A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-15 / 41. szám
Nem kellett bántani. Mintha a szelek, viharok, a családi perpatvarok értették volna meg vele, hogy az apátion, anyátlan, más kenyerén nevelkedett lánynak elsősorban a viselkedésével kell kitűnnie. Ahogy egyik osztályt kijárta a másik után, úgy komolyodott meg. Akárcsak ő lánykorában, mosott, főzött, takarított. Kapával, villával, gereblyével járta a mezőt. Ősszel krumplit, répát ásott, törte és fosztotta a kukoricacsöveket. Sajnos, Herminke nem szakadt rá. Nem is tudná hirtelen megmondani, ki volt az ősei között olyan csavargó természetű, aki mindig talált magának utat valahová: a barátnőjéhez, a keresztanyjához, a boltba vagy a közeli kisvárosba. Büntetésnek vette, ha otthon kellett ülnie. Neki volt a leghegyesebb orra, meg a csípőjéig ért le egyetlen foncsikba font haja. Nem voit törleszkedő, beszédes. Ha hazaszaladt vagy otthon volt, annyi volt a szava: — Édesanya, éhes vagyok! Vagy: — Édesanya, már lefeküdnék! Persze, csak otthon volt olyan, mint a falat kenyér. Ha kitette a lábát a házból, nem egy édesanya buktatott be hozzájuk panaszkodni Herminkéjükre. Megcibálta a lányok haját, követ dobott a fiúkba, betörte az ablakot... De ez a szilaj, féktelen természete, szeleburdisága csupán addig tartott, míg kijárta az iskolát. Utána úgy megjuhászodott, mintha nem is ő lett volna. Koncsorgott tovább, igaz, de már sehonnan nem jött rá panasz! Nem úgy Emőke. Ahogy növekedett a szeme láttára, úgy lett egyre háziasabb. Tőle soha nem kellett megkérdezni dorgálólag: — Hol voltál olyan sokáig? Vagy csak azért ítélte meg úgy a viselkedését, mert ott ült a koporsója mellett a virrasztók között? Nem, dehogy. A tiszta elfogulatlanság szólalt meg belőle. Az igazság az, hogy soha nem szolgált rá a rossz szóra. Még akkor sem, amikor polgári iskolába meg tánciskolába járt. Pedig bőven lett volna alkalma elmaradozásokra. Biztosra vehette, hogy ha a tánciskola este tízkor véget ért, ő a féltizenegyes vonattal otthon lesz. Tanulással, takarítással, néha mosással, néha főzőcskézéssel ütötte el az őszi és a téli délutánokat, estéket. Nem vette észre, hogy a legények érdekelték volna. Pedig a tizennégy éves lány már nemcsak megnézi, de ki is választja a férjének valót. Ahogy az idősebbek megtanították rá! Igaz, hol voltak már akkor a régebbi paraszti világtól? A megszokott életmódhoz való makacs ragaszkodástól? Csak csóválni tudja a fejét, ha az ötvenes évek első felére gondol. Most már el sem hiszi, hogy ők voltak azok a szerencsétlenek, akik nem ismerték fel a szövetkezetben vagy a szövetkezésben a jobbra forduló élet lehetőségeit! Nem, ők semmiképpen nem lehettek ellenszegülők. Csak az a rosszabb énjük, amelyik mióta világ a világ, minden szokatlantól irtózik. Nem ők ellenkeztek, gerjedtek haragra. Nem ők fogadkoztak otthon, a szomszédban, a kocsmában, a boltban, amikor háborgatni kezdték a nyugalmukat, hogy nekik pedig az olyan nagyon szépre festett élet nem kell,.továbbra is a kaszához ragaszkodnak, nem az aratógéphez meg a kombájnhoz. Bennük és általuk az ősök tiltakoztak a földek összeszántása ellen. Azok, akik nem is olyan régen, a vaseke megjelenése idején az istennek sem akarták kifordítani földjükből a faekét, akik a gőzgép és a cséplőgép feltalálása után még sokáig csépelték cséphadaróval pajtájuk földjén a gabonát, és egyszerűen azért, mert a cséphadaró állt jobban a kezükhöz s közelebb a szívükhöz. Egyszóval vonakodtak a belépéstől, és