A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-09 / 27. szám

Megint a tengernél voltam, ezúttal Európa alsó végén. Annál a tengernél, amelyet isten tudja, miért. Feketének hívnak, pedig kék, mint a legtöbb tenger. Már össze voltam házasodva Várával. Vára szép volt, az alakja, mint egy manökené, és én szerettem. Egy fiút adott nekem, horgász lesz belőle. A fiúban nem csalódtam, Várában az volt a legszebb, hogy szerette a halat, bármikor hajlandó volt halat enni. Ez a legnagoybb szerencse, ami csak horgászt érhet. Az asszony nem szidja, hogy folyton a vízparton ücsörög, ellenkezőleg, felkelti, hogy ne lustálkodjék, keljen fel korán. Karácsonyra meg fuszeklik és zsebkendők helyett villantókat és horgokat vett, igaz, hogy nem lehetett velük halat fogni, mert Vára nem értett hozzá.

Szóval együtt repülünk hegyek-völgyek fölött a Fekete-tengerhez egy kis repülőgépen, amely folyvás le akart zuhanni, kivált ha fújt a szél, és viharra gerjedt a tenger.

Isteni dolgunk volt a Kék Parton, volt egy kis szobánk, a fala tiszta üvegből, azon a falon át a tenger négyszöge látszott. Karel Capek meg Anton Pavlovics Csehov gyönyörű novelláit olvastuk, és ha ráuntunk a novellák szereplőire, leróhatunk a márványlépcsőn, és beleugrottunk a hullámokba. Akkoriban mindig messzire úsztam, egészén a felségvizek határáig. Beúsztam a hullámba, átúsztam alatta és felbukkantam a másik felén. Ereztem magam alatt a nagy mélységet, elfogott a rémület, de úrrá lettem rajta. A parton messzelátóval figyeltek Asen, Jakim és Vaska úszómesterek, matrózok és halászok. Motorcsónakot eresztettek a vízre, utolértek, minden alkalommal összeszidtak, nekem meg este be kellett fizetnem egy fiaskóra Akimnál a vendéglőben. Soha nem hagytak olyan messzire úszni, hogy kimerüljek és elsüllyedjek.

Három hétig ígérgették azok a pacákok, hogy kivisznek a nyílt tengerre ragadozó halra vadászni. Elmúlt a három hét, és nekünk vissza kellett repülnünk azzal a kis repülővel, amely épp csak hogy átevickél az erdélyi havasok felett.

Gyönyörű volt az a nap, olyan mintha soha többé nem ismétlődhetne meg. Fürödtünk Vérával, a sós tengerben, aztán édes vízben zuhanyoztunk. Marhahúsdarabokkal háromcentis sügéreket fogtam, odaadtam játszani a gyerekeknek üvegekbe. Este meg a kabócát hallgattuk, dzz-dzz-dzz, és kimentünk a partra mandulát lopni egyenest a fáról, amelyre aztán egy rendőr telepített fel bennünket.

Este halászaink meghívására táncolni mentünk Akimhoz. Picike parkett volt, de mégis nagyszerű volt, enyhe szellő fújt a közeli tenger felől, lengette a nők selymeit, azok meg boldogan kacagtak. Asen, Jakim és Vaska megforgatta a feleségemet, remek, mondtam magamban, végre belevaló fickókkal táncol.

Nem voltak fiúk, és egyikük a végét járta, mert leukémiája volt. De azon az estén fejedelmi lakomát rendeztek a tiszteletünkre. Egész délután ehető kagylóra vadásztak, a húsára citromot facsartak, és leöntötték drága mártással. Karcsú borosüvegek is álltak az asztalon, a mi kövi csíkunkhoz hasonló ezüstös, ropogós halacskák, melyeket szálkástól lehet enni. Miután elmúlt éjfél, és már a hold strázsált a tenger fölött, bejelentették, hogy korán reggel kimegyünk ragadozó halakat fogni. Megkérdezték, képes vagyok-e olyan korán felkelni.

Bólintottam, de nem voltam egészen biztos benne. Ezért félrészegen vártam a napra. Véra a szállodában aludt, én meg ültem a homokparton egy rozoga hordón, és vártam a halászokat. Éhes voltam. Szerettem volna visszamenni a feleségemhez kipanaszkodni magam, nyöszörögni, mint a legtöbb férfi. De tudtam, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztanom, mert valószínűleg soha többé nem ismétlődik meg.

