A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-15 / 41. szám

A töltés oldalán kunyhó áll. Hátsó falához deszkabódét ragasztott a szükség. A töltés túlsó oldalán ártéri erdő. A kunyhóhoz ragasztott deszkabódé előtt állunk Molnár Imrével. Imre bácsi a farzsebéből karikára fűzött kulcscsomót vesz elő, s próbálgatja, melyik kulcs illik a lakatba. Illesztgeti egyiket a másik után, de egyik sem nyitja a zárat.

— De még ilyet! — dünnyögi. — Vénségemre nem tudok kinyitni egy lakatot . . .

Aztán makacsul újra kezdi, de a lakat csak nem nyílik. Pedig ebbe a deszkabódéba be kell jutnunk, hiszen itt van minden halászkellék. Ha nem sikerül kinyitni az ajtót, bámulhatjuk a vizet bolondok módjára.

— Próbálja meg maga is — nyújtja felém a kulcsokat Imre bácsi.

Illesztgetem a kulcsokat a lakat zárjába, de én sem járok több sikerrel, mint a kulcsok gazdája.

— Nem értem — mondja. — Eddig még mindig sikerült kinyitnom a zárat. Más kulcsaim nincsenek is.

Hanem aztán — mintha csoda történt volna — kattant a lakat, kinyílott az ajtó, s mi felszerelkezve elindulhattunk az erdőn át, le a folyóhoz. Oda, ahol a csónakok állnak a vízen hoszszú Iónéra kötve.

Itt azonban megint baj támadt a lakattal. De nem akkora, mint az előbb. Csak az történt, hogy beszélgetés közben Imre bácsi nem a maga lakatját próbálta kinyitni.

— Hát nem méreg ez? — néz rám. — Valamikor nem kellett a lakat. Leszúrtam egy botot, ráakasztottam a csónak láncát és nyugodtan ott hagyhattam. Senki sem nyúlt hozzá. Most bizony elviszik, ha nem lakatolja le az ember. Még az is előfordul, hogy leütik a lakatot.

A halászkellékeket berakjuk a csónakba, s már indulnánk is, hogy bejárjuk a zétényi vizeket, amikor kiderül, hogy az evezőt meg otthon felejtettük. Zétényben (Zatín) maradt. Imre bácsi csak legyint.

— Semmi az. Egy darab bottal is elevezek annyit, amennyi nekünk mára kell.

Bot helyett deszkát leltünk, de mire nekivághattunk volna a víznek, megdördült felettünk az ég, s nyakunkba szakadt a zápor. Éppen hogy a túlsó parton ki tudtunk kötni.

— Nem lesz nagy veszedelem — mondja az eget kémlelve Molnár Imre —, elviszi a Tisza.

Imre bácsi szavai engem azonban nem győznek meg. Nem olyannak mutatja magát ez a felhő, hogy emberi szóra igazodjék. Oda a halászat, a csónakázás, nyelem le a keserű tényt. Ezt nyomósítják a fel-fellobbanó villámok, s a nyomukba meginduló, dobhártya-repesztő égzengések. Ennek ellenére Imre bácsi — mintha csak keseredő gondolataimat olvasná — biztatgat:

— Mindjárt vége lesz — mondja a fa alól kilesve.

És neki lett igaza. A folyón egyre ritkulnak az esőcseppek, s ni, a túlsó partot már a napsugarak fürdetik. Előbbi keserűségem helyét elfoglalja a remény: mégis elindulhatunk a folyón. El is hagyjuk gyorsan az eddig menedéket adó sűrű lombú fa alját, mert most már itt fenyeget a bőrigázás; a levelek kövér cseppekben hullatják ránk az összegyűlt vizet. A csónakban, a folyón

most biztonságosabb a világ. Imre bácsi eloldja a csónakot, s az evezőt helyettesítő deszkadarabot bemórtja a vízbe. Az ég ragyog, nyoma sincs az előbbi viharnak. Bátran a térdemre fektethetem a jegyzetfüzetemet, s hozzáláthatunk felidézni az egykori halászatok módjait, szokásait, babonáit. Elsőnek a vizekről mondottakat jegyzem le.

