A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-22 / 42. szám

NEVEMEN . Nevemen szólít a táj talán a szél is ismer már talán a szél is ismer a szél nevemen szólít a fű mert a fű jól ismer engem már talán a fű nevemen szólít a víz mert ismer már engem régen ismer már a víz nevemen szólít a fa mert a fa megismer engem mindig ha meglát megismer engem a fa VARGA ERZSÉBET két verse: SZÁLL A MADÁR Száll a madár hófehéren önnön röptébe zárva magányos madár védtelen de végtelen a szárnya MÉRT ÍRNÉK ÉN ? . . . Mért írnék én személytelen verset mikor nem vagyok személytelen? Személyem, földem, házam, hazám s népem is van: büszke seregem. Nyelvem gyökér — nem tép ki kósza szél e földből mely hajdan-ösömnek adatott: állok szilárdan személyesen nagy-szép hittel hogy majdan a halálom sem lesz éntelen (ha nem is leszek Nagyhalott). Forduljon az Űr felé, ki gyáva s hunyt szemmel jár: ó, jaj, meg ne lássa mennyi mocsok, kín, éhség, háború meg ne lássa, hogy a csókban megfagynak az ajkak — mert már a csókban is ott a sablon a maszk meg a sablon meg a sablon meg a maszk ... Ne köpjetek le, ha kimondom: nem mondhatom ki a kimondhatatlant de megpróbálom. Mért írnék én személytelen verset? KONOZSI ISTVÁN FELVÉTELE KISS PÉNTEK JÓZSEF: I NÉHÁNY GONDOLAT EGY KÖNYVRŐL Érdekes és értékes művel gazda­godott a magyar-szlovák kontrasztív nyelvészeti irodalom. A Bratislavai Szlovák Pedagógiai Kiadó gondozá­sában jelent meg dr. Bertók Imre kandidátus munkája A szlovák és a magyar esetrendszer kontrasztív vizsgálata címen. Az érdeklődéssel és az élvezettel olvasott értekezést globálisan három szempontból látom jellemzőnek: először a szerző kivá­lóan ismeri a szlovák és a magyar nylevtant, másodszor a gyakorlatban gyökerező, lényegbevágó problémá­kat vet fel, harmadszor mélyen át­gondolja a téma társadalmi proble­matikáját. A kitűzött téma és a feldolgozási mód elméleti és gyakorlati hasznos­sága kézenfekvő. Az értekezésben két, származási és tipológiai vonat­kozásban diametrálisan eltérő nyelv, a magyar bázisnyelv és a szlovák célnyelv tipológiai kontrasztív egy­bevetését találjuk. A munka célkitűzései világosak, gyakorlati megvalósításuk azonban a szemléleti és a didaktikai-módszer­tani kisebb-nagyobb problémák egész sorát fogja felvetni. Elkötelezett, társadalmilag és po­litikailag jelentős problematikát tárgyal a szerző, amely egyrészt sző­lős kapcsolatban van a csehszlová­kiai magyar tanítási nyelvű iskolák szlovák nyelvoktatásának hatékony­ságával és az új csehszlovák okta­tási-nevelési rendszer tervezetében kitűzött tartalmi korszerűsítéssel, valamint a szlovák-magyar kon­trasztív nyelvi jelenségek tudatos egybevetésével. A hat fejezetre osztott értekezés módszertani és tartalmi felépítése kifogástalan, bizonyító példaanyaga pedig imponáló. A szerző a 226. oldalon így össze­gezi a munkáját: „... segítségére lesz a célnyelvi oktatás hatékonysá­gának, s lehetővé teszi a nyelvészeti eredményeinek gyümölcsöző alkal­mazását a tantervek összeállításá­ban, a tankönyvi tényanyag meg­­válogatásában és az oktatás folya­matában.