elzárkóztak az agitátoroktól, akik tavaszi és nyári estéken autóbuszon jöttek a falujukba, s azt is mondhatná, egyenesen a bánya mélyéről, a föld alól bújtak elő, hogy beláttassák belük, jobb a vaseke a faekénél, jobb az aratógép és a kombájn a kaszánál, vagyis jobb, könnyebb lesz az életük a közösben. Az ő udvarukat sokáig messziről elkerülték az agitátorok, mert az ura egyszer vasvillával támadt rájuk. Az egyik ugyanis azt találta mondani neki: — Mit sajnál azon a három holdon, Cséplő bácsi? — Mit? — hördült fel magából kikelve, s kapta a vasvillát, kikergette udvarukból a bányászokat. A kapuból kiabálta utánuk: — Drágább nekem az a három hold, mint másnak a harminc, akire úav marad a föld, mint szamárra a fül. A testem töredelmét védem, az istent magukba! Frédi okos szavaira sem volt tekintettel. Pedig ő a telepes rádiójából tanult. Hiába mondta napközben, esténként az urának, hogy nem segít semmi, a szövetkezésnek nem állhat az útjába semmi, a makacsságával nem tudja megállítani az idő kerekét, s csak magának árthat a konokságával. Nem használt a iá szó. Nemcsak az ura, de még ő is haragudott akkor Frédire. Ellenséget látott a testvérében. így utólag még a kórházi ágyon is csak bosszankodni lehet a butaságukon, meg derülni a sok értelmetlen makacsságon. Az ura például azután, hogy elkergette az agitátoroka, és elzárkózott a háborgatóinak segítő Frédi elöl, úgy járt a kemény fejeket puhító gyűlésekre, hogy már otthon olajos vattával dugta be a fülét, nehogy más belátásra bírják mindenféle cicomás szavakkal. Rendek Menyhért komájuk meg úgy bujkált a hóborgatói elöl, mint a javíthatatlan bűnöző a rendőrök elöl. Mintha ellene is körözést adtak volna ki, és a bányászokra bízták volna a kézre kerítést; aki után úgy kiabálnak, hogy ha nem is ölt, nem is rabolt, de a haladás útjába állt, fogják hót meg, kerítsék elő. adják át az agitátoroknak! Hol az erdőben, hol a mezőn bújt el a komájuk, s néha még éjszakára se ment be a házába. Biztos, ami biztos. Hátha álmában lepik meg a belépési nyilatkozattal. Egyik délután azonban olyan hirtelen és váratlanul jelentek meg kapujában a bányászok, hogy már sehová nem tudott elrejtőzni előlük, csak a pajtájukba. Biztonság kedvéért a legnagyobb etetőkosarat borította magára. Vesztére! Az agitátorok az alá is benéztek, és leemelték róla a kosarat. Nagy zavarában aztán csak mekegett a komájuk, mint az éhes kecske, és egy értelmes mondatot sem tudott kinyögni. A magyarázkodása egyenesen nevetséges volt. — Itt szoktam pihengetni a kosár alatt — mekegte elvörösödve a bányászoknak, és leporolta a nadrágját. — Mert itt ugye nem háborgat a légy, nem repül rám a tyúk, nem szarnak le a verebek, nem eshet a fejemre semmi! Még jó, hogy nagy zavarában azt már nem mekegte ki, hogy az etetőkosár alatt a háborgatói sem találnak rá . . . Jönnek és mennek dolguk végezetlenül. Nem a földjét féltette a komájuk, hanem a kovácsműhelyét. Az üllőt meg a fujtatót. A földjéről nem is tettek említést. Csupán annyit kértek tőle, hogy majd a megalakult szövetkezetnek csinálja a kovácsmunkát. Lehet, ő éppen azon tűnődött a legtöbbet a házában vagy a nagy etetőkosár alatt, hogyan is lesz, ha nem a gazda udvarából, hanem a szövetkezeti istállóból vezetik műhelyébe a lovat. És mi lesz majd vele, ha a gép kiszorítja falujukból a dereseket és a pejkókat? Demeter Sándor volt a legbátrabb. Ö nem kérette magát, mint a menyasszony. Ö már a háborúból hazatérve Frédijükkel hirdette, hogy csak az