A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
M eleg kenyérillat száll a sütöde felől. A jócskán elöregedett épület szerényen megbúvik a fák között. Szánalmas látványt nyújt kormos, hulló vakulatú falaival. Hát igen, kiszolgált már. S ezt az illetékesek is tudják. Már elkészültek az új, nagy, korszerű kenyérgyár tervei. A régit pedig könyörtelenül lebontják. De hát így van ez rendjén, a régi helyet kell hogy adjon az újnak. Ami igaz, az igaz, az utóbbi évek folyamán számos jogos bírálat érte a kassai (Kosice) Sütő- és Cukrászipari Vállalat szepsi üzemét. Sokan és sokat panaszkodtak a kenyér s a péksütemény minőségére, a sütemény választékára s olykor nagyságára is. De hát gondolt-e valaha is valaki arra, hogy utánanézzen, tásként hangzik a szájukból, mintsem panaszként. Meg-megtörlik verejtékező homlokukat, arcukat, s beszéd közben is dolgoznak. — Van utánpótlás a szakmában? — Az nincs. Legalábbis nem nálunk, itt Szepsiben. Ha van is jelentkező, az mind Kassán akar maradni. Nem lehet csodálni. — Tizenkét éve ígérgetik az új üzem felépítését — fakad ki Kuhn László, aki már huszonöt éve dolgozik itt helyben. Mint kiderül, sokan rászolgáltak a hűségjutalomra, sok a törzsgárdatag, úgy is mondhatnám, veterán. Simon Mihály 27, a felesége, Antónia maga is 25, a Janzsó házaspár, akárcsak Kiss László 26 éve dolgozik az üzemben. Mindannyian oklevéllel is megerősített dicsérő elismerésben részesültek becsületes helytállásukért. De a többieknek sincs miért szégyenkezniük. így például Hyblár Juraj 22, Tóth Erzsiké meg 20 éve került ide. Itt ismerkedtek s szerették meg egymást, összeházasodtak. Együtt szállítják a kenyeret meg a péksüteményt a környező falvakba. Bodnár László is már 18 éve szállítja az árut. A többiek, ha nem is éppen két—, két és fél évtizede vannak itt, de például Sztutyák Mária több mint 10, Répás Teréz 8, Sebestyén Ferenc 4 és Orosz László is már két éve dolgozik a pékségben. Jól összeszokott kollektíva. Egyegy szemvillanásból is megértik egymást. Szólni sem kell. Tudják, mit kell csinálniuk, hol van rájuk szükség. Mi lesz velünk, ha eltűnik a régi, kiöregedett pékség? Illetve addig, amíg bontás után fél nem épül az új üzem? Némedy László szerint vannak olyan elképzelések, hogy átmenetileg felállítanak egy ideiglenes sütődét, s aztán ha elkészül, beköltöznek a 22 millió koronás beruházással tervezett új, korszerű kenyérgyárba, s ott folytatják a munkát, ahol abbahagyták. De erre vonatkozólag még nem született végleges döntés. Remélni lehet, hogy nem lesz a pékekből vasas... Egyelőre még itt vannak. Dolgoznak, termelnek. A régi helyen, a kiöregedett épületben. Morajlanak a kiszolgált gépek, sürögnek-forognak az emberek. A kemencék nyelik a szenet és a tésztát. Finom kenyérillat terjeng a levegőben. Sül a környék népének mindennapi kenyere GYŐRI SAROLTA milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az üzem dolgozóinak a régi elavult épületben, az elöregedett berendezéssel? Milyenek a munkakörülményeik? Talán érdemes utánanézni, gondoltam, s az ötletet tett követte. Itt ülök tehát most az üzem apró irodahelyiségében Némedy László üzemvezetővel szemközt. hajnalok Takács Szilvia, Orosz László és Répás Teréz Némedy László és Bodnár Valéria — Mióta üzemel a pékség? — kérdezem tőle. — Ezerkilencszázötvenötben épült, azóta vagyok a vezetője. Eredetileg az akkori szepsi járás részére létesítették, s a járás 42 községét, valamint Nagyidát és Sacát látták el pékipari termékekkel. — Mit jelent ez mennyiségileg? — Naponta 100 mázsa kenyeret és 20 ezer darab péksüteményt szállítottunk 122 boltba. A péküzem beindulása óta három műszakban termelt. Akkoriban 42 embert foglalkoztatott a szállítómunkásokkal együtt. — És ma? — Azóta sok minden megváltozott. Felsőbb utasításra kevesebb kenyeret sütünk és több péksüteményt állítunk elő. Jelenleg a létszám 27 fő, és két műszakban dolgozunk. Napi termelésünk 70 mázsa kenyér és 60 000 péksütemény. Ez utóbbi menynyiség 20 fajtából tevődik össze. Harminc község 120 boltját látjuk el sütőipari termékekkel. Négy tehergépkocsink van, és ha a szükség Úgy kívánja, a kassai „anyaüzemből“ is hordunk ki árut. Némedy László nem panaszkodik, hogy olykor rossz minőségű szenet vagy lisztet kapnak, hogy nehézségei vannak a gépkocsivezetőkkel, Sebestyén Ferenc és Sztutyák Mária így aztán későn kerül ki a boltokba a kenyér meg a sütemény. A szepsi péküzem dolgozói a nehéz körülmények ellenére is igyekeznek becsülettel helytállni. Nem hagyják el a „mesterséget“. Nem menekülnek el, pedig nagy a kísértés. Hiszen a Kelet-szlovákia Vasműben mindenki találhat munkát a környékről, jól fizetett munkát... Igaz, ha vita, nézeteltérés támad a pékségben, nemegy dolgozó nagy hirtelen ében odavágja: „Megyek a Véeszzsébe!“ De aztán, ha lehiggad, marad. Nagy vonzóerő a vasmű, a környéken mindenkinek szent meggyőződése, hogy mindenkit felvesznek ott, nem vasasokat is, a képzetlen munkaerőket betanítják. A sütődében Kiss László csoportja a délelőtti műszakos. Kérdezem, hogy vannak megelégedve. Félig tréfásan, félig komolyan válaszolnak. Szerintük nehéz munkájukért nem kapják meg sem az erkölcsi, sem az anyagi megbecsülést. De így van ez a pékekkel országszerte, mondják. S ez inkább egyszerű íénymegállapí-3
