A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
Pihennek a tevék lalkoztatott, igénytelen teherhordó állatokat, a szamarakat, majd szemügyre vettük a tevéket. Az út egy darabig még aszfaltozott volt, de mellette egyre gyakrabban láttunk hatalmas legelőket. Másnap reggel teljes szépségében pompázott előttünk a Szahara egyik legszebb oázisa, Chardiau. Sajnos több időt nem tölthettünk el itt, csak annyit, amennyi a fényképezéshez elég volt, s már robogtunk is tovább. Délután egy újabb oázis fogadott El-Colei, ahol több mint százezer datolyapálma zöldéit. A hőmérő higanyszála harminc fokot mutatott árnyékban, az emberek elvonultak házaikba, mert jól tudják, hogy az ilyen hőségben nem lehet dolgozni. A néptelen, csendes utcákra az ulemák imájának halk mormolása hallatszott ki a minaretekből. Csak itt, El-Goleiban tudatosítottuk igazán, hogy a Szaharában vagyunk; két napja nem mosakodtunk, kíméletlenül tűz a nap, az utat homokkal hordja be a szél. Felvettük a szükséges mennyiségű benzint és vizet s tovább folytattuk utunkat. Az igazi homoksivatag El-Golei után kezdődik, ahogy könyvekből, filmekből, fényképekből ismerjük. Mindenütt hatalmas homokbuckák, dombok, állatnak, növénynek nyoma sincs, csak az aszfaltozott út keskeny csíkja árulkodik arról, hogy a civilizáció ide is behatolt. Az út általában nyílegyenes, szinte bántja a szemet az elénk táruló perspektíva, a kanyarokhoz szokott európai sofőrre bénítóan hat az ilyesmi. Ezzel is számoltak az útépítők, akik a térképeken már jó előre figyelmeztetik a feltehetően fáradt vezetőt, hogy vigyázzon, mert másfél óra múlva tizenöt fokkal balra kanyarodik az út! Napnyugta után gyorsan lehűl a levegő; jólesik, hogy az aszfalt még sugározza a meleget; vacsorához látunk, de néhány perc múlva felugrunk az úttestről, mert a távolban kamiont látunk közeledni. A kamion azonban csak fél óra múlva ér ide: az áttetsző, patyolattiszta levegőben olyan kiválóak a látási viszonyok, hogy ehhez az európai ember nem tud hozzászokni, el sem tudja képzelni, hogy ilyesmi lehetséges. Két nappal később tűnik fel a következő oázis, In-Salah. A házak piros agyagból épültek. Lakóikat minduntalan az a veszély fenyegeti, hogy a homokvihar betemeti őket. Többszáz pálmafa esik áldozatul minden évben a homokvihar gyilkos támadásának, de így egzotikus szépségű a pálmaliget. In-Salah karavánutak kereszteződésében fekszik. Itt ér véget az aszfaltozott út is. Le kell térnünk a kőtörmelékkel fedett, csak nyomszerü országúira. Gépkocsink szinte ugrándozva halad, sír, nyöszörög minden része, majd kirázza a lelkünket. Hogy még teljesebb és felejthetetlenebb legyen az élmény, szembe találjuk magunkat egy valódi homokviharral. Kalapban ülünk a kocsiban, szánkba sálat gyömöszölünk. Néhány kilométer után kénytelenek vagyunk megállni. Az egyik gépkocsiban meglazultak a csomagtartó szíjak, néhány láda felborult, tartalmuk kiszóródott, összekeveredtek a ruháink. Estére teljesen kimerültünk, s csak ott, a sivatagban értettük meg, miért voltak utunk kezdete előtt olyan szigorúak az illetékesek, miért ragaszkodtak egy sor fontos feltételhez. Alá kellett írnunk például, hogy a sivatagba saját felelősségünkre megyünk, hogy vállaljuk a ránk leselkedő veszélyeket és a keresésünkre indulók minden kiadását fizetjük, hogy éjszaka nem indulunk útnak, hogy csomagjainkban lesz fehér zászló is, amellyel helyzetünket jelezhetjük a szükség esetén segítségünkre siető repülőgép pilótájának. Másnap tovább birkóztunk a hőséggel, homokkal és a hullámos úttal. Hajnaltól estig utaztunk, de mindössze kétszáz kilométert haavtunk magunk