A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-24 / 38. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA TÓTH ELEMÉR (1940) Tóth Elemér Gömörországból Hanváról indult el irodalmunkba. Írói pályáját versekkel kezdte. Első kötete A halak mélyben úsznak címmel 1965-ben jelent meg. Ezt követte 1966-ban a Ketten című kötet majd 1969-ben a Kérgek versei. Utána a gyermekirodalom felé fordul érdeklődése s az 1973-ban megjelent Csillagrózsa című gyermekverskötetét a kritika is elismeréssel fogadja. Ennek a sornak következő „állomása“ az 1976-ban megjelent Csillagménes című gyermekverskötet. Közben (Sárga, mint a nap — 1975) novelláiból prózaíróként ismerhette meg az olvasó közönség. Tóth Elemér munkásságáról szólva, meg kell említenünk fordítói tevékenységét is. Jelentősebb fordításai: Ján Bohún — Felszakadt seb (1971), Óta Hofman — A két elefántok órája (1972), Ivan Izakovié — Rekviem (1972), Vincent Sikula — Nyár derekán (1975), Jozef Kot — A középcsatár mennybemenetele (1977). — Így, ni — mondja az ágy fölé hajló fehér köpeny. Milyen furcsa, gondolja magában. Aztán úgy érzi, hogy egy nagy szúnyog telepedett a karjára, és most próbálja kiszívni maradék vérét is. Ki látott már fehér köpenyes szúnyogot? Csadálkozik. A zümmögés hol erősödik, hol meg halkul a füle körül. Vagy a fülében? Igen. A szúnyog mintha a fülében körözne. Csak az lehet. Aztán a zümmögés hirtelen hangokká csomósodik. — Nem enne valamit, anya? A fehér köpenyes szúnyog most hirtelen elrepül. — Már csak az orvosság tartja — hallja most messziről. Fölismeri a hangot. Hiszen ez az orvos hangja. Hogy kerül ide az orvos? — kérdezi magától, és megpróbál arrafelé nézni, amerről a hang jön. Nem sikerül. Sápadt, aszaltszilva-arcát kövér párnák veszik körül, és erősen tartják. A hatalmas dunyha is marasztalóim szorítja. — Nem akarok én sehova menni — motyogja maga elé, és valami keserűvel telik meg a szája. Nagyot nyel. Így, ni — mondja újra a fehér köpeny. — Ettől majd megnyugszik. A szúnyog újra ott döngicsél valahol a fülében. A zúgás egyre erősödik, majd hirtelen minden elcsendesedik. Messziről, nagyon halkan harangok csilingelősét hallja. — Ki halt meg? — kérdezi tisztán, érthetően, s a fejét megpróbálja egy picit megemelni, hogy a szobában körülnézhessen. Tudja, hogy a menye itt van, de csak homályos, elmosódott árnyakat lát. — Senki. Senki se halt meg. Miért? — hallja a menye fáradt hangját. — Harangoznak — mondja, és apró egérszemével újra a szoba homályába mered. A fehér köpeny ismét itt lebeg felette, aztán újra eltűnik. — Majd még visszajövök — hallja az ismerős hangot és az ajtónyikorgást. Károgó hang csap a fülébe. — Jaj, Erzsi, Erzsi, hát így megöregszünk mindnyájan. Bizony, így megöregszünk. Megismeri a szomszédasszony hangját. Csodálkozik. Hogy kerül ez íde? Nem szól, nem szereti a szomszédasszony. Sose szerette. Kövér, mint a malac. Nem dolgozott világéletében. Csak a készet leste. Az amerikai csomagokat. Mindig is utálta azokat, akik nem szerettek dolgozni. Igen. ö egész életét munkával töltötte. A semmiből kezdték ... öt gyereket szült. Három lányt adott férjhez, és nem is akárhogyan ... — A kutya istenedet! — robban be egy hang az ablakon. — Látod-e, mit viszel magaddal? — kárál tovább a szomszédasszony. — Hát ezért kaparkodtál? Nem figyel a szomszédasszonyra . A szúnyog helyét most kakukk váltja fel. Tizenhatot kakukkol benne. Igen. Most vagyok tizenhat éves. Nevet. A réten szalad a kis liget felé. A kakuk még mindig kiabál. Huszonnégy éves fiatalember fut utána. Igen. Pontosan tudja, hogy huszonnégy éves. Kiszolgált katona. Már régen kinézte magának. Egyre lassabban fut. A