A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
Imegbecsülést ÉRDEMLŐ Ikultúrmunkasok MOTTÓ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY A CSEMADOK XII. országos közgyűlésén számos küldött hangsúlyozta, hogy a szövetség csak úgy érhetett el szép eredményeket tevékenysége utóbbi öt esztendejében, hogy számíthatott a lelkes, tenni kész kultúrmunkások népes seregére. Ezek az emberek fáradságot nem ismerve tanítanak másokat, vagy fáradságot nem ismerve tevékenykednek maguk is. A közgyűlésen elhangzottak késztették szerkesztőségünket arra, hogy levélben forduljon a CSEMADOK járási titkárságaihoz: küldjék be címünkre járásuk öt legismertebb, legtevékenyebb kultúrmunkásánák nevét. A járási titkárságoktól postafordultával kaptuk meg, amit kértünk, s máris kopogtathattunk levelünkkel és kérésünkkel leg önzetlenebb és legtevékenyebb kultúrmunkásaink ajtaján. Számos válasz van már az asztalunkon, amelyekben az érintettek keresetlen, de őszinte szavakkal mondják el, mi késztette őket arra, hogy szabad idejük nagy részét a szocialista magyar kultúra ügyének szenteljék, mit jelent számukra ez a nemes feladatvállalás, összeegyeztethető-e szerintük a munkahelyi és kulturális feladatok teljesítése, mennyire értékelik fáradozásaikat legközvetlenebb környezetükben, falujukban, városukban, járásukban, hogyan néznek rájuk azok, akik nem méltányolják kellőképpen a kulturális előrehaladás érdekében kifejtett munkát stb. S mi mai számunkban megkezdjük legaktívabb kultúrmunkásaink véleményének a közlését. Ilyen módon is további megbecsülést akarunk szerezni azoknak, akik immár évtizedek óta erőt, időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak szocialista magyar kultúránk filvirágoztatásán. TEGYÜK SZEBBÉ EMBERTÁRSAINK ÉLETÉT A Hét 1977. július 27-én kelt levelére röviden a következőket válaszolom: olyan tanítóm volt, akinek a húszas-harmincas években színügye volta szegény falusi gyermekek iskolán kívüli nevelése. Tanítómtól, a ma is élő nyolcvanegy éves Kiss Nándortól tanultam meg szeretni az éneklést, a színjátszást, az olvasást és a versmondást. Első osztályos koromtól állandó szereplője voltam az iskolai rendezvényeknek. Jó tanítónk szeme az iskola befejezése után is rajtam volt. Továbbra is készültem valamilyen fellépésre. Abban az időben a mezőgazdaság még nem volt gépesítve, s a falusi családok gyermekei nehéz munkát végeztek. Ennek ellenére, minden jeles ünnepre műsorral készültünk. Télen a kicsiny kocsma tenyérnyi színpadán, nyáron az udvaron mutattuk be műsorainkat. Amikor egyikünk-másikunk mesterséget tanulni elkerült a faluból, már hiányzott számunkra az amatőr kulturális tevékenység. Én Tornácra kerültem. Ott tanultam varrni a nagybátyáméknál. Néhány hét múlva már szerepeltem a tűzoltók műsorában, s jó szereplésem jutalmaként az akkori tűzoltóparancsnok, a ma is fáradhatatlan Poszpis elvtárs elsőként táncoltatott meg. Később, amikor már Budapesten éltem és dolgoztam, a háborús években, az állandó bombatámadások elvették kedvünket az énekléstől. Más munka várt ránk. Az idősebb asszonyok csendben, de annál céltudatosabban részesítettek politikai oktatásban az üzem falain belül és a lakásunkon. Kocsis elvtársnő meggyőző munkájának eredményeképpen 1944. decemberében éjszakánként főleg a légiriadó idején már én is jártam plakátokat kiragasztani. Veszélyes munka volt ez, mert ha valamelyik rendőr a táskánkba néz, és észreveszi a plakátokat és a ragasztót, bizonyára hátunkon csattant volna „Szólasi testvér" korbácsa. 1944-ben a „Párisi Divat" című képeslap pályázatára beküldött mesémmel első dijat nyertem. Azután rendszeresen Írogattam a lapba. Budapest ostroma idején mi fiatalabbak kenyeret, vizet szereztünk a pincébe szorult lakóknak, és eltemettük a halottakat. Akkor, ott, az elszabadult pokolban megfogadtam, hogy életem hátralevő részében munkámmal a béke és a haladás ügyét szolgálom. A felszabadulás után édesanyám kívánságára hazatértem. Fiatalon, de már nagy élettapasztalattal vállaltaim részt új életünk építéséből. Három kisgyermekemre édesanyám vigyázott, én pedig a Nőszövetség helyi szervezetének elnökeként harminc-negyven asszonytársammal segítettem az egységes földművesszövetkezet munkájában. Közben kulturális műsorokat