A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
az unokának vettem. Abból a tízezer forintból, amit a Népművészet Mestere címzetű kitüntetésért kaptam. Persze léire visszamegyek hozzá, mert nem olyan rossz asszony az enyém, amilyennek én bolondozva mondom. Csak porös. A téeszben jó a dolgom. Voltam tehenész, kaszás, etető, most éjjeliőr vagyok. Nem a pénzért csinálom, azanyámhétszetháromát, mert pénz dolgában nem lehet panaszom. Az ezernégyszáz forintos nyugdíjamhoz kapok még havi hatszázat, ami ezzel a címzetes kitüntetéssel jár. És hordoznak állandóan ide meg oda — énekelni. Amint azt sokan tudják, a televízióba is. Jövő héten is oda visznek, helyszünrűl adják majd a szereplésemet, én meg bevezetve az éneket mindig elmondom, hogy: ne vessenek meg engemet, amiért vénember létemre fitogtatom magamat, de senki ország előtt nem szégyellem a régi szokásaimat.. . és én szívesen emlékezem, mert mikor volt az, amikor egy ilyen öreg parasztot mutogattak az ország színe előtt . . . Imre bácsi mostanában egy kicsit agyonmenedzselik, ám az öreg eredetiségének, vérbeli virtusának ez sehogy sem tud megártani. Nem a tapsért csinálja. Téved, aki azt hiszi, aféle igazi parasztklaun az öreg. S ha nem is téved — alábecsülni ezzel a jelzővel nem tudja, hiszen az igazi színész akkor érezheti magát megtisztelve, ha bohócnak nevezik. De Tóth Imre bácsi nem színész, nem is bohóc. Mégis tud színpadon s utcán egyaránt olyan légkört teremteni maga körül, amitől az emberek felpezsdülnek, megmozdul bennük valami. Szeretetre nagyon méltó ember ő. Sok kincset őriz és nem dugdossa azokat. Fölmutatja őket, de nem féltve, a két tenyér között, hanem nyitott tenyéren, hogy a népfény is megcsillanhasson rajta. S megcsillan az bizony még borús időben is. Egy étteremben ülünk, reggeli gyanánt, déltájban esszük az ebédet, mert mondom, Imre bácsi lábáról két napja nem került le a csizma. A pincér elénkteszi a levest. Az öreg nekilát, beleszürcsöl, majd azt mondja: ne haragudjon már édesfiam, hogy így szürcsölöm az ételt, de öreg vagyok és fogatlan, reszket nagyon a kezem, mert sok szoknya alatt kotorásztam már életemben, ezért reszket, azanyámhétszenthá romát. Szeretettel nevetünk s tudjuk, Imre bácsi keze inkább a sok-sok munkától reszket, bár személyszerint nincs okom kétségbe vonni azt sem, amit a menyecskékről mond az öreg. Előttem különben sem kell semmit bizonygatnia. Egy olyan embert ismertem meg benne, amilyenért manapság sokat kell utazni, keresni, ismerkedni. Aki senki más nem volt soha életében, csakis önmaga. Igazi, eredeti, tiszta, őszinte. Tele kinccsel, csillogással, virtussal, emlékkel, akinek sosem ökozott gondot az önmegvalósítás, ami olyan sok művésznek és nem művésznek csak nagy erőfeszítések árán sikerül sokszor csak látszólag ... Tóth Imre bácsi annak maradt meg, akinek született s életében azzal a tiszta kinccsel lett gazdagabb, aimit a hasonló ősöktől örökölt és megtanult. Ezért kell őt „mutogatni". De hogy egy televíziós fellépés, egy színpadi szereplés, vagy ez az írás milyen keveset ad vissza ebből a gazdag egyéniségből, azt csak az tudhatja, akinek személyesen is völt szerencséje