A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
— No, ki vele. Nekem elárulhatod a titkodat. Mintha édesanyádnak vallanád meg! Szerelmes vagy? — pislantott rá, és a tű megállt a kezében. — Ugyan, kibe? — játszotta a közömbösét. — Én tudjam helyetted? — Hermin néném se tudhatja, ha én se tudom — mosolyodon el kényszeredetten. — Szóval nem tudod, hogy mi bánt? — mondta, és úgy tett, mintha már érdekelte volna ez a dolog. — Semmi. Csak haragszom magamra — felhősödön az öccsét formázó szép arca. — Magadra? — álmélkodott el úgy, hogy a tű megint megállt a kezében. — Már megettem a kenyerem javát, de ilyet még nem hallottam, hogy valaki magára haragudott volna. Haragudott a szomszédjára vagy a komájára vagy tudom is én kire, de magára? Aztán mért? Megmondod? — Meg. De előbb ígérje meg, hogy nem nevet ki! — nézett rá hosszan, miközben kérés, rimánkodás ült ki a csinos arcára. — Már mért nevetnélek ki? — mondta gyorsan, és majd kilyukadt az oldala a kíváncsiságtól. — A szőke hajam miatt — vallotta be töredelmesen, már-már sírásra görbült szájjal. — Bolond vagy! — szólta le a serdülő korú lányra valló gondját, és felszabadultan nevetett. — Hát tehetsz te arról, hogy ilyennek születtél? Mintha a néger magára haragudna azért, mert őt jobban fogja a nap! De válogatós vagy — csóválta meg a fejét. — Milyen színű haj kellene neked? — Olyan se szőke, se fekete — határozta meg a kívánságát elég bizonytalanul. — Aztán mért éppen olyan kellene neked? — igyekezett megnyugtató választ kapni a gyerekes gondjára. — Mert ilyen se színű hajjal kinek kellek majd? — túrt bele haragosan a selymes, világosszőke hajába. — Még traktorosnak vagy állatgondozónak se! — sütötte le nefelejcskék szemét, és zavarában az asztalterítő szélét morzsolgatta. — Ejnye no, de felvág a kisasszony! Csak nem herceghez akarnál férjhez menni? A traktorost meg fiz állatgondozót ne szóld le! Mert most azoknak üti sok pénz a markát! Aki ehhez, vagy ahhoz megy férjhez, az jó partit fogott magának! Annak soha nem lesz üres a bukszája! Némelyike már új házat épít! — Nem szólom én le őket. Csak annyit mondtam Hermin nénémnek, hogy nem kellek majd senkinek. Azoknak se — sóhajtotta ki szívéből a kétséget. — No, meglátjuk. Én ahhoz tartom magam, hogy kinek a pap, kinek a papné. Kinek a szőke, kinek a fekete. Még válogatni is fogsz a sok udvarló közül! Elfelejtkezett a tű öltögetéséről. Maga sem tudta, hogy miért, de sorra vette az Emőkéhez illő fiúkat. És vizsla szemekkel figyelte a hatást. Úgy gondolta, hogy ha másból nem is, de a szempillája rezdüléséből majd csak ésyeveszi, melyik tetszik neki. Elsőnek említette a Rendek Menyhért komájuk fiát. Semmi. Másodiknak a Demeter Sándor idősebb unokáját. Semmi. Mind a kettő jó partinak ígérkezett. A Rendek komájuk fia tanítónak készült, a Demeter Sándor unokája mozdonyvezetőnek. Egyik Rozsnyóról, a másik Kassáról járt haza. Még egy harmadik fiút is számításba vett, a Bibókét, akinek már nem volt jó a mi főiskolánk, Krakkóban iratkozott be gépészmérnökire, és ezt a bolondos szeszélyét az állam még meg is fizeti. Ingyen tanult. Minden költséget a minisztérium fizetett. Olyan is volt az akkoriban, mint a föld közelébe visszatérő üstökös. Ritkán mutatta magát. Annyira beleélte magát az ítélkező, a véleményformáló szerepébe, hogy