A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-24 / 38. szám

m ég fel sem ér­tem a köböl­kúti szőlőhegy hátára, már iri­gyeltem is azo­kat az embere­ket, akik itt, ezen a gyönyörű vidé­ken élnek, ezen a mesebeli szőlő­hegyen, ilyen nemes, szép munká­val keresik meg a kenyerüket. Sző­lőt, bort termelnek ők a leg­jobbak közül valót. Irigykedésem érthető, hiszen a szőlőhegy csönd­jét a város ricsajával, rengeteg zöldjét a beton rengetegével va­gyok kénytelen összehasonlítani, s bevallom, nem tudok nem gon­dolni arra, hogy itt azért az emberi kapcsolatok is nyilvánvalóan má­sok, mert mások maguk az embe­rek is. Biztos vagyok benne, hogy számukra a természet eme közvet­len közelsége — ha tudatlanul is de felbecsületlen értékek újra­teremtő erejét rejtegeti. Illetve de­hogyis rejtegeti: kacér szépasszony­ként mutogatja magát és termé­kenységét, mely több mint lenyű­göző. Ilyen fürtöket bizony én még sosem láttam. Az emberek jókedvűek. Az ebéd­jét már mindenki elfogyasztotta, most még ülnek egy kicsit a már ösziesedő napsütésben, beszélget­nek itt a présház körül. A présház lakodórampáján százszámra sora­koznak a gyümölcsösládák s virít, aránylik bennük a környék legszebb szőlője, a szilvakék szentlőrinci faj­ta, meg a legnagyobb európai kar­riert befutott pannónia. E két cse­megefajtából eddig több mint há­rom vagonnal szállítottak el a fo­gyasztókhoz s bizony a csemege­­szőlő szüretjének ez még csak a legeleje, hiszen a tőkék még több­ezer mázsa terméstől roskadoznak. Aztán, ha az időjárás kényszerűsé­ge meg nem sürgeti, szeptember második hetében elkezdődik a bor­fajta szőlők szüretje is. Ezekre a napokra ígérem írásom megjelenését is. Hogy milyen lesz az idei termés, arról számokban egyelőre nehéz lenne beszélni, hiszen a szüret vé­géig még hetek vannak hátra. De hogy a tavalyi terméseredményeket az idén is elérik, az nem lehet két­séges. Tavaly pedig elégedettek voltak. Elvégre rekordtermést szüre­teltek. Az idei fagyokról kérdezek, mert hát ugy-e abból jócskán kijutott. Barta Imre vincellér könnyelműen legyint a fagy szó hallatán. Még ki sem mondja, már meg is világoso­dik előttem, miért. Ez a gyönyörű szőlőhegy annyira szabályosan déli fekvésű, mint ha emberkéz építette volna ilyennek. Méretei és hajlatai ugyanígy. Olyan, mint egy hatal­mas napteleszkóp a Nap egyet­len sugarát sem veszejti kárba. Túl, az északi oldalon gyümölcsösök hú­zódnak, ám ott a megtorpant északi szelek és hideg áramlatok már töb­bet képesek ártani. Az összevont köbölkúti és kisúj­­falusi szövetkezetnek több rrfint százhatvan hektáros a szőlőgazda­sága s ez a gazdagon termő terü­let nagyon szép összegeket jövedel­mez. Mindez persze nemcsak a te­rület érdeme, hanem elsősorban azon hozzáértő embereké, akik a szőlőtermelés szépségeit és nehéz­ségeit talán meg a legjobb borok­nál is jobban szeretik. A szükséges tudást a fiúk az apáktól, nagyapák­tól tanulják immár néhányszáz esz­tendeje s bátorkodom megkockáz­tatni azt a nem éppen tudományos, de korántsem alaptalan feltétele­zést, hogy a szőlőtermelés s a kör­nyék lakossága „genetikus" atyafi­­ságban van egymással. Most mondjam azt, hogy a borral is? Lehet, sőt nyilvánvaló, de hozzá kell tenni: erényeik közé a mérték­­tartás is besorolandó. Szó se róla, volt ezen a helyen hajdan „nova" is ahogy itt mondják: qödivel. Mindez már a múlté. Helyét a leg­nemesebb fajták foglalták el. S ebben az utóbbi évtizedek folya­mán nagyon nagy érdeme volt Bar­ta Imre vicellérnek s nemkülönben az öccsének, aki a szövetkezet má­sik dűlőjében vincellérkedik. Gon­dos gazdakeze alá tartozik a boros­pince is. Báttya pedig az oltvány­­vesszőkkel is gazdálkodik s nagy gondot fordít arra, hogy ne csak a szövetkezet, de a kistermelők szőlő­jében is olyan nemes fajták terem­jenek, melyek a legjobbak közül valók. No meg hogy jól teremje­nek. Ezért ha valaki oltványért jön hozzá, nem csak vesszőt, de szak­mai jótanácsot is kap tőle s ön­szorgalomból gyakran meg-meg­­nézi a kistermelők szőlőit is, s per­sze tanácsot ilyenkor is ad. Sosem rosszat, sosem haszontalant. Sze­rény, csöndes ember, aki az egyéni és közös eredményekre egyaránt titokban büszke. Különben is azt mondja, hogy az ilyen faluközös­ségben lényegében nincsenek v egyéni eredmények, illetve ami annak nevezhető, az a legtermésze­tesebb módon olvad össze közös eredményekké. Magyarabbul: itt nemcsak a kistermelőnek és nem­csak a szövetkezetnek van jó bora és jó szőlője — hanem ez egy jó bortermő vidék s nemcsak a termé­szeti adottságoktól lett azzá. Az emberek szorgalmától is. Barta Imre a távolba mutogat, a horizont szélére, ahol a szövetke­zet tagjainak, a falu lakosságának pincesorai húzódnak. Az utóbbi esztendőkben mindenki újat épített a régi pincék helyett. Nádfedeles már alig akad. Persze a viruló gazdaság láttán, az ebédszünet vidám hangulatá­ban, rövid félóra leforgása alatt nem olyan egyszerű hidat emelni múlt és jelen között. A jelen kézzel­fogható, a múltat már keresni kell. Mielőtt elbúcsúzom az ismét munkára szedelőzködö emberektől, még megnézem a présház mennye­zetéről csóványmadzagon lelógá legszebb idei fürtöket. Tótom a számat, hiszen a kétkilósnál nehe­zebb fürtöket aggatták ide. De csak néhányat amúgy mutatóba. S miközben leballagok a hegyről és belesek a termő szőlősorok közé, látom: a két kilónál nehezebb für­töket az idén sem lesz idejük meg­számolni. KESZELI FERENC 13

Next

/
Thumbnails
Contents