— Sok vize van a zétényi határnak — mondja. — Mi leginkább a Latorcán, a Juhásztón és a Keszegesen halásztunk. Na és a Latorca egyik holtágán, a Nekcsén. Ezek még ma is mind megvannak és halászunk is rajtuk.

— Imre bácsi mióta halászik?

— Ügy hétéves korom óta. Majdnem hatvan éve már, de még ma is emlékszem rá, hogy hogyan kezdődött. Lázár András sógorom szőlőpásztor volt, nem ért rá a varsákra vigyázni, hát engem ültetett oda, hogy őrködjem. Bizony féltem akkor, mert ez az erdő nagyon sűrű volt. Nem ilyen kipusztított, mint mostan.

— Mivel s hogyan halásztak abban az időben?

— Leginkább szákkal. Ez a legrégibb szerszám. Van, aki emelőhálónak mondja. De a szák nem emelőhóló, csak hasonlít hozzá. Nagyon régen a szákot vesszőből fonták. Ez az enyém is ilyen régi fajta, de ezen már háló van. A többi része igazi.

— Miből áll, milyen részei vannak a száknak?

— Ezt a rudat, mi sátánok nevezzük, erre akasztjuk a szákot. A vége kampó. A hálót két szákláb tartja. A szák belsejébe pedig az őrfonalakat feszítjük ki. Ezek jelzik, ha hal kerül a szákba. Nekem tizenkét éves koromban már volt saját szókom., de akkor még igazán nem tudtam vele halászni. A szákról azt is tudni kell, hogy egyedül csak a szégyén lehet vele eredményesen halászni. Nyílt vízen jobb, ha többen vagyunk.

Az egyik „kifolyásnál" Imre bácsi a csónak orrát a part felé fordítja. A kifolyó két oldalán sövénykerítés áll.

— Ez a s.zégye — mutat a sövénykerítésre. — Itt halászunk a szákkal. A szégye legmélyebb pontja fölé épül a gereggye. Tavaszi áradások idején itt megy ki a hal. Amikor a víz apadni kezd, a halász felül a gereggyére a szákkal, s a szákot a szégye nyílásába engedi le. Itt csak szákkal lehet jól halászmi.

Kiszállok a csónakból és közelebbről is szemügyre veszem a szégyét s a fölé magasodó, négy földbe vert rúdból s a rájuk szögezett ülőkéből álló gereggyét. Elmés építménynek találom. Évszázadok tapasztalata összegeződik benne. Apadás idején a folyóba visszaigyekvő halak számára ezen keresztül ritkán volt menekvés.

Egy másik kifolyásnál az iméntihez hasonló sövénykerítést látok. De gereggye nélkül.

— Ezt nekcsének hívjuk — mondja Imre bácsi. — Ma mór így, ezen a módon tilos a halászat.

A nekcse is sövényből készült, közepén ugyanolyan nyílással, mint a szégye. De a sövény mindkét szárnyának a közepén négyszögalakú rést hagytak. A halászat módja pedig az volt, hogy áradás után a sövénykerítés középső nyílását lészávai lezárták. (A lésza kb. két méter magasságú, vesszőből készített, összetekerhető sövény. Rendszerint „veresgyűrűből” kötötték.) Apadáskor azután a sövényszárnyakon levő résekhez varsákat erősítettek. A visszahúzódó vízzel a halak is igyekeztek visszajutni a folyóba,'de a nekcse nyílásain keresztül a varsák fogságába jutottak. Valamikor, jó hatvan évvel ezelőtt Imre bácsi ilyen varsa-őrzéssel kezdte a halászatot.

— Volt-e ezen kívül még más módja is a halászatnak errefelé?

— Igen. Gyalommal is halásztunk méc/. A gyalom tulajdonképpen kerítőháló. Amit mi használtunk, az ötvenhetven méter hosszú és négy-öt méter

12