“ Rövid recenziómban az értekezés utolsó fejezetének gyakorlati fogód­zóihoz szeretnék néhány megjegy­zést fűzni, elsősorban a magyar és a szlovák nyelvtani terminológia egységesítéséhez. Ez a probléma test­közelből érinti a tankönyvszerzőket, szerkesztőket és a gyakorló peda­gógusokat. A szerző helyesen álla­pítja meg, hogy az egyes tudomá­nyos diszciplínák metanyelvét elö­­zönlötték a variánsok és a vagyla­gosságok. Éppen ezért az iskolai nyelvtankönyvek szakkifejezéseinek megállapításában a kontrasztív szemléleten alapuló válogatást tar­tom fontosnak. Ezen azt értem, hogy az anyanyelv oktatása és a célnyev tanítása minél nagyobb méretű össz­hangban valósuljon meg és egymást kölcsönösen segítse. Az anyanyelvi és a célnyelvi ok­tatás hatékonyságát nagymértékben gátolják a nem egységes, nem egy­értelmű szakkifejezések. A magyarországi és a szocialista államok magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskoláiban használt ma­gyar nyelvtankönyvek szakszóinak az eltérései és szembenállásai ezt teljes mértékben igazolják. A magyarországi 1966-os új tan­tervi útmutatók ugyan leszögezték, hogy a korábbitól eltérően néhány helyen szemléleti és terminológiai újítást léptetnek életbe, és az aka­démiai nyelvtan fogalomrendszerét követik. Sajnos, ez a követelmény a mai napig általában nem nyert polgárjo­got, mert mind az egyetemes ma­gyar nyelvterületen, mind a szocia­lista államok magyar tanítási nyel­vű nemzetiségi iskoláiban használt magyar nyelvtankönyvek szakszói gyakran vagylagosak. Itt csak néhány példát mutatok be ízelítőként a szakszók vagylagos­ságára: főszóelem vagy szótő, alap­szó vagy szótő, birtokos személyrag vagy birtokos személy jel viszony rag vagy esetrag, tulajdonságjelző vagy minőségjelző, utójelző vagy értelme­ző, tapadásos vagy lappangó alany, állandó határozó vagy vonzat, hiá­nyos vagy csonka, illetve kihagyásos mondat. Az idegen nyelvek tanulását ille­tően a szerző azt a nézetet vallja, hogy szilárd anyanyelvi ismeretek nélkül nem lehet idegen nyelvet megtanulni. Ez nemcsak pszicholing­­visztikai, hanem szociolingvisztikai kérdés is. A célnyelv társadalmi kom­munikációs hatósugarát országos vi­szonylatban fontosabbnak tartja, mint a bázisnyelvét, amely ezen a téren döntő részben nem lépi át egy közigazgatási járás területét. A 202—203. oldalon ezt írja: „Ne­künk tehát az a feladatunk, hogy tanulóink az adott sajátos helyze­tünkből következően úgy támaszkod­janak az anyanyelvi ismeretekre és készségekre a célnyelv elsajátításá­nak a folyamatában, hogy optimális személyi és tárgyi feltételek mellett fokozatosan jussanak el az aszimme­trikus bilingvizmustól a vertikális szimmetrikus bilingvizmusig mind szóbeli, mind írásbeli megnyilatko­zásaikban.“ A szerző a javaslatai között em­lítést tesz arról, hogy a magyar nyelvtant közelebb kell hozni az indoeurópai nyelvek nyelvtanaihoz. Ilyen nézeteket vall több magyaror­szági nyelvész is, aki szinkron kon­trasztív analízissel dolgozik, mert a nyelvtani felépítésünkben eltérő fíektáló indoeurópai nyelvek és az agglutináló magyar nyelv egyidejű oktatásakor gazdaságosabb, ha az azonos nyelvi jelenségekre nem szentelünk annyi időt, mint az el­térőkre, és ezeket a lehetőségek sze­rint párhuzamosan dolgozzuk fel a bázisnyelv és a célnyelv nyelvtan­könyveiben. Például miért ne lehet­ne a főneveket egyidőben oktatni ? A szerző tehát nem a bázisnyelv és a célnyelv nyelvtani jelenségeinek összemosásán fáradozik, hanem az anyanyelv nyelvtani anyagának cél­szerűbb nyelvtudományi és didakti­kai elrendezésén. A munka értékét emelné egy re­giszter és a nyelvészeti terminus technicusok rövid magyarázata. Eze­ket az esetleges utánnyomásban jó lenne megvalósítani. Az értekezés áttanulmányozása után az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szerző magasszintű elméleti és alkalmazott nyelvészeti kutatást végzett, a kitűzött témát nagy szakértelemmel dolgozta fel, számos önálló megállapítással, té­tellel, rendszerezéssel gazdagította a szlovák-magyar kontrasztív nyelvé­szetet. SCHILDERNE b. íren 11

Next

/
Thumbnails
Contents