percekig teljesen elfelejtkezett arról, hogy Emőkével beszélgetett. És csak azért, mert bosszantotta, hogy megbomlott a világ rendje. Érthetetlennek, sőt ellenszenvesnek találta, hogy mindenki urat akart a gyerekéből. Nem szabót, nem cipészt, nem kőművest, nem villanyszerelőt, nem bádogost és nem műszerészt. Urat! Urat! Urat! El a faluból, el a szövetkezetből. Ez lett a jelszó! Meg az, hogy jobb nyomorogni városban a szűkös, éppen csak beosztható fizetésből (Herminkéjük a példa, aki Kassán alig jön ki a keresetükből, pedig az ura mérnök, ő meg műszaki rajzoló), mint otthon igazán gondtalanul élni a szövetkezetben. És mennyivel ad többet a város, mint a falu? Többet ad koromból, füstből, zajból, és többet szed ki a zsebből, mert ott még a vízért is pénzt kérnek. Meg az árnyékszékért is, ha az embert az utcán éri utol a szükség. Sőt még azért is, ha Rákóczinak, a nagy fejedelemnek a koporsóját óhajtja látni az emberfia. Az ura meg is torpant a dóm küszöbét átlépve, miután belépőjegyet nyomtak a kezébe. — Aitán felnyitják-e a koporsó fedelét? — kérdezte a templomszolgától. — Hogy gondolhat ilyet? — bontránkozott meg az. — Pénzt kérnek, pedig lehet, hogy nem is fekszik a koporsóban — mondta, és kelletlenül húzta elő zsebéből a bugyellórist. Már nem fordult vissza. A kultúrájával adna többet? Ezt sem merné határozottan állítani. Megfigyelték az urával, hogy a városiak esténként ugyanúgy a televízió elé ülnek, mint ők. A különbség csak annyi, hogy otthon szaros, sáros lábbeliben gubbasztanak a képernyő előtt, Kassán meg csónak alakú papucsban, amelyhez bizony nagyon is elkelne valami egyensúlyozó, hogy az emberfia el ne vágódjon a sima parketten. Divatba jött a papucs városon és mindenütt. Egyszer a vöröskői várba rándultak el a szövetkezet pénzén, s ott is nagy, ormótlan papucsba kellett dugni a lábukat. A személyzet velük fényesítette simára a parkettet. Vigyázva lépegettek, jóformán le sem vették a szemüket a félméteres papucsokról. Pálffy gróf értékes gyűjteményeiből meg a bútorokból alig láttak valamit. Hiába volt azonban a nagy elővigyázatosság, az ura a fegyverteremben Bőd Lajosra nézett, az elnökre, a szenvedélyes vadászra, és csúszkálni akart, mint a többi teremben, de ott már nem lehetett. Megbotlott, megfordult, és seggre esett. Olyat zökkent szegény, hogy a csibuk ijedtében kiugrott a szájá- Jból. Látta rajta, hogy mérges. Vagyis hogy nem a Miatyánkot mondja. Hogy a papucsot legszívesebben a vezetőhöz vágta volna. De csak annyi megjegyzést tett: — Régen volt tél. Régen sinkóztam. Talán gyerekrokomban. Az istent ezekbe a fedeztető papucsokba! Lehet, még tovább folytatta volna a városi és a falusi életet összehasonlító okoskodást, de oz ura fület bántó horkolásba kezdett. Megveregette a lábát, maga szakította el a gondolatmenete fonalát. S eközben észrevette, hogy Emőke újra maga elé húzta a könyvet, tanult, mintha korábban nem is beszélgettek volna. Elölről kezdte hát, helyesebben mondva folytatta, amibe belekezdett. Vagyis hogy ki lenne még hozzá való? Bandi? A Magyar András fia? Alig ejtette ki a nevét, újra az ítélkező, a véleményformáló szerepét vette magára. Azzal a különbséggel, hogy hangosan mondta, amit gondolt. Az ám, a Bandi! Az lenne még a legjobb parti. Annak a szüleit még nem tudta legyőzni