A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-11-19 / 46. szám

sok is meginogtak, mint Thomas Mann, vagy Anatole France. „Magyarország sorsa, sőt a magyarságé, szívünk és lelkünk adós-levelén van. Semmi buta nacionalizmus, a magyarság dolga na­gyobb dolog . . . magyar vagyok és ma­gyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista". Az a költő mondja ezt, aki utolsó üzenetében is népe sor­sáért aggódik. A legyőzöttek nevében a győzőkhöz szól: Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar. Baljóslatú, bús nép a magyar. Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Ffáborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Szíve utolsó dobbanásáig az elnyo­mottak pártján áll, s forradalmisága el­jutott a munkásosztállyal való szövetség vállalásáig. Még csak mártír-fényt sem akartam, Csak amiről a Sors tehet: Odaadni magamtól, szépen, Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit, Forradalmas lelkemet. A háború szörnyűsége csak erősítette azt a meggyőződését, a forradalom nem várathat sokat magára. Az „össze­­búvó félelem" óráiban is a mindent megtisztító forradalom képét idézi, s ennek adja le névjegyét: Ki bírja még e szürkeséget, Ki hazugokat tündököl? Már jöjj, ököl: Boruljon föl e nem-jó Élet S jöjjön valami más, Oh, forradalmak, miért késtek? És bár véletlen összeesésről van szó, mégsem mellékes, hogy Lenin Októbe­rének 60. és Ady születésének 100. év­fordulójára csaknem egyidőben emlé­kezünk. Vezéralakja volt ő a magyar forradalom előkészítői szellemi elitjé­nek, s tudta, hogy a világhaladás ügye egy és oszthatatlan. Mint a Vörösmarty Akadémia elnöke aláírja a magyar ér­telmiséghez címzett nyilatkozatot, s ami­kor egy-két hónappal halála előtt a Nemzeti Tanács képviselői meglátogat­ják, félig szélütötten így válaszolt: „Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetét önök­nek, a forradalmi magyar nemzeti ta­nácsnak, aki eljött a költőhöz. Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam — da­dogva is mondom, milyen jólesik ne­kem ez a mindennél nagyobb kitünte­tés. Úgy érzem, hogy való és bekövet­kezett az én forradalmam." Utolsó versének címzettjei (üdvözlet a győzőnek) a magyar forradalmat ugyan leverték, az orosz példa, az 1917-es Októberi azonban győzedelme­sen ellenállt, hogy aztán negyedszázad­dal később életre segítse — most már európai méretben — azt az új életet, melyet Ady remélt a forradalomtól. így érnek most a kiteljesedésre az új idők új dalai, melyeket ifjú szívekbe ágya­zott, s melyek ma orosz, szlovák, román, cseh és francia nyelven kiáltják világgá a költői próféciát: örök virágzás sorsa már az enyém Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de Élet és örök. ADY ENDRE: A csillagok csillaga Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen. Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak. Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye. Intés az őrzőkhöz Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórenc nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya Reátok még, aggódva, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán. őrzők vigyázzatok a strázsán, Az Elet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek, Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán. A tűz csiholó ja Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. Az első emberi bátorság Aldassék: A Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Ügy nézett, mint jogos adóra. Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülönb ember, aki bátor S csak egy különb van, aki: bátrabb. S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója. Ifjú szívekben élek Ifjú szívekben élek s mindig tovább Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igazi életű. Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lányok s ifjak szívei védenek. örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de Élet és örök. 3

Next

/
Thumbnails
Contents