összefogás segít a parasztokon. Később kiderült, hogy nem illik rá a közmondás: vizet prédikál és bort iszik. Elsőnek firkantotta alá a belépési nyilatkozatot. Bőd Lajos meg követte a példáját. A meghunyászkodóknak úgy magyarázta meg a bátorságát: — Tudjátok, megúntam már, hogy akárhogyan iparkodom, soha nincs pénzem, terményem. Elviszi tőlünk a beszolgáltatás. Az ősz a mezőt kopasztja meg, a beszolgáltatás meg a hombárt sepri tisztára .. . Egy napon aztán a határ sok-sok parcelláját összeszántották. Egyformán gazdag vagy egyformán szegény lett mindenki. Az ura is kivette füléből az olajos vattát. Engedett a huszonegyből. Abbahagyta a fuvarozást. Lovastul, szekerestül és földestül beállt a szövetkezetbe. De nehezen szokta meg a többiekhez való igazodást. Egyszer Bőd Lajossal, az elnökkel nagyon össze is veszett a szája miatt. Valamilyen sértő szót mondott rá. Megváltozott a falu, a határ, minden, még az aszszonyok életformája is. Bizony, ha most mindjárt agyonütnék a fehér kórházi ágyon, akkor sem tudná megmondani, hová került a guzsaly meg az orsó. Lehet, a padlás limlomjai közt találna rájuk. Azt tudja csak, hogy a szátvát szétszedték az urával és a fásszín falához támasztották. Csak egy pillanatig tudatosította, hogy kórházi ágyon fekszik. Gondolatait gyorsan visszaterelte a virrasztóba. Meg oda, amivel előbb foglalkozott, hogy megváltozott minden, s akárcsak a falu, Emőke is nagyot fejlődött. Arca csinosságában, jó alakjában a rosszakarója sem találhatott volna hibát. Szemrevaló lány lett belőle, akivel mindenki elégedett volt, csak ő nem tudott kibékülni magával. Egy őszi estén, mert ki ér rá beszélgetni tavasszal vagy nyáron, amikor Herminkéjük a bolyongást már nem érte be szomszédolással és a falujával, meszszebb vágyott, jóval messzebb az otthonától és Emőkétől, akivel soha nem játszott, akit soha nem engedett magával sehová, akire mintha féltékeny lett volna. Talán a gyakori hallgatása és a még gyakoribb szomorúsága elöl menekült oda, ahol feltevése szerint vidámság, szórakozás, kacagás várta. Csupán ilyen módon tudta magának megmagyarázni a kassai gépipari iskolát, hiszen a könyvhöz, a tanuláshoz soha nem fűlt a foga. Az ő örökös tépelődése, szomorúsága elöl zárkózott be az internátusi szobába . . . Hova kanyarodott el? Mit is akart mondani? Ja, igen, igen, azon az őszi estén, amikor a végehossza nincs eső egyhangúan suhogott, és a fáról leperdült levél odakoppan az ablakhoz, amikor az ura szokás szerint megint végigdőlt a díványon, és a villany fényétől sildes sapkával védte a szemét, s a füstölgő csibuk úgy állt a szájában, mint a felborult hajó kéménye, egyszóval azon az őszi estén, amikor hármasban voltak, azt mondta Emőkének: — Furcsa vagy most nekem! — Miért? — lepődött meg a kijelentésén, és fél retolta maga elől a könyvet. — Nem beszélsz. Csak vagy magadnak, mint én, ha búsulásnak eresztem a fejem. De nekem legalább van rá okom. De hogy téged mi bánthat? — kérdezte tőle is, magától is, miközben beidegzett mozdulatokkal varrt, öltögette a tűt és a cérnát. — Semmi. Mi bántana? — mondta, és rántott egyet a vállán. Úgy törte meg a mondatokat, mint ők régebben tilójukon a kendert. — Azt mondod, hogy semmi? — Mondjam inkább, hogy az árvaságom? Hogy se apám, se anyám? — Az már úgy van. Azon nem változtathatsz. Azt csak tudomásul veheted. Meg nem is vagy te árva. Itt vagyunk mi neked. Nem, az már nem bánthad téged. Hermin nénédnek elmondhatod, mi bánt! — Nem tudom. (Folytatjuk) 10 Máes^