az úrhatnámság gyógyíthatatlan betegsége, ami abból áll, hogy a gyermeket taníttatni kell mindenáron, akár fogékony az esze, akár nem, ha mindjárt bukdácsol is, mint a vízben fuldokló. Végezze el a gimnáziumot, a főiskolát, mert csak úgy lehet belőle ügyvéd, mérnök, orvos, miniszter, s miért ne próbálkozna a szülő a gyermekével, amikor nem kerül pénzébe? Persze a próbálkozásnak van pénzzel nem fizethető ára is. Vasutas mostohafiának, Jenőnek a gyereke már kétszer figyeltetett fel magára. Először, amikor egy film hatására pandúrt és betyárt játszva, a pandúr gyerekek elfogták szegénykét és a kertben felakasztották egy almafára. Rúgkapált a lelkem, és csak úgy menekült meg a biztos haláltól, hogy valamelyik nagyobb gyerek észbe kapott, és alátolta a biciklijét. Másodszor, amikor a szülei már az elemi iskola második osztályából kivették, és Rozsnyón íratták be. Hiába szajkózták a magukét, ők, az idősebbek, hogy nekik még az édesanyjuk nyelvén is nehezen ment a tanulás. Hiába kérdezték emeltebb hangon: hogyan haladhatna előre az olyan gyermek, aki csak ül a padban és pislog, mint a megijedt nyúl, és semmit nem ért? Jenőék azzal intették le őket, hogy abból a másik iskolából jobban boldogul. Szélesebb, biztosabb az érvényesülés útja. Akármelyik főiskolára zöldet mutat a lámpa. A nagyravágyás járványbetegsége érte utol őket, és mi lett az eredménye? Azután, hogy Pistikéjüket elkvártélyozták a kisvárosban, a gyerek nem iparkodott haza, amikor tehette, hanem cigarettázni, csavarogni a huligánok közé csapódott. Szülei csak egy-két év után jöttek rá, hogy iskolakerülő lett a fiukból. Az osztályban csak nézett, pislogott a tanítóira, mert a magyarázásból egy szót sem értett. Feleslegesnek _ érezte magát. Egyszer, talán már a kilencéves iskola utolsó osztályába járt, hét napig nyoma veszett. A kétségbeesett szülők, Jenő és a menye a rendőrséggel köröztették. És már el is siratták. Egy napon aztán előkerült. Vasúti rendőrök bukkantak a nyomára. Az apja ellopott szabadjegyével vitette magát a vonaton éjszaka és nappal. Úgy találtak rá, hogy aludt a fülkében. Mellére tűzte ki az apja szabad jegyét, hogy a kalauzok ne ébresszék fel. Mikor a vasúti rendőrök hazavitték, az apja nagyon megdorgálta és nyakon is vágta a gyereket. — Nem tudod, hogy neked még iskolában a helyed? — hadarta magából kikelve az apja. — Aztán megmondaná, minek üljek ott? — fakadt sírva Pistike. A Bandi szülei mások voltak. Azokat nem szenvedtette a nagyravágyás betegsége. Észrevették, hogy fiuk nem szerette a könyveket, de szívesen farigcsált a színben lőcsöt, széklábat, gereblyét, villanyelet. Mindenféle könyvnél többre becsülte a fűrészt, kést, vésőt és kalapácsot. Nem ellenkeztek vele. Kedvébe jártak. Lombfűrészt is vettek neki. És akárki kereste Bandit délutánonként, mindig megtalálta a színben. Úgy gyalult, úgy kezelte a lombfűrészt, mint akit az isten már az édesanyja méhében asztalosnak teremtett. Okosan tették, hogy odaadták asztalosinasnak. Kitanulta a szakmát,, és a jó mesterember a jég hátán is megél. Vagy ahogy az ő falujukban mondják, pénzre kel, pénzre fekszik. Csak ne néznének annyiszor a pohár fenekére azok az iparosok. Sajnos, kocsmázik majd mindegyik. Már Bandit is látta amint erősen beszeszelve dülöngélt haza. (folytatjuk) 10 Máes József