találkozni vele. Kezébe veszi a szatyrot, indul az állomásra. Kisbárapátiba, Somogy megyébe viszi a vonat. KESZELI FERENC — Hogy mi ez az öklömnyi csomó itt a tarkómon? Mindjárt megmondom, azanyjahétszentháromát. Még huszonnégyben kaptam, amikor egy kettős ünnepe olyan jégverte sűrűkórót kellett kaszálnom, hogy ahol dűtlen volt, ott még a fejem fölé emelt kasza se látszott ki belőle. Akkor megpattamt valami a nyakamban, de fájni csak akkortájt fájt. Hetekig nem tudtam a menyecskék után megfordulni ... azainyjahétszenháromát. Aztán már sose fájt. Azóta büszke is vagyok rá, meri minden valamirevaló parasztember, de főleg parasztasszony jól tudhatja, hogy az apaállatnak való magbikát is csak olyan állatok közül választották, amelyiknek jókora csomó volt a nyakán . . . a zan y ja h é tsze n h áro m á t. Egy hetvenhatesztendős parasztember mondja ezt, aki bemutatkozni utcáin és színpadon egyaránt — emigyen szökött: Tóth Imre, kisbárapáti illetőségű lakos, Somogy megye. Igaz, nem nagyon kell bemutatkoznia, hiszen a fél ország ismeri őt a Röpülj páva tévéadásaiból. Keményszárú, félregyúrt csizma, fekete posztóruha, hajlott hát, gyakran megemelt fekete kalap, alatta ráncos, rosszul borotvált parasztarc, s e arcban ritkahuncut, ragyogó szempár. No meg a bodorbajusz. Kérdezni sosem kell. Szeret beszélni. S amit mond, az mind igaz, hiszen vagy megtörtént, vagy mese, s az igazi mesénél sosem kell igazabb. Imre bácsi tele van mesével, hasonlattal, metaforával, és tele van dallal, igazi kinccsel. S micsoda emlékezet az övé! Életének talán nincs is olyan eseménye pillanata, amire ne emlékezne. Még a fél évszázaddal ezelőtti álmok is elevenen élnek benne. Megkockáztatom elejteni: talán még az álmai is „néprajzi értékűek". S meglehet, egyszer akad egy gyűjtő, aiki majd az álmairól kérdezi, feljegyzi azokat s bizonyságot szerez feltételezésemnek, hiszen az álom és a valóság genetikai rokonsága kétségbevonhatatlan. — Húújj azanyjahétszentháromát, hogy szembeszálltam én mindig mindenkivel, Csendőrrel, rendőrrel, gróffal, intézővel. Még az istennel is. Ezért is voltam annyi minden életemben. A legtöbbet persze cselédeskedtem, de sok gazdáinál ám. Ha valami nem tetszett, nem hunyászkodtam meg, mint a többi cseléd. Valami bajod van velem, azanyádhétszentháromát? — és már emeltem is rá a vasvillát, lehetett az gazdatiszt, gróf, nekem nem számított, de velem aztán ne piszkoskodjon, mert én a dolgomat mindig elvégzem tisztességgel. Ezért is vagdalózhattaim, mert mindig odébbállhattam, hiszen az olyan cseléd mint én voltam, kellett is, meg nem is, de inkább kellett, mert olyan jószágkezelő voltam, hogy az állatorvos se különb. Jöttek értem állandóan. Éjszakáról éjszakára. Ahol nehéz volt az ellés és nem volt ott az Imre, ott a legtöbbször elpusztult a jószág, sokszor mind a kettő. Voltam négyökrös bérescseléd — tizenkilenc évesen. A tüzesgéphez hordtam a vizet. Hordtam is szorgalommal, de csak addig amíg a félúton szembe nem jött egy fehérnép. Usgyi bekergettem a sűrűbe. A tüzes masina meg csak fütyült, prüsszögött, mert víz nélkül többre nem nagyon futotta az erejéből. Az enyémből bezzeg... A patikáriuséktól