A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-11-19 / 46. szám

sok is meginogtak, mint Thomas Mann, vagy Anatole France. „Magyarország sorsa, sőt a magyarságé, szívünk és lelkünk adós-levelén van. Semmi buta nacionalizmus, a magyarság dolga nagyobb dolog . . . magyar vagyok és magyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista". Az a költő mondja ezt, aki utolsó üzenetében is népe sorsáért aggódik. A legyőzöttek nevében a győzőkhöz szól:

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar. Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Ffáborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok.

Szíve utolsó dobbanásáig az elnyomottak pártján áll, s forradalmisága eljutott a munkásosztállyal való szövetség vállalásáig.

Még csak mártír-fényt sem akartam, Csak amiről a Sors tehet: Odaadni magamtól, szépen,

Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit, Forradalmas lelkemet.

A háború szörnyűsége csak erősítette azt a meggyőződését, a forradalom

nem várathat sokat magára. Az „összebúvó félelem" óráiban is a mindent megtisztító forradalom képét idézi, s ennek adja le névjegyét:

Ki bírja még e szürkeséget, Ki hazugokat tündököl? Már jöjj, ököl: Boruljon föl e nem-jó Élet

S jöjjön valami más,

Oh, forradalmak, miért késtek?

És bár véletlen összeesésről van szó, mégsem mellékes, hogy Lenin Októberének 60. és Ady születésének 100. évfordulójára csaknem egyidőben emlékezünk. Vezéralakja volt ő a magyar forradalom előkészítői szellemi elitjének, s tudta, hogy a világhaladás ügye egy és oszthatatlan. Mint a Vörösmarty Akadémia elnöke aláírja a magyar értelmiséghez címzett nyilatkozatot, s amikor egy-két hónappal halála előtt a Nemzeti Tanács képviselői meglátogatják, félig szélütötten így válaszolt: „Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetét önöknek, a forradalmi magyar nemzeti tanácsnak, aki eljött a költőhöz. Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam — dadogva is mondom, milyen jólesik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam."

Utolsó versének címzettjei (üdvözlet a győzőnek) a magyar forradalmat ugyan leverték, az orosz példa, az 1917-es Októberi azonban győzedelmesen ellenállt, hogy aztán negyedszázaddal később életre segítse — most már európai méretben — azt az új életet, melyet Ady remélt a forradalomtól. így érnek most a kiteljesedésre az új idők új dalai, melyeket ifjú szívekbe ágyazott, s melyek ma orosz, szlovák, román, cseh és francia nyelven kiáltják világgá a költői próféciát:

örök virágzás sorsa már az enyém

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.

ADY ENDRE:

A csillagok csillaga

Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye.

Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórenc nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya Reátok még, aggódva, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán. őrzők vigyázzatok a strázsán, Az Elet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek, Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán.

A tűz csiholó ja

Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság Aldassék: A Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra Ügy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.

Ifjú szívekben élek

Ifjú szívekben élek s mindig tovább

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igazi életű.

Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lányok s ifjak szívei védenek.

örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de Élet és örök.

3