szerveztem, tanultam, iskolába jártam. Lelkesíteni tudtam másokat, mert magam is lekesedtem. Óvodát akartunk nyitni a faluban, és bizony alapos meggyőző munkára volt szükség, mert erősen dolgozott az ellenpropaganda. Várkony magyar község, ennek ellenére csak későn és nagy nehézségek árán sikerült 19Ó1- ben a CSEMADOK helyi szervezetét megalakítani. Az akkori vezetők úgy vélekedtek, hogy felesleges még egy tömegszervezet gondját a nyakukba Bekö Mária Az irodalmi színpad tagjai fiataljaink a szervezeti élet területén ötletszegények. Nem jönnek olyan érdekes ötletekkel, amelyekkel érdeklődést keltenének s megvalósításukkal felráznák sok közömbös, csak az anyagi javakat becsülő társukat. A mi sikerünk titka éppen az volt, hogy mindig sikerült „kitalálnunk" valamit, ami érdekelte az embereket, sőt hetekig foglalkoztatta őket egy-egy műsorunk. Számomra az a legszomorúbb, hogy tapasztalatunkat, tudásunkat nem tudjuk mindenestül utódaink rendelkezésére bocsátani. Azt sem hallgathatom el, amikor úgy éreztem, igazságtalanság történt velem. Egy utcánkbeli, hozzám hasonló korú ember, akkor funkcionárus, azzal vádolt, hogy az egyik faluban, Kulcsodon a szövetkezeti gazdálkodás ellen ágáltam. Kulcsod akkori vezetőinek köszönhetem, hogy hamarosan fény derült az igazságra. Nagy igazság hogy — kissé megváltoztatva a mondást — senki sem A CSEMADOK járási bizottságának mebízásából én lettem a helyi szervezet megalapítója. Tizenöt taggal kezdtük a munkát. Abban az időben a Nőszövetség járási bizottságának is tagja voltam. Ettől függetlenül, minden erőmmel és tudósommal azon voltam, hogy a CSEMADOK helyi szervezete megerősödjék. Ennek tudható be, hogy egy-két év múlva már 250-re növekedett helyi szervezetünk taglétszáma. Évekig tevékenykedtünk úgy, hogy falunkban a CSEMADOK helyi szervezete lett a legnagyobb és a legjobb tömegszervezet. Amikor új vezetőség került a hnb élére, munkánkat elismerve minden segítséget megadtak az efsz vezetőségével közösen. Mindig ügyeltem arra, hogy a helyi szervezet vezetőségébe olyan személyek kerüljenek, akik népszerűek, becsületesek és szeretik az öntevékeny kulturális munkát. A hatvanas évek elején hároméves dramaturgiai tanfolyamon vettem részt. Ekkor ismerkedtem meg íróinkkal, költőinkkel, a magyar lapok szerkesztőivel. Az ilyen találkozókon ismertem fel, hogy az ember szómáira az a legszebb, ha a közösségnek, a társadalomnak önzetlenül annyit tud nyújtani, amennyi az erejéből, tudásából telik. Igényes voltam magammal szemben is. Az állandó önművelést elengedhetetlennek tartottam. Csakis így érhettem el, hogy jó kapcsolatom volt az ifjúsággal. Megértettem a fiatalokat, szívesen dolgoztunk együtt. Meggyőződésem, hogy szegény az az ember, akármilyen gazdag is, aki nem vesz részt a társadalom építésében és a közösségi munkában. Egyetlen dolog aggaszt. Azt tapasztalom, hogy ami kedves, okos és ügyes próféta a saját falujában. Én mégis úgy érzem, és ezt szerénytelenség nélkül le is írhatom, hogy látom a munkám eredményét. Oklevélnél, emlékéremnél többet ér'számomra az a bizalom, megbecsülés, amelyet szülőfalumban kivívtam. Felettes szerveink részéről is számos elismerésben volt részem. Én mégis arra vagyok a legbüszkébb, amit a néhány héttel ezelőtt rendezett találkozónkon mondott nekem 81 esztendős tanítóm: — Büszke vagyok rád, egykori tanítványomra. Büszke vagyok arra, hogy még mindig te vagy a CSEMADOK helyi szervezetének fő erőssége a falunkban. Az ilyen tanítványok éltetnek engem. Ennél nagyobb elismerésre soha nem vágytam. Ha újra kezdhetném az életet, újra azt tenném, amit tettem, s arra törekednék, hogy még jobbon, még tökéletesebben végezzem a közösség érdekében kifejtett munkámat. Társadalmunkban minden lehetőség megvan a tanulásra. Tanuljunk, hogy szebbé tehessük embertársaink életét. Amit elmondottam, még megtoldom azzal, hogy boldog vagyok, mert két fiam s a lányom is hasznos tagja társadalmunknak. Hiszem, hogy korszerű kultúrházainkban a falvakon is egyre több szakember irányítja majd a kulturális munkát. Ahogy növekedik anyagi jólétünk, úgy kell törődnünk az emberek kulturális, politikai nevelésével, nehogy a falusi villák kapui bezáruljanak és a kapzsiság, az embertelenség legyen úrrá a kapukon és kerítéseken belül. Bekö Mária 6