meg azért hajtottak el tizenhatesztendős koromban, mert megláttam, hogy a szolgálójuk feji a kecskét.. . Hátulról láttam meg és odalopózkodtam. Csakhogy ezt meg a patikáriusné látta meg azanyjahétszetháromát az irigy fajtájának! Hát mért nem szólt...?! Három napig voltam Imre bácsi közelében, egy olyan seregszemlén, ahol az öreg estéről estére színpadra lépett, megemelte a kalapját, rigmussal, mondókával köszöntötte a közönséget, majd borosüveget forgatva a kezében, hot duhaj virtussal, hol megesett szomorúsággal énekelt vidám népdalt, szomorú balladát. De tüzes, telivér életet élt ő a színpad mögött a társalgóban, a büfében is. Ott is énekelt, ott is mesélt — nem kis hallgatóságnak. És amikor éjféltájban elkezdődött a táncház, a nem bemutató, inkább szórakozó jellegű műsor, Imre bácsi is ott csapkodta o csizmája szárát. Azt a csizmát, amelyik két éjszaka le sem került a lábáról. Csak tátottuk a szánkat az öregen, és fáradtak voltunk, roskatagok. Ö meg, mint az elsőlegény. — Én bizony az ilyen helyen nem tudok elfáradni. Csak a hátam lesz jóval hajlottabb, de fáradtságot azt nem érzek. Ha én emberek között, igazi jókedvű emberek között lehetek, nincs az az isten aki sírba döntsön. Még ágyba se, az anyahétszentháromát neki! Nem úgy egy menyecske! Ezt is az öregapáimtól tanultam, akárcsak az énekeket. Micsoda ember volt, az anyjahétszentháromát neki! Egy hétig dolgozott mint a barom, egy hétig mulatott. Ilyenkor mindenkit elhajtott maga mellől, és azt mondta: gyere ide kisunokám! Énekelt. Hol csendesen, szomorúan, hol magából kikelve, ordítozva, ám ez sosem azon múlott, hogy mennyit ivott, hanem azon, hogy miről szólt az ének. Sok szépet tudott. Tőle örököltem én a vért is, az éneket is. Ez is az öregapám énekje, hallgassa meg, még senkinek se énekeltem. Mert tudja, mindig van nálam egy új ének. Ezt öten se tudják mifelénk. A címzete: őserdőnek nagy barlangja, a tizenkét betyár tanyája. Étteremben vagyunk. És Imre bácsi énekelni kezd. Hangosan, mint aki egyedül van. A szomszéd asztaloknál aiz emberek leteszik a kanalat s mire az öreg a ballada végére ér, a tányérokban kihűl a leves. — Színpadra én már csak a demográciában léptem, ám igaz, tizenkilencben is megpróbálkoztam a színjátszással. Nem tetszettem nekik, így aztán mielőtt közönség elé kerültem volna, hátat fordítottam. A háború után gazdálkodtam, de ötvenhétben lementem Baranyába az uránbányába, mert ott sok pénzt kerestem, ami nagyon kellett. Két év múlva hazacipeltek, mert otthon nem volt aki a jószágot ellássa. Otthon azután az erdészethez szegődtem, ahol voltam porciókaszás, csemetetelepítő, fatelepi munkás, ahol az embernek majd a szűrne gyött ki a nehéz fáktól, amit cipelni kellett. De énbennem aztán volt erő, mint a bivalyban. Még két esztendeje is olyan voltam mint a tüszkő, mig csak sérvet nem kaptam. No, az erdészettől nyugdíjba mentem, nyugdíjasként meg egyenesen a téeszbe, ahol mindmáig dolgozom, az anyámhétszetháromát, mert bizony munka és asszony nélkül én meglenni nem tudok. Bqr most majd a tavaszon otthagyom az asszonyt, ott én azanyámhétszentháromát. Pöröljön a baromfival. Felmegyek a szőlőbe, amit 4
