A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-15 / 41. szám

széles volt. Legalább öt ember kellett Hozzá. De tiszta vízben nem volt jó, mert kikerülte a hal. Zavaros vízben kellett halászni vele. Meg éjszaka.

— A halat miben tartották?

— Haltartó kosárban. Ezt fűzfaveszszőből fontuk. Volt teteje is. Elfért benne 50—60 kiló hal is.

Imre bácsi közben a csónakot partközeibe kormányozza, s oldalával a sodrás irányába fordítja. A magunkkal hozott két karót leüti a folyó medrébe, engem pedig kivisz a partra. Ezután a csónakot a két karóhoz rögzíti, felemeli a szákot és „szűrni” kezdi a vizet. De eredménytelenül. A halak másfelé tanyáznak. Meg így délidöben lusták is. Vagy elfogytak volna? Hiszen — Imre bácsi elbeszélése szerint — egykor annyi volt itt a hal, hogy megélt belőle a Bodrogköz népe. „Ha egyéb nem, hal mindig volt.” Zétényben pedig a fél falu halászott, halászatból élt. Nappal

BAJNOKJELÖLTEK

napszámba jártak, este, éjszaka pedig halásztak. S a halat, amit fogtak, eladták.

Mi pedig a mostani, eredménytelen halászat után tovább evezünk. S ahogy lassan csordogálunk a két part között, a téli halászat módjáról szóló elbeszélést hallgatom s jegyzem a térdemen levő füzetbe.

— Télen is szákkal halásztunk — meséli Molnár Imre. — Ha a folyó befagyott, akkor léket vágtunk rajta parttól partig. Olyan két méter széles lék kellett. A szakokat ebbe a lékbe eresztettük le. Amikor ez megvolt, kezdődött a hajtás. Ez úgy történt, hogy ha például tízen voltunk, akkor öt ember a jégbe lékeket vágott, a másik öt pedig „rudalt". A rudalás abból állt, hogy hoszízú rudakkal, amelyek leértek a folyó fenekére, hajtották a halat a szákok felé. Ez nehéz, és fárasztó munka volt, mert például a pontyot és a harcsát kegyetlenül nehéz volt kiverni telelőhélyéről.

— Hiedelmekre, babonákra adtak-e a halászok? Imre bácsi emlékszik-e rájuk?

— Azokból volt mindenféle. A halászok között is. Ha például valaki halászni készült, attól nem volt szabad megkérdezni, hogy hova megy. Szerencsét se volt szabad kívánni. Azért — úgy mondták —, mert nekem az lesz a szerencse, ha a szerencsétlen hal a hálómba kerül. Aztán volt még más is. Azt tartották szerencsés halásznak, akinek a zsidó kereskedő „ciceszéből” (a felsőruha alatt viselt ingen levő bojt) sikerült pár centis darabot elcsennie. Azt hitték, ez szerencsét hoz.

— Az nem fordult elő, hogy egyik halász megdézsmálta volna a másik varsáját?

— Nem. Olyan nem fordult elő soha. Régen még a csónakokat se lakatoltuk le. Minden halásznak megvolt a maga helye, ahol halászott. A nálam idősebb öregek még most is igényt tartanak ezekre a helyekre, tanyákra. íratlan törvények voltak, amelyeket mindenkinek be kellett tartani. Másként nem lehetett volna élni. Ma már mindez kezd feledésbe menni. Jobban bíznak az emberek a lakatban, mint egymás tisztességében. Én, ha valaki elkerít egy részt, s millió hal volna ott, akkor se mennék oda halászni.

Egy ideig némán folytatjuk utunkat, majd kikötünk.

— Ez a rész itt a Vörösmart. így hívjuk. Jöjjön, átmegyünk az erdőn, megmutatom a gázlót, ahol Rákóczi meg Esze Tamás seregükkel átkeltek a folyón.

A gázlónál Molnár Imre felém fordul :

— Hát ha akar, akkor itt fényképezzen le — mondja komolyan, s megáll a smaragdzöld rét közepén egy barna farönk mellett.

Ahogy elkattan a gépem zárja, komolysága fölenged. A holtág mentán ballagunk visszafelé az árván hagyott csónakhoz. Aztán átevezünk a túlsó partra s lelakatoljuk a vízi járművet. Az árnyékban éhes szúnyogok támadnak ránk. Igyekszünk is ki a napfényre. Az erdőn át az ártéri rétre jutunk, s az egykori vízimalomnál leülünk pihenni. Hallgatni a víz és a fák együttes neszét.

— A folyó mindig rak vagy szed — mondja Imre bácsi. A pár szóban egy élet tapasztalatait érzem összesűrűsödni. Igen, a folyó rak vagy szed. Évszázadok, évezredek óta. Bontja és építi a partokat.

A folyó mindig rak vagy szed I

— Így igaz —- erősítem meg hitében Molnár Imrét, aztán elindulunk vissza, Zétény felé.

GÁL SÁNDOR

Járási, sőt kerületi bajnok is akad már közöttük.

— Rövidesen országos bajnok is lehet valamelyikükből — mondta Tokár Feró, a csehszlovákiai asztalitenisz egykori büszkesége.