fiú beéri. A kakukk hangja robbanásszerűen hal el.. . Akkor, ott... Jóleső meleg járja át fáradt, fonnyadt testét. — Már csak az orvosság... — hallja az ismerős hangot. Buta orvosok. Mindig csak fontoskodnak. Azt hiszik, az ő orvosságaik váltják meg a világot. Legyinteni szeretne, de ez a hatalmas dunyha-cet elnyelte a kezét, sőt talán az egész karját. — Enne valamit, anya? — hallja a menye hangját. A magasból szól a hang, a komód tetejéről. Mit keres vajon a komód tetején a menye? Ezen elgondolkodik Aztán az orrába csap a bútortisztító jellegzetes, émelyítően csípős szaga. Ennek bizony így kell lennie, godolja helyeslőén. — Hé, hé! Meg vagy te veszve?! — zúdul be a hang újra az ablakon. — Enne valamit, anya?! — kérdezi újra a komód. Tagadólag billenti meg a fejét. — Pedig enned kellene — mondja tele szájjal a szomszédasszony. A leheletének túrós kalács szaga van. Ha én nem kaparkodtam volna, hova jutunk?! A férfi mind egyforma, a legrendesebbje is. Elfolyik a kezük közül minden. Az övé is. . Pedig sose volt kocsmázó. Soha nem kellett érte menni, mint' más aszszonynak. „Vagy én, vagy a kocsma!” — Bizony, bizony — hallja ismét a szomszédasszony hangját, de most se figyel rá. Nem érdekli, hogy mit mond. Mit is mondhatna? A kakukkra figyel újra. Most közelebbről szól. Aztán a kakukkolás vonatkerekek csattogásává változik. Igen, igen, a vonat... Szalad a vonat mellett, a vonaton ott a férje, az a szép szál legény, viszik katonának, háború van ... Majd a lelke szakad ki, úgy rohan, az oldala is szúr, a vonat mégis lehagyja, elhúz mellette ... — Kedves feleségem — hall egy reszkető, ijedt hangot. — El ne menj még, itt ne hagyj, kedves feleségem! — A hang sírós. Töri a fejét. Honnan ismeri ő ezt a hangot? De hiszen ... De hiszen ez annak a szép szál legénynek a hangja... Hogy megöregedett... — Jó feleségem voltál — mondja újra a sírós hang, és egy reszkető szálkás kéz simogatja esetlenül az övét. A szúnyog és a kakukk mpst versenyre kelnek. A két hang cibálja, tépi egymást. Bebújik a dunyha alá, a párnákba, felcsapdódik a mennyezetre, majd meg az ágy alól szól. Aztán hirtelen csend lesz. — Te vagy az, Bálint? — suttogja maga elé. — Hát hazajöttél? Mégiscsak-hazajöttél? Hogy vártalak... Hogy vártalak... — Aztán már csak magának mondja befelé. Jaj! Gyorsan, gyorsan. Csibét vágok. Finom csibelevest főzök. Jaj, jaj! De sovány vagy. Mit tettek veled, istenem, mit tettek veled! Nézd csak a lányunkat, hogy megnőtt azóta. Nézd csak, hogy megnőtt... A leves, az majd rendbe hoz ... De nehéz volt, jaj, de nehéz volt... Nézd a lányodat, Bálint, nézd, hogy megnőtt ... A szeméből borsónyi könnycsepp gurul ki, és felivódik a fáradt arc barázdáiban. A kakukk elkergette a szúnyogot, és most veszettül, diadalittasan lármázik. •Ott ülnek a közelében a liget szélén, egy hatalmas pokrócon. A kislány távolabb játszik a rongybabával. Még fél a bácsitól, de már egyre gyakrabban tekint feléjük. „Most már minden jó lesz” — mondja ő, és a nagyon sovány emberéhez bújik. A kakukk felkapja a szavát és messzehangzóan ismételgeti: Jó lesz! Jó lesz! Jó lesz! Varjú száll át károgva felettük. — Bizony, bizony, Erzsi, így megöregszünk mindnyájan. Jaj, így megöregszünk! — Emeld hát, ne aludj! — csattan a hang az ablak alatt. — Enned kellene valamit, kedves feleségem — mondja a sírós hang. — Hogy meggyógyulj. Hogy megerősödj. Egy kis csibelevest. Vagy egy kis... Igen, igen. Meggyógyulok. Rövidesen meggyógyulok ... A szúnyog újra ott zümög körülötte. Fehér köpenye világít. Aztán a zümmögés hangokká oldódik: — Már csak az orvosság tartja benne a lelket. Nevethetnékje támad. Hogy lehet a szúnyognak fehér