Kétszer leestem a hordóról, kétszer visszamásztam. Aztán láttam, amint a tengerből fölkelt a nap. A tenger megremegett, és kitüremkedett belőle egy égő, narancsszínű labda, olyan, mint amivel az ördögök futballoznak. A narancsszínű labda nagy golyóvá nőtt, valamiféle vastag köldökzsinór kötötte össze a tengerrel, aztán a nap elrugaszkodott a hullámoktól, és felkúszott az égboltra. Megszületett az új nap.

Megjött Asen. Nehéz evezőket cipelt, és volt nála egy köteg zsinór horgokkal. De kicsi horgok voltak, kis halaknak valók. Csalódott voltam. Ebben már volt részem párszor. Vízre bocsátottuk a csónakot, és kieveztünk a Kagyló-öbölbe. Asen ragyogó hangulatban volt. Leeresztette a horgonyt, és kicsomagolta a horgászbotokat. Adott egy zsinórt, és rátűzött egy kocsonyás rákocskát. Maga is a kezébe vett egy botot. Mikor megrezzent a zsinór, kihúzott egy ezüstszínű halacskát. En egy piros gránátoszubbonyos sügérkét fogtam. Egymás után húztuk ki a kis halakat, de egyetlen valamire való sem akadt köztük. Bulgária álladóan tíz halacskával vezetett Csehszlovákia ellen. Gyerekeknek való pecázás volt.

Aztán amint himbálózni kezdett a tenger, rosszul lettem, az égbolt helyet cserélt a tengerrel, és én hánytam. Valami belemarkolt a belső részeimbe, hanyatt feküdtem, mintha haldokolnék. Hallottam, amint azt mondja valaki:

— Tengeribetegség.

Lassanként minden újra lecsillapodott, és én nem tudtam, mennyi ideig tartott az egész. Számban még mindig tenger-, megbüdösödött kagyló- és rohadthal-szagot éreztem.

Aztán észrevettem, hogy égi színekben pompázó csónak közeledik, benne Jakim és Vaska röhög, hogy becsapták

a parti őrséget, és csak most kezdődik a ragadozóhal-fogás. Négykézláb átmásztam a kék csónakba, megértettem, hogy a kishalfogás csak fal volt. Beindult a nagy motor, és felnyerítettek a lóerők. Itt, messze a parttól, ahonnan már szinte látszottak a török partok, minden megváltozott. A tenger, az ég, a szél. A tenger nem dühöngött, a felhők elvonultak, és már csak enyhe szellő fújdogált. Itt kellett hogy legyenek valahol a ragadozó halak. A palamidák. Nem bírtunk rájuk találni, ritkaságszámba mentek itt akkoriban. Vaska hosszú, erős műselyem zsinórt készített ki, több tucat vékonyabb zsinór ágazott ki belőle horoggal. A zsinórnak hófehérnek kellett lennie, különben nem kellett a horgászoknak. Minden horgon toll libegett mint a kalap mellett. A fehér tolak, amint húzta őket a víz, valamiféle ezüstszínű mesterséges csalihalak gyanánk szolgáltak a felajzott palamidáknak. Amolyan mézesmadzagok ezek, elvégre az ember is kap a pénz után, ha csillog. Még körülbelül egy órát mentünk délfelé, míg megpillantottuk őket. Óriási sirálycsődületet láttunk. Ahogy közelebb értünk, észrevettük az óriási bugyborékoló vízfelszínt. Ebben a forgatagban aprócska ezüsthalak, acélos fényű palamidatestek és sirályok röpködtek a levegőben. A több millió halacska nyilván a felszínhez közel vándorolt, és a palamidaraj, mint egy portyázó rablóbadna, megtámadta őket. A halacskák fel-felröpültek a levegőbe, és ott sirályok alakjában várt rájuk a halál. A madarak a vízre, sőt a víz alá is lementek halért, és a folyami csuka nagyságú, feldühödött palamidák letépdesték a tollaikat. Szodoma és Gomora volt, villámtragédia. Felálltam a csónakra, és figyeltem a történést. Vaska utasított:

— Kezdd el!