mögött. A nehezebb szakaszokon kiszálltunk a kocsikból, laza futólépésben haladtunk mellettük, de így is tudtuk tartani az „iramot". Utunk célja, Tamanrasset, egyre közeledik, de közben még két órán át birkózunk egy a homokba fulladt kamion kiszabadításáért. Érkezésünket előre jeleztük, így hát mindenáron oda kellett érnünk estig, mert különben azt hihették volna az expedíciót váró hatóságok, hogy bajunk esett az úton és elindultak volna felkutatásunkra, megsegítésünkre. Közben még komoly csatát vívtunk a kövekkel, s az egyik GAZ némi vereséget szenvedett, miután egy éles kő átvágta a fék tömlőjét, s kifolyt az értékes fékfolyadék. Helyette rumot öntöttünk a fékrendszerbe, áthaladtunk a Baktéritőn és este végre megérkeztünk Tamanrassetbe. CSONTOS IMRE A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN A KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN... A kerületi bíróság büntetőtanácsa előtt egy hentesüzlet volt vezetője áll. A személye ellen emelt vád: a szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett többrendbeli sikkasztás. Az elsőfokú bíróság huszonkilenc hónapi feltétel nélküli szabadságvesztésre és jelentős pénzbírságra Ítélte. A döntést túl szigorúnak találta, enyhítésért fellebbezett. Ennek jogosságáról kell most döntenie a másodfokú bíróságnak. A vádlott őrök kíséretében érkezik a tárgyalóterembe, a büntetőtanács előtt feszengve, kelletlenül viselkedik. A tárgyalás közben kiderül, hogy háza, kertje, nyaralója és személygépkocsija is van — hogy jólétének csak négy legfőbb „jellemzőjét“ említsem. Aztán a vádlott is szót kap: szóban is megismétli kérelmének a fellebbezésben megfogalmazott indoklását, majd minden különösebb meggyőződés nélkül kijelenti, hogy sajnálja tettét. Szót kap még az államügyész és az ügyvéd, aztán tanácskozásra vonul vissza a büntetőtanács. Rövid megbeszélés után elhangzik az ítélet: a fellebbviteli bíróság visszautasítja a vádlott kérelmét, a bírósági döntés ezzel jogerőre emelkedik és további fellebbezésnek nincs helye. A volt üzletvezető szótlanul hallgatja az ítélethirdetést, aztán köszönés nélkül távozik a tárgyalóteremből... ... A jegyzőkönyvvezető egy idősebb, törődött arcú férfit szólít a terembe. Percek alatt kiderült, hogy nyugdíjas szövetkezeti dolgozó az illető, akinek élete becsületes, derék munkával telt el; csupán a múltkor — életében valóban először — heves felindultságában késsel fenyegette meg alkalmi szóváltás közben ugyancsak ingerült brigádvezetőjét. Az öreg másnap ugyan elnézést kért „kakaskodásáért“, de ez késő volt már, az illető megtette már a rendőrségi följelentést. Az ügyben illetékes járásbíróság egy hónapi szabadságvesztésre ítélte a nyugdíj kiegészítéseképpen még munkát vállaló idős embert. Az ítélet ellen az ügyész fellebbezett. A másodfokú bíróság feladata most eldönteni: helyet ad-e a fellebbezésnek, vagy megerősíti az eredeti ítéletet? „Nem tudom megmagyarázni miért, de akkor hirtelen elvesztettem az önuralmamat ... Ki tudja, milyen düh fogott el, hiszen még csak veszekedni sem szoktam senkivel..." — vallja most is — akárcsak az első tárgyaláson — megtört, csendes hangon. Arcán, tekintetén látni: valóban kellemetlen neki ez az eset. A bírósági tanács megbeszélése hoszszabb ideig tart, mint az előző esetben. Tizenöt-húsz perc is elszalad közben, amíg megszületik a döntés: a bíróság — tekintettel a vádlott eddigi büntetlen előéletére s arra, hogy őszintén megbánta hirtelen elkövetett tettét — az ügyész fellebbezését elutasítja. Sajnáltam ezt a munkában megőszült, idős férfit, az ítélet hallatán ezért megkönnyebbülten sóhajtottam. A