatni nyugodtan. Idegesítette vagy elbágyasztotta, mintha altatóport vett volna be. Hányszor indult el a feje, ereszkedett le a karja, pottyant ki a tű az ujjai közül? Hányszor ocsúdott fel arra a bóbiskolásból, hogy Emőke nagyokat kacagott rajta. Nem is tudja, miért olyan székre kuporodó a falusi asszony? Egész nap lót-fut, lestrapálja magát, de az ágyat nem bontaná el, és a díványra nem dőlne le. A székre kuporodva szundít. Mikor divatba jött a televízió, akkor is székre kuporodott le a képernyő előtt, a széken szenderült álomba, s amikor felébredt, és kinyomkodta az álmot a szeméből, és a képernyőn már csak vakító fehérséget látott, fejét csóválva kérdezte: — Hát már vége van? Az ura sem zavarta Emőkét. Tekintettel volt rá. Csendesen, óvatosan lépegetett ide-oda a konyhában, lábujjhegyen, himbálózva, mintha sebes patak fölött nyújtózkodó pallón ment volna át. És ha otthagyta a helyét, mindig azt figyelte, hogy nem pisla ntott-e fel a mormolásából. Annyira tapintatos volt, hogy csak a nyomában bodrozódó büdös pipafüst árulta el, ha változtatott a helyén. Még a szomszédok is tekintettel voltak a tanulására. Elszoktak tőlük. Nem akarták zavarni. A legények sem kopogtattak az ajtójukon. A kapujuk előtt sem ácsorogtak. Fogalmuk sem volt, ki legyeskedik Emőke körül. Egyszer volt egy olyan estéjük, amikor számításba vették a hozzá való fiúkat, de csak annyit árult el neki, hogy az asztalosnak kitanult Magyar Bandit kedveli. Ebből azonban nem csinált magának gondot. Sok fiú megtetszhet egy lánynak, amíg kiválasztja közülük a legmegfelelőbbet. Azt tartotta furcsának, hogy soha nem látta együtt Bandival. Bár ezen sem lehetett csodálkozni. Egészen különvált az útjuk. Mikor Emőke Rozsnóra ment a pedagógiai gimnáziumba, Bandi nem a Sajónak tartott bánatában, hanem bevonult a férfiak kolostorába, az Uherské Hradisté-i kaszárnyába. Tehát még csak azt sem tételezhették fel az urával, hogy leveleznek, hiszen otthon soha nem írt mást a házi feladatán kívül! Azért is érte őket úgy a bejelentése, mint derült égből a villám. Akkor világosodott meg az elméjükben minden, amikor harmadikos tanulóként közölte velük a megmásíthatatlan szándékát. Akkor jöttek rá, hogy tudtukon kívül iskolából a kaszárnyába, kaszárnyából az iskolába járt a levél! (Folytatjuk) 10 Mács József