köpenye? És hol tanult meg a szúnyog beszélni? A szúnyogok is járnak iskolába? Biztosan járnak iskolába, mert egészen jól beszél. Biztosan ők is tanulták, hogy egyszer egy az egy, Erzsi hazamegy. Kétszer egy az kettő, kosárfonó-vessző ... Jaj, hiszen ez az orvos hangja. Megijedt. Mit akar itt az orvos? Hess, hess, szúnyog! Hess, hess, te fehér köpenyes szúnyog! A zümmögés eltávolodik, de helyette újabb hangok rohanják meg a fülét. Gin-gal-ló, gin-gal-ló. — Ki halt meg? — kérdezi tisztán, érthetően. — Nem halt meg, anya, senki. Miért? — halja a menye hangját most a szekrény tetejéről. — Harangoznak — suttogja. — Ne azt, a másik végét emeld! — pattog a hang újra az ablak alatt. — Enned kellene, kedves feleségem ... Valami keserűt érez a szájában. Nagyot nyel. Az orvos hangja üti meg újra a fülét: — Ebből három csöppet félóránként — Jaj, ezek az orvosok. Hát azt hiszik, hogy az ő mérgeik tartják meg az embert? Bálint, édes Bálintom, itt vagy? Hazajöttél ? Hogy vártalak... De nehéz volt... Csibét vágok. Gyorsan, gyorsan ... A jó csibeleves majd rendbe hoz. Ne félj, hamarosan rendbe jössz ... A szúnyogok is járnak iskolába? Hát a kakukk? Egyszer egy az egy, Erzsi hazamegy .. . Hazamegy... Most, hogy itthon vagy, már könnyebb lesz ... Hess, te szúnyog! Hess, te kakukk!... Jaj, ezek az orvosok! Azt hiszik ... — Látod, itt marad minden ... Igen, igen! Itt marad Bálint. Vigyázz a gyerekekre, Bálint! Nehéz volt nélküled... A kakukk, ha jár iskolába, biztosan tanulja az egyszeregyet. Egyszer egy az egy, Erzsi hazamegy... — Fáj valahol, anya? — kérdezi a komód. Nem, nem fáj sehol, szeretné mutatni a kezével, de a kezét még mindig fogva tartja a hatalmas dunyha-cet. Talán azóta már le is harapta, és ő észre sem vette. A fejét billenti meg erőlködve, s erre a szúnyog újra felröppen, és vad, vijjogó körözésbe kezd a szobában. Érdekes, a szoba meg ellenkező irányban forog. A körök egyre gyorsulnak és egyre szűkülnek, aztán a szúnyog hirtelen zuhanással a párnára vágódik. Bumm! Sötét van. A levegő dohos, pinceszagú. Bumm! A föld remeg. A csepp -asszony az ura kabátjába csimpaszkodik. „Ki ne menj, Bálint! Ki ne menj!” „Ez ide esett valahova .. „Ki ne menj, Bálint! Ki ne menj!” „Meg kellene nézni...” — Bálint! Bálint! — hallatszik a halk suttogás. — Itt vagyok, kedves feleségem — mondja a sírós hang. — Ennél-e valamit? — Hogy fogod azt a fűrészt? — csapódik be a szó az ablakon. — Bizony, bizony, Erzsi... Jaj, jaj! Jaj, jaj! — Méteresekre szabjuk — mondja az előbbi hang az ablak alatt. A kakukk megint vad kiáltozásba kezd, de most már egészen közel. A közvetlen közelében. Sőt, úgy érzi, hogy a vállára telepedett, s karmos lábát a húsába vájja, ö meg szalad, szalad a réten át az ismerős ligetecske felé, de ahogy közeledik, a liget úgy távolodik tőle. És a rét... Nohát! Ki látott már ilyet... A réten koromfekete fű nő, és a fűben koromfekete virágok nyílnak. Hátranéz. Elmosolyodik. Mögötte ott lohol az a szép szál legény, de valahogy furcsán szedi a lábát. Lassít, hogy bevárja, de az csak nem közeledik... És a távolság nemhogy csökkenne, inkább nő közöttük. Megfordul. Utána veti magát a szép szál legénynek, akit már réges-régen kinézett magának. Fut, fut, a melle elszorul, az oldala is szúr, a távolság mégis egyre nő közöttük ... Megáll. A szép szál legény eltűnt előle. A liget azonban most itt van a közvetlen közelében, de mintha egészen más volna, mint eddig... A fák között hosszú, fekete alagutat vesz észre. Arrafelé indul nehézkesen, fáradtan. Ahogy belép az alagútba, az ágak reccsenve átcsapnak fölötte, és a kakukk nagyot, fényeset kiált. — Anya! TÓTH ELEMÉR AZ ÖREGASSZONY