négy ülnök egyike megláthatta sóhajomat, mert alig észrevehetően rám mosolygott. VALÓBAN, MI JÁTSZÓDIK LE EGY BlRO LELKÉBEN ÍTÉLETHIRDETÉS ELŐTT; VAJON 0 IS ÁTÉLI-E A PERT AVAGY CSUPÁN GÉPIESEN, A TÖRVÉNY NEVÉBEN ÍTÉLKEZIK? Erre próbáltam választ kapni a mai napra kitűzött nyolc tárgyalás befejeztével a bírósági tanácselnöktől. — Éppen olyan ember vagyok én is. mint mások — mosolyodik el a kérdésen. — Persze, emelett a jogi előírások és a szocialista törvényesség elveinek értelmében kell irányítanom a bírósági tárgyalásokat. Egy bíró sohasem végezheti gépiesen a munkáját, mert így könnyen egyoldalú következtetésekre juthatna... Itt van rögtön ez az iménti eset is: egyrészt egy hirtelen cselekvő, de egyébként becsületes és büntetlen előéletű nyugdíjas férfi; másrészt pedig a társadalom érdekeit képviselő brigádvezető személye áll előttem. Vallomásaikban különböző érdekek találkoznak, nekem mindkettőjük helyzetébe bele kell magam élni. — Ügy tudom, a lakosság jogerkölcse, jogtudata formálásának szándékával gyakran vesz részt különböző nyilvános beszélgetéseken. Ilyen alkalmakkor miről szokott szó esni? — Vitaindító előadásomban a szocialista törvényességnek az összejövetel témájaként meghatározott tudnivalóiról. A bevezetőt követő beszélgetésben általában konkrét eseteket elemzünk. Gyakran megkérdezik tőlem: vajon egy-egy bizonyos bűnügyben igazságosnak tartom-e az első vagy másodfokú bíróság döntését?... Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, mert nem ismerem a szóbanforgó ügy részleteit. Legföljebb ahhoz tudok hozzászólni, vajon a büntetés felső, középső vagy alsó „taxáját" kapta-e az illető... — Tudtommal a peranyagot a bírák még a tárgyalások megnyitása előtt áttanulmányozzák. Nem rejt ez magában valami olyan veszélyt, hogy előre kialakult véleménnyel nyitják meg aztán a tárgyalást? — Egy igazságosan ítélkező bíróval ez sohasem fordulhat elő. Én óva őrizkedem az ilyesmitől és a velem egy tanácsban dolgozó ülnökök munkáját is igyekszem így irányítani. A bírónak sohasem szabad már előre, még a per megnyitása előtt „terveznie a kimérendő büntetést, hiszen a bírói küldetés lényege éppen abban rejlik, hogy a tárgyalóteremben hallottak alapján összegezze magában a tárgyalt üggyel kapcsolatos információit és ezek alapján döntsön. — Számos bírósági tárgyaláson vettem már részt és észrevettem, hogy a vádlottak közül sokan szánalmas sajnálatot színlelnek a tárgyalóteremben, a valóságban azonban ... — ... azonban csak félre akarják vezetni a büntetőtanácsot. Ilyesmi is előfordul... A bíró gyakorlatán, lélektani felkészültségén és emberismeretén múlik, hogy meg tudja-e különböztetni az őszinte megbánást a képmutatástól. — Az elmúlt három-négy esztendőben szigorúbbak lettek bíróságaink, hatékonyabb lett a szocialista törvényesség betartásának gyakorlati elve, főképpen a visszaeső bűnözőkre vonatkozóan. Csökkent ezzel a bíróságok munkája? — Nehéz válaszolni erre a kérdésre. A szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett vagy a bűnözés néhány egyéb „szakterületén“ csökkent ugyan az előforduló esetek száma, de továbbra is magas például az ifjúkori bűnözők, vagy a felelős beosztásban és anyagi felelősséggel járó dolgozók körében tapasztalható bűnügyek száma. — Befejezésül mit mondana még el a bírói munka jellemzéseképpen? — Azt, hogy minden bírói döntés egyben a bírói lelkiismeret kérdése is. Egy ítélet ezért sohasem lehet gépies vagy öncélú mérlegelés eredménye. A „Köztársaság nevében“ hozott büntetések célja, hogy átneveljük a törvényszegőket és visszavezessük őket a társadalomba. usm im m 17