A zsinór úgy bomlott ki a csónak mögött, mint egy lobogó. A tollacskák meg a borotvaéles horgok elő voltak készítve. Eddig a pillanatig halált osztogattak a palamidák, most őértük jött el a halál. A kék csónak nekivágott, bele a tömegverekedés kellős közepébe. Markoltam a zsinórt, a víz egyre zubogott. A csónak kíméletlenül kettészelte a színteret, a sirályok rikoltoztak és fel-felrebbentek, a tenger már csak hullámzott, de a palamidák még mindig ott vadásztak alattunk vérben forgó szemmel. Kezemben megéreztem az első rándulást, mint amikor lasszóval libát fog az ember, és húzza az autó mögött. Rögtön utána a másik rántás. Nem számoltam tovább. A csónak csörtett tovább a tengeren, és ahogy szaporodtak a zsinóron a halak, egyre súlyosabb lett a kezemben a felszerelés. Es hirtelen azon kaptam magam, hogy sírok boldogságomban, mert életemben először tengeri ragadozó halat fogok.

A zsinórrendszer már nem lebegett a csónak mögött. Merőlegesen lógott le a kék mélységbe. Kihajoltam a csónakból, és kezdtem kiráncigálni. Ebben a pillanatban észrevettem az átlátszó vízben, hogy a zsinór karácsonyfa módjára tele van aggatva csupa-csupa ezüstdísszel, de talán még a karácsonyfánál is hatásosabb volt, mivel a palamidák abban a különös kékségben utolsó táncukat járták a horgon. Búcsúztak otthonuktól, amelyben születtek és amelyben éltek.

Áthúztam őket a csónak peremén. Kimeresztették rézszínű szemüket, és ide-oda dobálták szép, áramvonalas testüket, mely nyilván villámsebesen siklik a vízben. Farkúszójuk egészen elállt a testüktől, a legmodernebb repülőgépek farkára hasonlított. Egyikük megharapta vagy beszakította az orromon a bőrt. Letérdeltem a csónakban, a vérüktől meg a magamétól maszatosan ezernyi sókristállyal borítva, mint egy tengeri halász. Egy bevetés tizenkettőt hozott. Az enyémek voltak.

A partra mentünk, és kihúztuk a kék csónakot. A strand még aludt. Elbúcsúztam a halászoktól, különösen Asentől, akinek leukémiája volt. Soha többé nem látom őket.

Ügy szaladtam föl a szálloda lépcsőjén, mint az aranyhalat fogott halász, akinek a hal minden kívánságát teljesíti.

Véra még alud fáradtan attól az élettől, amely mögötte állt, és előre aludt, hogy felkészüljön az előtte állóra. Mintha sose alhatna eleget egy nő. Kiraktam a palamidákat egy papírra. Utoljára sütött rájuk az üvegfalon át a nap. amely évekig adott nekik életet és erőt. Türelmetlen voltam, mint minden horgász, aki sokat fogott. Homlokon csókoltam Vérát. Kinyitotta a szemét, és meglátta ágya mellett a hajnali zsákmányt.

— Szép halak. Olyanok, mint a napsugár — mondta.

Rám mosolygott, ez volt a jutalom. A szeme becsukódott, és újra elaludt, a tengerbölcső elaltatta az üvegfalon keresztül.

Tervem volt a halakkal. Következetes akartam lenni. Elajándékozni nem akartam a palamidákat, mert ingyen senki sem érdemelte volna meg. Oszszeszedtem őket, és kimentem velük a moszat- és halszagú piacra. Találtam egy üres asztalkát és kiraktam rájuk a palamidáimat. Olyan akartam lenni, mint egy halász, akinek nem elég, hogy csak kifogja a halat, hanem el is kell adnia őket, hogy meglegyen a kenyérre-, vajra- és sóravalóra. Eligazgattam a palamidákat, ronggyal megtöröltem őket, és vártam a klienseket. A nők tudták, hogy remek húsa van, szét is kapkodták néhány perc alatt.

Szórták a levát a fatányérkába, melyet még a szobában zsebre vágtam.

Hazatérve Vérát felöltözve találtam. Markába öntöttem az ezüstpénzeket, és ő elmosolyodott. Mindent megértett. Szalmafonatot vett rajta a szobánk falára. HAP BÉLA fordítása

10