Ellátogattunk hozzájuk. Szerdahelyre, a DAC asztaliteniszezőihez. Illetve csak a fiatalokhoz. A bajnokjelöltekhez.

Kegyetlenül tűzött a nyárvégi nap, a szerdahelyi utcákon alig volt ember. Előttünk csinos lány, velünk szemben egy nyurga ifjú.

— Szia — mondta a fiú.

— Szia, hová mész? — kérdezte a lány.

— Kimegyek a strandra, megfürdök.

Ekkor jutott eszembe, hogy talán hiába keresem a fiatal asztalitenisz-palántákat. Biztosan ők is fürdenek.

Horváth István, a DAC asztaliteniszszakosztályának elnöke megnyugtatott:

— Mindjárt itt lesznek. Akár itt aludnának, annyira szeretik a pingpongot.

Jöttek a süvölvények. Vidáman, zajosan. Fiúk, lányok. Egészen fiatalok. Ezek a jövő bajnokjelöltjei?

Néhányéves emlék merült fel bennem. A tornyos úttörőotthon egyik meglehetősen kicsi szobájában hét kisfiú játszott egy asztal mellett. Körbejárták, úgy játszottak. Kinn az udvaron, utcán fociztak, kerékpároztak a többiek.

— Ti miért nem fociztok inkább? — kérdeztem őket.

— Mi nagyon szeretünk pingpongozni — mondta az egyik lurkó.

Azóta eltelt egy-két esztendő. Nem tudom a DAC mostani játékosai közül ott volt-e valamelyik az úttörőetthonban, de úgy vélem, ezek a srácok is ott kezdhették az ütögetést. Igyekezet dolgában nem volt hiány, s lám, egykét esztendő, s máris komoly erőt képvisel a szerdahelyi asztalitenisz-szakosztály. A jó nevelőmunka a célszerű foglalkozás a fiatalokkal hamarosan meghozta gyümölcsét.

— Szorgalmasak a lányok is. Öröm velük dolgozni — mondja Horváth István és Lichtblau Tibor, a fiatalok edzője.

Nézegetem a lányokat. Kislányok még csak, de már öntudatosan viselkednek. A zöld asztalok mellett pedig egyszeriben megnőnek.

— A legjobb közülök most hiányzik — mondja Horváth István. — Kórházban van, ki kellett venni a vakbelét.

Lelkes Ildikót meglátogattuk a kórházban.

— Alig várom, hogy játszhassak már — mondja Ildikó. Micsoda balszerencse! Pesten, az edzőtáborban lettem rosszul, elvittek orvoshoz, aztán apu gépkocsival hazahozott, egyenesen ide a kórházba. Most itt kell feküdnöm, pedig jó volna már edzeni a ligára.

Egy évig játszott a lányok csapata a kerületi bajnokságban, megnyerte a bajnokságot és most mint újonc vesz részt a nemzeti ligában. A legfiatalabb csapat a ligában, a játékosok átlagos életkora 13 év!

— Nem titkoljuk, célunk az, hogy bejussunk az első ligába —. mondja Horváth István.

A fiúk is jól szerepelnek.

— A serdülők csoportjában a kerületi bajnokságban veszünk részt. Nagy Tibi a szlovákiai ranglista harmadik, Ondrejicska a hetedik helyezettje.

Sikeres szereplés, dicséretes nevelőmunka. Egy olyan városkában, ahol nemrégiben még ebédlőasztalokon játszották a pingpongot.

— Arra törekedtünk, hogy legyen otthonunk a játékosainknak — mondja az elnök. — Megépítettük a sportcsarnokot, olyat, amilyen bizony még ma is kevés van egész Szlovákiában. Hat asztalunk van, érdeklődők is akadnak és szerencsére tehetségek is. Sok világklasszis játékost hoztunk le a versenyekre, hogy láthassák a nagyokat a gyerekek. Volt már nálunk Mikó, Orlovsky, Kunc, Gróf Aliz, Bérezik Zoltán, Sidó Feri, Jónyer, Klampár, Gergely, Kisházi, Magos, a francia Európa-bajnok Secretin, a szovjet éljátékosok: Gomozkov, Szarhojan, Rudnova, az angol Neal, Hammersley, a nő Európa-bajnok. Az asztalitenisz-versenyekre sok néző jött el, egyre nagyobb az érdeklődés. Az idén decemberben — immár harmadszor — rendezzük meg a serdülők és az újoncok versenyét Dunaszerdahely város kupájáért. Az eddigi ilyen versenyeken sok helybeli fiatal játékos ért el figyelemre méltó eredményeket.

Az asztalok körül nyüzsgő élet. Boróros Kati, Németh Edit, Csiba Mária, Horváth Jana, Potisk Éva, Németh Eleonóra, Sutovszky Márta, a fiúk közül pedig a már említetteken kívül Török Attila, Guhr Román és Németh Attila érdemel dicséretet. De az is lehet, hogy a jövő bajnokai azok közül kerülnek majd ki, akiket nem is soroltunk fel. A feltörő fiatalok versengése újabb sikert hoz Horváth István szakosztályának.

—os—

13